Új Kelet, 1996. június (3. évfolyam, 127-151. szám)
1996-06-15 / 139. szám
8 1996. június 15., szombat Képzőművészet UJ KELET Te utkai Csaba fotókiállítása a Rétközi Múzeumban Elfelejtett mestereink Időtlenség és szuggesztivitás felvételek az egész anyag legkiemelkedőbb, legfelejthetetlenebb darabjai. Két szigorú, szomorú férfi tekint ránk. Távol vannak, s mégis közel. Valahogy visszafelé néznek, de a pillantásuk teljesen a lelkűnkbe furakszik. Parancsot állít, számon kér. Tetteink súlyával, napjaink értelmével számoltat el. Csutkái Csaba portrékiállítását legutóbb június 6-án nyitották meg, ezúttal a Rétközi Múzeumban. A gyűjtemény már régóta könyvbe foglalásért kiált. Talán a közeli jövőben elkészül a szöveges vallomásokkal kiegészített kötet. Gyű re Ágnes (Új Kelet) Csutkái Csaba nyíregyházi fotóművész sok esztendeje gyűjtögeti azon művészek portréját, akik Szabolcs- Szatmár-Bereg- ből indultak el a hírnév felé, vagy hosszabb időre magához kötötte őket ez a vidék, írók, festők, színészek, építészek és a muzsika követei láthatók e fényképeken — úgy, ahogy egy művelt, igen jó kapcsolatteremtő készséggel és mélységes empátiával megáldott kortárs lát(tat)ja őket.. Ezek a felvételek időtlenek és szuggesztívek. Percekig lehet állni bármelyik arckép előtt. Mert egyik sem banális, nem egyetlen pillanatot örökít meg, hanem megteremt egyfajta identitást. „Leolvasható” róla az ábrázolt híresség ars poeticája, egész életpályája, személyiségének lényege. Ezért minden esetben felkiáltunk magunkban: ez valóban Ő! Huszár István festőművészt például körüllengi valamilyen folytonos, csendes ünnep hanCsonka Róbert felvétele gulata. Valamilyen hitbéli titoké. Sokkal öregebbnek látszik, mint a valóságban. Mert belülről tényleg ezeréves. Szabó Dénes Liszt-díjas karnagy portréját nézve érezzük a zene lelki béklyóktól felszabadító hatását és az évek számától független fiatalságot. Bán Ferenc Kossuth-díjas építész a kőbe zárt rendet és a jövőbelátást szimbolizálja. Pál Gyula festőről és Patkó /ózse/költő-drámaíróról talán Csutkái Csaba készített utoljára képet. Akkor már mindkét portréalany sejtette vagy tudta, hogy hamarosan meg fog halni. E sorok írója szerint ezek a Szkíta Győző fotografikus A képzőművészet egyik mostohagyermeke még talán napjainkban is a fo- tografika. Egyik művészeti ág sem igazán vállalja, a képzőművészek — sokan —• iparművészetnek tartják, a fotósok pedig anyag- szerűtlen és céltalan művészkedésnek. Palotai István (Új Kelet) Szkita Győző a húszas évek végén született Budapesten. Szülei jómódú emberek voltak, akik roppantul nehezteltek fiukra, hogy az általuk lenézett és kétkezi munkának tartott fényképész szakmát választotta. Meggyőzni azonban semmilyen módon nem tudták. Amikor megszerezte a diplomát, kitört a háború és behívták katonának. Egyetemi végzettség folytán azonnal karpaszomány os tiszthelyettes lett, és mivel elmondta parancsnokainak, hogy a fotózás az élete — valami szerencse folytán —, hetek múltán kinevezték a Második Magyar Hadsereg vezérkari dokumentációs csoportjába fotóriporternek. Holland fogságba került, ahonnan két hónap múltán szökött meg. Gyalog, bujkálva érkezett haza Magyar- országra. Az csak természetes, hogy azonnal letartóztatták, mint aki propagandát fejtett ki a „Horthy-fasizmus militáns szándékainak elősegítésére”. Szerencséjére az egyik népi ülnök — maga is fényképész lévén — valami szimpátia folytán „elintézte”, hogy „csak” három évet kapjon. Büntetését 1949-ben — miután már leülte — „elengedték”... Ekkor került az éppen frissen alakuló Fényképész Szövetkezethez, ahol telepvezetői beosztást kapott. Hivatalosan is letette a szakmunkás-, majd a mestervizsgát. Ekkor kezdődött az a fantasztikus eredményekkel teli versengés közötte és a Fővárosi Fotó Vállalat „alkalmazottja”, Gink Károly között, amely a magyar dokumentatív fotóművészet aranykorát eredményezte. Első alkalommal a MTI hajdani kiállítótermében rendezett nagysikerű fotografikai tárlatot — főleg sporttémákból, — majd ezt számtalan más kiállítás követte bel- és külföldön egyaránt. 1955-ben elvette feleségül Natasa Pavlisina orosz festőművésznőt és Moszkvába költözött. Mivel nevével örökös gondjai voltak, kérte, hogy felvehesse a felesége nevét, amit az orosz hatóságok örömmel engedélyeztek is. Ettől kezdve már mint Gennagyij Pavlisin néven dolgozik és alkot. A fotózást nem hagyja abba, de már leginkább meseillusztrációkat készít gyönyörű kivitelű albumokba. Utolsó magyarországi tárlatát 1961-ben tartja — könyvillusztrációiból az Emst Múzeumban — hatalmas sikerrel. Egy Szpartak Moszkva focimeccs fotózása közben éri a váratlan szívhalál. Neve Magyar- országon lassan feledésbe merült, kint egy rajziskolát neveztek el róla — természetesen nem Szkita Győzőről, hanem Gennagyij Pavlisinról, a „nagy szovjet grafikusról.” Művészlexikon — lapozgató 3. „Úgy szeretnék festeni, ahogy a madár énekel” Sorozatunkban az Encyclopaedia Britannica és a hazai Corvina kiadásában megjelent négyrészes művet, a Művészlexikont mutatjuk be. A négy kötet keresztmetszetet ad a világ minden földrésze alkotóinak pályájáról, a jegyzett festők, grafikusok, szobrászok, építészek életművéről. Ezúttal a harmadik kötetben lapozgatunk, a „korszakos” alkotók tevékenységével ismerkedve. Baraksó Erzsébet (Új Kelet) Eduard Manet (1832— 1883) megjelenésével új kor kezdődött a festészetben. Képeit a műítészek hivatalos fóruma, a párizsi Szalon sorozatosan elutasította. Híres alkotása, a Reggeli a szabadban — az előtérben egy meztelen nőalakkal —egyenesen megbotránkozást keltett, s közrejátszott abban, hogy a közvélemény figyelme egy új művészeti botrányra terelődjék. A botrány neve: impresszionizmus. Claude Monet (1840—1926) A felkelő Nap impressziója című festményéhez kötődik az elnevezés: a kép lényege az, hogy a Nap izzó korongja áttűnik a ködön. Gúny tárgyai voltak az első impresszionista alkotások, a képtárak közönsége hangos hahotával fogadta az új stílust. A lexikon szerint — bár az impresszionisták tisztelték Manet-t — olykor még „Manet bandájának” is nevezték őket — a festő sohasem állított ki velük együtt, és sohasem készített egyetlen, valóban impresszionista képet sem. Monet viszont tudatosan követte ezt az irányzatot, s 1926-ban fogalmazta meg, hogy egy cél vezette egész életében: „...visszaadni impresszióimat, a legtűné- kenyebb hatásokat szemlélve...” Bizonyítéka ennek számos képsorozata, például megfestette reggel, délben, este, napfénynél, esőben, ködben ugyanazt az egyetlen egy szénaboglyát — amit a kortársak körül sokan „festőietlen” témának tartottak. Monet mondta: Úgy szeretnék festeni, ahogy a madár énekel. Pierre-Auguste Renoir (1841—1919) ugyancsak a Szalon megmérettetésével indult, az ő képeit is visszautasították, mire csatlakozott az impresszionistákhoz, akikkel több csoportos kiállításon vett részt. Jellemző, hogy portréfestőként tudott nagy sikereket elérni, viszont a gazdag színvilág és a forma egységének sajátos megteremtésével pazar művek sokaságát hagyta örökül. Michelangelo Buonarotti (1475—1564) hatalmas életművéből — középületek, kápolnák, síremlékek tervezése és megépítése — egyet emelnek ki a lexikon szerkesztői: a Vatikán Sixtus-kápolnája freskóhatalmas kép: elementáris tiltakozás minden erőszak ellen. Raffaello Santi (1483— 1520) az itáliai zseni, aki már 17 éves korában oltárképet festett. Michelangelo és Leonardo da Vinci kortársa, Firenzében dolgoztak is együtt, s személyes hatásuknak is tulajdonítható, hogy Raffaellónál egyre nagyobb jelentőséget kap a rajz az alkotás folyamatában. Számos Madonna-kép tette ismertté, majd a vatikáni stanzák dekorálása elismertté és híressé. A pápától kapott megbízatások mellett „civil” munkákat is vállalt: jómódú családok is elhalmozták felkérésekkel, valamint épülettervezői tevékenysége is jelentős. Rembrandt van Rijn (1606— 1669) holland festő bibliai témájú történetek ábrázolásával kezdte pályáját, s viszonylag gyorsan a jómódú polgárság divatos arcképfestője lett. Ezáltal maga is jómódra tett szert, és megengedhette magának — kortársaitól eltérően —, hogy nagyrészt megrendelésektől függetlenül alkosson. Élete megrázó eseményei — négyből három gyermekük elvesztése, majd a felesége halála — visz- szafogottabbá, emelkedettebbé tették műveit. Rajzai közül 1500 maradt fenn, a legismertebbek rézkarcai: mintegy 300 rézkarc a festményeknél is könnyebben megtalálta az utat a nagy nyilvánossághoz. bor szépsége — tekintet nélkül az évszázadok-évezredek múlására — ma is különleges esztétikai élmény forrása. A művész feltehetően dolgozott az athéni Partheon építkezésénél: szakértők szerint egyes alakok megformálása Mürón keze- munkáját jelzi. Palladio Andrea (1508— 1580) a világ leghíresebb építészeinek egyike, aki templomokat és palotákat emelt, sikeresen ötvözve az antik és a korszerű jegyeket, illetve számos elméleti munkát is készített e témakörben. Egyik jelentős épületét választották ki részletes bemutatásra a lexikonírók, a Velencében megalkotott San Giorgio Maggiöre templomot, amelynek homlokzata tipikus Palladio-munka. Picasso Pablo Ruiz (1881— 1973) spanyol festő tehetségét, eredetiségét korán felismerték, erőteljes egyénisége már ifjúkori jelentkezéseiben megmutatkozott. Tudatos formakutató törekvésével érte el, hogy sikerült újabb művészeti botrányt kirobbantania Az avigno- ni kisasszonyok-kal. A közönség nehezen fogta fel, mi az üzenete kékfejű aktjainak, kitekert testrészű figuráinak. Kék korszakát a melankólia, rózsaszín korszakát a szomorúság hatotta át, majd a klasszikus korszak nagyméretű kompozíciókat eredményezett. Névjegyévé vált a Guernica, az 1937-es világkiállításra alkotott Palladio: San Giorgio Maggiore (1565) jának, az Ádám teremtésének megszületését. A meghatározó műben megtestesül az alkotás valamennyi folyamata, a gondolattól a mennyezetfestmény teljes elkészültéig. Szobrai közül ha csak a Mózest vagy a jól ismert Pieta-t említjük, egyértelmű, a művésznek a halhatatlanok panteonjában a helye. Mürón, az időszámítás előtti V. században élt görög szobrász a korai klasszikusok „etalonja”. A mozgásfolyamatok megformálásában a fénykép- szerű hűségig jutott, az antik műértők megállapítása szerint mozgásábrázolásában elérte a tökéletességet. Munkásságának csúcsa a Diszkoszvető: a szó
