Új Kelet, 1996. június (3. évfolyam, 127-151. szám)
1996-06-12 / 136. szám
UJ KELET Interjú 1996. június 12., szerda 5 1964-ben történt. Budapesten, a Mednyánszky-terem- ben megnyílt a fiatal Korga György kiállítása. Már a megnyitón tízezrek (!), nem tévedés, igen, tízezrek álltak türelmesen sorba, hogy láthassák csodálatos alkotásait, amelyek egyetlen csapásra hiteltelenné tették a szocialista realizmus több évtizedes dicstelen országlását, az egész kommunista kultúrpolitikát. És ez így ment nap mint nap. Olyan volt, mint egy zarándokhely, ahol az értelmiség jelenlétével csendesen tüntet a fennálló értékrend és a kötelező sematizmus ellen. A záróra minden nap egyformán zajlott. Megérkezett egy teherautónyi rendőr, és hazazavarta az embereket. Palotai István interjúja — Most vagyok abban a korban, amikor aratnom kéne. Szakmailag, anyagilag, emberileg, „életileg”. Azonban itt már senki sem arat, aki művész. Megrendítő... Megrendítő — hajtja le fejét az ország, igenis kimondom, szerintem legnagyobb élő festőzsenije, Korga György. — Antall alatt 1991- ben kulturális bojkottot hirdettem: Ne „fogyasszunk” kultúrát! Még tapétát se tegyünk a betonfalakra, ne hallgassunk még madárdalt se, ne menjünk sehová, ahol kultúra„kapható”. Üljünk otthon a négy csupasz fal között és gondolkozzunk! Azon, hogy hogyan jutottunk ide? Azért dolgozunk, hogy csak éljünk, sorba álljunk hivataloknál: kenyérre-pénzért?! Akkor ne is dolgozzunk! Valahogy be kellett bizonyítanom, hogy fordított világot szakítottak a nyakunkba, ahol nincs értéke semminek, ami szent, ami tiszta, ahol a hit árucikk és karrier dolga. Olyan világban, ahol egy kissé molett író az út porában megtalálja a lószart, és mivel hallott már a Pegazusról, azt hiszi, hogy az a művészet. A nagymarosi körgát egyetlen kövének helyén tartása ugyanannyiba kerül, mint egy művészeti alaptag? (Az összes művészeti alaptag együttesen 120 milliót kapott!) Ez a megkülönböztetés! Ez az, ami szintén elvezet egy lelki holocaustig, hogy írmagja se maradjon mindannak, amit Munkácsy, Pál László és a többiek megteremtettek. Amikor Pestújhelyen — ahol iskolába jártam — érvénybe lépett a zsidótörvény, a katolikus osztályban hárman voltunk más vallásúak. Egy zsidó, egy evangélikus és egy református. Persze, hogy barátok voltunk! A barátommal együtt én is feltettem a mellemre a mögen Dóvidot (a Dávid-csillagot — a szerk.). Volt is otthon balhé belőle. Dehát ugyan mi mást tehettem volna? A barátom mellé.álltam. Kérdem én, ki áll most az egyedül maradottak mellé? Ki az, aki azt mondja, hogy alkoss békében, hiszen az országnak alkotsz? Ki az, aki szót merne emelni a művészeti favágás, a „termelés” ellen? Pedig a festőnek nem az eladás az élmény. Hová csapódjon az ember, ha nem az igazság mellé? Miért ordítson az ember, ha nem az igazságért? Hiszen már a levegőt is elszívták előlünk. Az antalli időkben rengeteg hajléktalant megfestettem, majd két teljes évig még ecsetet sem vettem a kezembe. Én ugyanis mentális felindulásból alkotok. Nem vagyok egyedül ezzel. A művészettörténetnek van egy ilyen vonulata. így jutottam el az Antall-festészettől a Hom-fokozatig. Azt szoktam mondani, hogy festő voltam Magyarországon — vonja le a végső konklúziót Korga György szinte megkönnyebbülten mosolyogva. — Mester, mondana valamit gyermek- és ifjúkoráról? — Színes gyermekkorom volt, csak éppen nem a legvidámabb színekből keverve. Szép emlékem — mert nagyon szeretem az állatokat —, amikor tízévesen százötven marhára vigyázhattam a 4-es út Püspökladány—Báránd kereszteződésében, ahol laktam. Olyan volt az egész, mint az Indul a bakterház. Különben Pesten, 1935-ben születtem a Fradi-pálya mellett. Attól kezdve vagyok Fradi-drukker. Vannak, akik ideológiai alapon azok, én „genetikailag”. Apám „Én nem szavaztam meg a koalíciót” Korga György, a festő volt szabó, taxisofőr, buszvezető, majd a Horthy-reptér gazdasági gondnoka. A németek 1944-ben magukkal vittek bennünket Ausztriába, ahonnan a háború után jöttünk haza. — Honnan a Korga név? — Apám török származású, édesanyám pedig amolyan „igazi”szlovák, aki a Csallóközben élt, és egy mukkot sem tudott tótul, csak magyarul. Hazajövetelünk után apámat letartóztatták mint németbérencet. a reptérgondnoki állása miatt. A Népbíróság perbe fogta és halálra ítélte, azonban — mivel semmit nem csinált, és ezt azok is jól tudták, „csak” életfogytiglan lett belőle. 1949- ben engedték ki, hogy 1954- ben újra bekaszlizzák. Tíz évet kapott. 1956-ban szabadult a váci börtönből. A Fővárosi Villamosvasút munkástanácsának lett az elnöke és az országos munkástanács tagja. Az csak magától értetődő, hogy 1957- ben kapott még egy tízest, de ’60-ban kiengedték. Rendesek voltak, nem? — Nem üldözték önt is az édesapja miatt? — 1954-ben csak azért nem rúgtak ki a Képzőművészeti Főiskoláról, mert éltanuló voltam. Persze, mindig megpróbálták. Emlékszem rá, hogy például a művészettörténeti vizsgán hogy akartak „kicsinálni”. Hallgatólagos megállapodás volt a főiskolán, hogy a festőket a festészettörténetről, a szobrászokat a szobrászattörténetről — és így tovább — kérdezték. Erre nekem feltették vizsgakérdésnek a honfoglaláskori tarsolylemezeket. Az volt a mázlim, hogy volt egy gyönyörű mellű kis kolléganőm, diáktársam, akinek nagy előszeretettel álltam a háta mögé, és tanulmányoztam azt (is), amit a műtörténetkönyvből tanult. Mit tesz Isten — mert hát ugyan ki más tette volna? — éppen a tarsolylemezeket böngészte. Én be-bepillantva a könyvébe (is), elolvastam a tarsolylemezek anyagát. Mit mondjak? A vizsgáztatók csak ámultak-bámultak, hogy én mennyit tudok a témáról. Még a szalagmotívumok iráni eredetére is kitértem. Nem tudtak miért kirúgni. Azóta is hálát érzek minden gyönyörű női mell iránt — kacag huncut szemekkel a magyar festőóriás. — Kik voltak a mesterei? — Poór Bertalan ésBarcsay Jenó'. Óriási szerencsém volt, mert kaphattam volna mondjuk Domanovszky „elvtársat” is, akkor pedig annyi lett volna nekem. 1960-ban végeztem. Aztán szabadúszó lettem. Tanítást nem mertem vállalni, mert féltem, hogy a főnökeimmel összetűzésbe kerülök. Akkoriban a Népszínház utcában laktam egy garzonban, és a licht- hofban (világítóudvarban — a szerk.) festettem. Remek fényviszonyok voltak, csak aztán egyszer egy friss képemre véletlenül ráöntöttek felülről egy lapát szemetet, és akkor „beso- kalltam”. Különben azon kevesek közé tartozom, akiket a főiskola után automatikusan vettek fel a Képzőművészeti Alapba, így lehettem a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának tagja. Képeimet árulta a Képcsarnok Vállalat, így megéltem. Különben soha sem volt műtermem. Ma sincs. Négy évig szinte hajléktalanként éltem, olyan helyeken „laktam”, ahol egyetlen éjjel alatt teljes hosszában megpenészedett a nadrágom. Aztán nagy kegyesen kaptam egy mosókonyhát. Ma is az a „műtermem”. — Azután jött 1964. „A ” kiállítás a Mednyánszkyban... — Ahogy az összejött, maga volt a csoda. A stúdiónak volt egy szerződése a kiállító- teremmel, amely úgy szólt, hogy egy évben hat fiatal képzőművészt is bemutatnak. Öten voltunk az „ifjak” között, akik nem álltunk be a nagy „cucilis- ta” áramlatba — Lakner László, Szabó Ákos, Káka Ferenc és Pásztor Gábor, meg én. Valami politikai kirakatdöntés eredményeként elhatározták, hogy lehetőséget adnak ennek az öt „problémás” gyereknek, azonban a többiek négyen nem mertek belevágni, mondván, hogy mi ugyan egy képet sem fogunk tudni eladni. Nézegették a képeimet és előre sajnálkoztak. A nagy meglepetés a megnyitón már be is következett, estére tizennégy képemet meg is vették. Furcsa véletlen, de a kiállítás február 29-én — egy szökőnapon — nyílt meg. —Ekkor született a mondás, hogy a rendőrség tartotta „kordában” a közönséget... — Szó, ami szó — ahogy ma mondanák —, nagy „durranás” volt! A szocreál bukásának napja. Persze, meg is kaptam érte az „elismerést”. Aczél György elvtárs éjjel kinyittatta a tárlatot, hogy megtekinthesse. Másnap hivatott. Én nem mentem el, hanem megüzentem, hogy tisztelettel várom a mosókonyhába, hiszen nyilván úgyis a képeimről akar beszélni, azok pedig leginkább ott vannak. Invitálásom eredményeként nyolc ávós jelent meg — mint mondották a „Miniszterelnöki Hivatalból”. A jeges borzongás futkosott a hátamon, amikor vendégszeretetemre az volt a válasz, hogy „Nem kávézni jöttünk, elvtárs!” Ott elemezgették és elemeztették velem a képeimet órák hosszat, majd elmentek. 1970-ig teljes szilenciumot kaptam. Nem vehettem részt államilag zsűrizett kiállításon, kritika sem jelenhetett meg. A Képcsarnok nem vette a képeimet! Csak klub- bokban állítottam ki, sokszor csak „fű alatt”. Az a kiállítás a Mednyánszkyban egész életemre rányomta a bélyegét. 1980-ban gondoltam — a húszéves jubileum alkalmából —, megpályázom a műcsarnokot. Persze, semmi sem lett belőle. — Mikor jutott külföldi kiállítási lehetőséghez? — 1967-ben Genfben volt egy kiállításom Picassoval, Dalival és Chagall-lal közösen. Ennek eredményeként tíz kiállításra szerződtek velem Svájcban és Franciaországban. Ekkor jött 1968, és a magyar csapatok csehszlovákiai bevonulása miatt a dán kormány kulturális bojkottot hirdetett meg a magyar művészekkel szemben, amit Európa be is vezetett... —Itthon hogyan teltek ezek az évek? — Például behívattak a Marxista Egyetemre, ahol én voltam az egzisztencialista ellenség prototípusa. Már hetek óta veséztek, amikor elszánták magukat a végső ítélet kimondására, de én egyetlen kérdéssel közröhejbe fullasztottám mindent. Csak annyit kérdeztem: „ha már ennyit hallottam heteken át, hogy egzisztencialista vagyok, legyenek már olyan jók, és mondják már el, mi az?” Aztán eljött az 1970. év, és kiállíthattam Nagykanizsán. —Az élet napos oldalára került? — Érdekes dolog. Jól kerestem, de legbelül semmi sem jött össze. Mindig azt érteztem, hogy rossz helyen születtem. Máshol többre jutottam volna. És ez — ki merem mondani — az országot jellemzi, nem engem, mert bizony az én képességeimmel nem itt kellene tartanom. Nem mondom, bennem is van valami sorsrontó készség, de mutassanak nekem egy komoly művészt, aki nem ilyen! 1985-ben meg akartak hívni Amerikába rajzot tanítani. Az amerikai nagykövet megváratott, erre hagytam a dolgot a fenébe. Végre igazán méltó helyen taníthattam volna. — Jelenleg hol tanít? — A Dési Huber István Körben, 1964 óta. Állítom, hogy az országban ez az utolsó hely, ahol még megkövetelik, hogy megtanuljon rajzolni, aki festő akar lenni. Máshol elszabadult a pokol... — Örömmel vette a rendszerváltást? — Igen, eleinte nagyon boldog voltam. Bár már akkor éreztem, hogy a régi haverok (Csőri Sándor, Csurka és a többiek) nagyon nem értik a dolgokat. Aztán kiderült a barátaimról, hogy dilettánsok, az ellenségeimről pedig, hogy profik. Én nem szavaztam meg a koalíciót! Nem hittem volna, hogy összefekszenek ilyenolyan kommunistákkal! Régen ott voltam minden tüntetésen. Ma meg? El sem mehetek, hiszen „én” szavaztam meg ezt, ami van. Nem hittem volna, hogy minden politikai áramlat — akármilyen pozitív is — azonnal reakcióssá válik, ha hatalomra kerül. Persze érthető, hiszen a legfőbb célja önmaga hatalmának konzerválása. Már nem hőbörgök, nem szidok senkit, csak bámulok a semmibe. Festeni csak megrendelésre festek, azt sem szívesen. Minek? Csak azért, hogy fogyjon a festék? Kinek? Akinek szánnám, az nyomorog, és örül, ha kenyérre futja, mert velem együtt ellehetetlenült. A többinek? Azt már nem! Szolgálja ki őket más. Olyan, akinek van hozzá gyomra. A beszélgetésnek vége. Még szétnézek a kis házban. Remekművek százai a falon. Egy-egy Korga-mű előtt akár órákat is lehetne tölteni. A képek minden „porcikája” meglepetéseket tartogat. Szégyellem magam, hogy csak egyedül részesülhetek ebben a művészi gyönyörűségben, és nem oszthatom meg művészetkedvelő embertársaimmal. Szégyellem magam az egész ország nevében. Korga György már kint van az udvaron. Nézi a gyönyörű dunai tájat. Egy képét kihozta kedvemért a napra. Csodák tömege tárul elém az apró részletekben. Nemlétező színek orgiája, lenyűgöző rajztudás! — Mindjárt jövök — szól hátra Korga György a kőművesnek, akivel kettesben építgetik a kis ház verandáját. — Azonnal, csak kikísérem az eltévedt újságírót.
