Új Kelet, 1996. június (3. évfolyam, 127-151. szám)
1996-06-15 / 139. szám
6 1996. június 15., szombat Riport UJ KELET Hetvenhárom évig volt iskola Ne feledd a Hősöket! Valami véget ért Mátészalkán. Csütörtök volt a Hősök Tere Általános Iskola történetének utolsó tanítási napja. Az iskola, amely eredeténél, hagyományainál és oktatási színvonalánál fogva a város büszkesége volt, nyugalomba vonult. Ebben az évben jelent meg a „60 éves a Hősök Emlékiskolája” című kiadvány. Amikor ezt írták, még senki sem sejtette, zárórára készül. Dojcsák Tibor (Uj Kelet) 1923-tól folyt itt elemi oktatás, majd a volt császári és királyi 5. gyalogezred katonái elhatározták, egy iskola építésével állítanak emléket a bajtár- sias szellemnek. Ez az emlékmű az ország egyetlen közadakozásból készült iskolája, a Kölcsey térre néző hatablakos épület. Körülötte alakult ki az évek folyamán az egész intézmény. A régi „hatablakos” eredetére egy tábla emlékeztet, rajta a jelmondat: „Gyermek! Valahányszor e ház küszöbét átléped, gondolj büszkeséggel a hősökre, kik életüket áldozták a hazáért!” Az önkormányzat a gyereklétszám drasztikus csökkenése miatt a Hősök bezárása és értékesítése mellett döntött, de az emléképületet mindenképpen megtartják. Meglehet oktatási múzeum lesz benne, vagy az iskolákat ellátó gazdasági szervezet székhelye, de bármit hoz a sors, az oktatás szolgálatában marad. Az utolsó nap is olyan volt mint a többi az évtizedek homályába vesző nyári vakációk előtt, és teljesen más, mert senki egy perce sem feledte, ez a legutolsó nap, amikor az Ó betű is ott van a vakáció szóból a táblákon. Szűcs Sándornénak nem adatott meg, hogy végigdolgozza igazgatói megbízásának idejét, de nem is lép senki a helyébe. Pályakezdőként 1973 szeptemberében kezdett tanítani Tibor- szálláson. Ezt követően Nyírcsa- holyban dolgozott két évig, kollégiumi nevelő volt az Esze Tamás Gimnáziumban két esztendeig, és a Hősökben van már 13 éve. Nekijutott a hálátlan feladat hogy bezáija a kapukat. Várható volt, de igazából soha nem hitték, hogy bekövetkezhet. Megtettek mindent a túlélésért, de az is kevésnek bizonyult, elfogadták hát a felfoghatatlant. A jelenről és a jövőről beszélgettünk az igazgatónővel. — A leendő második és harmadik évfolyamból egy-egy osztály kerül az 5-ös Számú Általános Iskolába, és a két nyolcadikos osztály. A negyediktől a hetedikig pedig a Széchenyi Iskola fogadja a tanulóinkat. Sajnos, egy intézménybe nem fértünk be, pedig úgy zökkenőmentesebb lett volna az átállás. Szülőértekezleten mindenkivel személyesen beszéltük meg, hogy jó-e a gyerekének a hely, ahová kerül, és sikerült mindenki számára megnyugtató megoldást találni. Az iskola 1996. április 29. óta Szécsényi Általános Iskola tagiskolájaként működik, én pedig tagozatvezető vagyok, de olyan jogokkal és kötelességekkel, mint egy igazgató. Kapcsolatunk mindkét fogadóiskolával jó, és a nevelőink is — nem azt mondom, hogy jó kedvvel, — de tudomásul veszik; menni kell, a munkahely a lényeg. Tradicionálisan végtelenül összekovácsolódott nevelő- testületünk volt, és közvetlen kapcsolatunk a szülőkkel is, különösen ezért szerették a Hősöket. Legutóbb például a szülők készítettek játszótéri eszközöket, amelyeket már a Széchenyiben fogunk felállítani. Szűcs Sándorné az utolsó igazgatója a Hősöknek, de előtte már sokan hordozták vállukon a felelsősséget. Borbás János, Juhász Ferenc, Gaál Mihály, Komonyi Béla, Jobbágy Bertalan, Csordás Sándorné, Erdős Jenő, Csordás Sándorné és Veress Gyuláné voltak az elődei időrendi sorrendben. A listán kétszer szerepel egy név: Csordás Sándorné. Őt kétszer, és nem egymást követő ciklusban választották igazgatóvá, és mai napig a Hősök pedagógusa. Kilenc éve érte el a nyugdíjkorhatárt, de biológia—tanító szakos tanárként nyugállományban is folytatta a tanítást. — A Hősökben az 1963/64- es tanévben keztdem dolgozni. Először megbízott igazgató voltam, majd Jobbágy Bertalan távozása után kinevezett igazgató. Szerettem itt dolgozni, mert ez az iskola mindig otthonos volt, családias, mindenki mindenkinek a gondját baját tudta, és segítő szándékkal álltunk egymás mellé. Kiváló nevelők dolgoztak itt, és kiváló emberek kerültek ki a kezük közül. Számtalan esetben előfordult hogy idegenek bejöttek az udvarra, és mikor kérdeztük miben segíthetünk, büszkén azt válaszolták, ebben az iskolában tanultam, és csak megmutatom a feleségemnek, a családomnak. Ez mindent elmond az iskola becsületéről. Most véglegesen elbúcsúzom az iskolától, ami na- gyon-na- gyon fáj. mert számomra a Hősök nemcsak munkahely, hanem egy igazi otthon is! El- ballagta- tom a nyol- cadikos osztályomat, és velük elballagok én isidén kivételesen nem az utolsó tanítási napon tartották az osz- tályozó konferenciát, hanem egy nappal ko- ráb b an. Csütörtölagást próbálták, ami nem volt könnyű a rekkenő hőségben. A gyerekek élvezték a se szünet, se iskolai nap lazaságát, a nyolcadé osok pedig babanapjuk örömére osztályfőnökeikkel városnéző sétára indultak. Mosollyal ért véget a nap és a történet. A jubileumi füzet elején 1996. szeptember 13-ai dátummal szerepel az évfordulós megemlékezés programja. A „Hősök Hete” terv marad, ebből mindössze az irodalmi megemlékezést és a koszorúzást tartották meg a tanévzárón, valamint a Búcsú az iskolától című műsort. Pénteken este fél hatkor 40 ballagó nyolcadikos és több száz aktív és egykori dolgozó, diák és szülő búcsúzott a Hősöktől. Emlékét megőrizzük... kön a bal- Pedig jó volt ide járni... A szerző felvétele Tungsram: száz éve a fény felé V. | Mobil tulajdonosok, állandó igazgató Befejeződik a GE Lighting Tungsram Rt.-t bemutató sorozatunk. írásainkban igyekeztünk felvillantani a száz- esztendős sikertörténet fontosabb állomásait, az Egger testvérektől egészen a modern multinacionális világcég kialakulásáig. Most Csatári Zoltánnal, a Kisvárdai Fényforrásgyár igazgatójával beszélgettünk az üzem megalakulásának körülményeiről, fejlődéséről és a várható jövőről. Berki Antal (Új Kelet) — Igazgató úr, hogyan élte meg ön és mintegy kétszáz munkatársa azt, hogy egyik pillanatról a másikra új tulajdonoshoz került addigi munkahelye, és teljesen új, soha nem próbált munkát kell végezniük? —Nem volt könnyű. Gondoljon bele, 1975. március 1-jénott álltunk egy teljesen kitakarított, lecsupaszított üzemmel, és vártuk az új tulajdonost. Nem nagyon tudtuk, mi lesz velünk. Még azt se nagyon, hogy az Izzónak szüksége van-e ránk, vagy csak valamiféle részlegként, esetleg kölöncként kezelnek majd bennünket. Magam miatt nem nagyon aggódtam, mert tanulmányaim során sok mindent megtudtam az Izzóról, de azért egészen más személyesen tapasztalni valamit. — Mikor nyugodott meg, mikor érezte először, hogy nemcsak névcsere történt, hanem egy mindenki számára fontos iparvállalat születésénél bábáskodik? — Szinte azonnal. Az Izzó a gyár átvételének pillanatában nagy összegű beruházásokba kezdett. Megkezdődött az addigi gépműhelyek átalakítása. Olyan munkahelyeket kellett létrehoznunk, amelyek megfeleltek az Izzó által követelt technológia szabályainak. Ez elsősorban precizitást és tisztaságot jelentett. Láthatta a gyár- látogatáson, hogy müyen nagyfokú pontosságot és sterilitást követel a halogén izzók és más fényforrások előállítása. Egy, hogy úgy mondjam, „durvább munkát” végző üzem ilyenfajta megváltoztatása nem volt könnyű, és már akkor sem számított olcsó mulatságnak. — Mi történt azokkal a munkatársakkal, akikkel a Mezőgép idején dolgozott együtt? — Nagy részük nem volt képes a váltásra, ők elmentek a vállalattól, segítettünk nekik munkahelyet találni, de körülbelül egyharma- duk maradt, és azt gondolom, nem bánták meg. Emlékszem, akkoriban komoly gondjaink voltak. Nem voltak szakembereink, hiányoztak a képzett szak- munkásök az új technológiákhoz. Ügy segítettünk magunkon, ahogy tudtunk. Jártuk az egyetemeket, fiatal műszakiakat kerestünk, elsősorban a miskolci egyetemről. Sokan az akkor ide került mérnökökből máig nálunk dolgoznak. Munkaerőgondjainkat pedig saját magunk által szervezett tanfolyamokkal oldottuk meg. Amikor 1976-ban beindult a gyártás, már egy szinte teljes szakembergárdával Csatári Zoltán igazgató rendelkező gyár kezdte meg a termelést. Persze azért még nem volt minden tökéletes, sokáig tartott, amíg a mai szintre eljutottunk. „Vendégmunkásokat” küldtünk az Izzó különböző gyáraiba, hogy az ott megszerezhető tudást Kisvárdán hasznosítsák. Volt, aki hat— nyolc hónapig is tanult valamelyik Tungsram-gyárban. —Milyen a viszonyuk a várossal? Mit jelent a GE Kisvárdának? — Úgy gondolom, jó a viszonyunk, és ez a kezdetek óta így van. A város még a művelődési központot is átengedte nekünk. Ott tartottuk szakmásító tanfolyamainkat. A nagytermet gépekkel raktuk tele, ott tanulták meg dolgozóink az izzószálgyártás fortélyait. A fényforrásgyár a környék legnagyobb üzeme, több mint ezer főt foglalkoztat. Ez Kisvárdának és környékének komoly segítséget jelent, hiszen felszívjuk a munkaerő-felesleg jó részét, és ami talán még ennél is fontosabb: elsősorban nőket foglalkoztatunk. Ha áttételesen is, de sokat segítünk a városfejlesztésben. Mindig is fontos volt vállalatunknak, hogy dolgozóink megfelelő lakáskörülmények között éljenek. Annál is inkább kellett törődnünk ezzel, hiszen itt a kezdetektől fiatalok dolgoztak. Évente több milüó forinttal járultunk a lakásépítések költségeihez. Ez Kisvárda gyarapodását is jelentette, mert az általunk megteremtett lakásvagyon a város fejlődését is szolgálja. Egy másik példaként említem, hogy sok millió forinttal járultunk hozzá 1987-ben a várost is ellátó földgázberuházáshoz. — Ón, noha huszonkét éve el sem mozdult Kisvárdáról, ugyanabban az épületben dolgozik, mégis a harmadik tulajdonost szolgálja. Meglett emberként hogyan élte mega ’89-es „rendszer- váltást" ? —Ez talán nehezebb volt, mint annak idején az Izzóval kötött házasság. Nem magam miatt aggódtam, a gyárat, az eddig elért eredményeinket féltettem. Tudtam, hogy a GE Lighting jól szervezett, racionálisan gondolkodó multinacionális nagyvállalat, és ha valamiben nem látja a gazdasági eredményesség lehetőségét, szív- fájdalom nélkül bezáratja a veszteséget termelő részegységet, legyen az bármilyen régi hagyományokkal rendelkező is. Azt se tudtuk, hogy szükség lesz-e ránk mint önálló gyárra. Szerencsére aggodalmam alaptalan volt. A GE gyakorlatiassága kifejezetten jót tett nekünk. Nagy értékű beruházásokkal gyárunkban is megtelepedett a modem nyugati technológia, a Fényforrásgyár a GE-birodalom teljes jogú tagja lett. Úgy gondolom, jövőnk hosszú távra biztosítva van, és még sokat fogunk profitálni abból, hogy egy ipari „világbirodalom” megvetette lábát a keleti végeken.
