Új Kelet, 1996. május (3. évfolyam, 102-126. szám)
1996-05-07 / 106. szám
UJ KELET Interjú 1996. május 7., kedd 5 „A tagdíjból élünk” Palotai István interjúja Manapság hatalmas teher nehezedik a magyar szak- szervezetekre: a munkanélküliség, az alacsony bérszint, a munka és munkásvédelem hiánya. A rendszerváltás másik követelménye az önálló — tehát az államtól független — és valóban a munka- vállalók érdekét képviselő tömörülések kialakítása és stabilizációja. Ez azonban anyagi függetlenséget követel, aminek természetes feltétele viszont az aktív szakszervezeti vagyon léte. Ezeket a kérdéseket feszegettük, amikor Szőllősi Ist- vánnéval, a Pedagógusok Szakszervezetének főtitkárával beszélgettünk. — Főtitkár asszony! A szakszervezetek ereje az elvi szilárdságon és az egységen túl az anyagi háttéren is múlik. Milyen anyagi alapokat mondhat magáénak a Pedagógusok Szakszervezete? — A tagdíjakból gazdálkodik, és mivel hála istennek egy viszonylag jól szervezett szakszervezet, így megél bárki támogatása nélkül. Tehát abból élünk, amit a tagság befizet. —A nyugati nagy szakszervezetek ugyanakkor más elven működnek. Hatalmas tőkét mozgatnak a tőzsdén, óriási vagyonok birtokosai és minden kiadásukat fedezni tudják a jövedelmeikből úgy, hogy az alaptőke nem sérül. Messze látja főtitkár asszony azt az időt, amikor önök is így gazdálkodhatnak? — Messze. Nagyon, nagyon messze... Ennek persze több oka is van. Ugyanakkor meg kell mondanom, hogy tulajdonképpen nem szegények azok a magyar szakszervezetek, amelyek nem herdálták el a vagyonukat... Ha most azt mondom; a tagdíjból élünk, az nem azt jelenti, hogy semmi egyebük sincs, mert a Pedagógusok Szak- szervezetének minden ingatlanvagyona megvan. Ez egy hatalmas érték, csak hát nincs olyan, aki ezt az értéket igénybe vegye... — Magyarán ez nem mobil tőke. — így van. Ugyanakkor Magyarországon ma ingatlanba fektetni nem a legrosszabb üzlet. Tény, hogy meglétük nem az érdekvédelem közvetlen céljait szolgálja, viszont amikor ezek létrejöttek, nem is ez volt a lényeg, hanem hogy az üdültetésnek, a szociális gondoskodásnak a problémáját az állam válláról levegye... Az a véleményem, hogy Magyarország helyzetét ilyen vonalon nem a fejlett nyugattal, hanem a környező keleteurópai államokkal kell ösz- szehasonlítani... — Nem is történtek kísérletek mobil tőkerészek kialakítására? — A szándék az éppen meg lett volna, de amint az ismeretes, a rendszerváltás után „ráültek” a szakszervezetek vagyonára, sőt mindent felleltároztak! Ad abszurdum még azt is tudták, hogy hány csésze van az üdülőkben... Még mi meg is úsztuk valahogy, de például Bulgáriában nemes egyszerűséggel államosították a szakszervezeteket. Nekünk csak abba kellett — egészen a közelmúltig — belenyugodnunk, hogy nem rendelkezünk a tulajdonunk felett. Viszont ez alatt az idő alatt meglehetősen lepusztult ez a vagyon, még a karbantartása is gondot okozott és okoz... Mindenesetre mivel Magyarországon minden gyanús, ami állami támogatást kap, hálásnak kell lennünk a sorsnak és magunknak is egy kicsit, hogy erre mi nem szorulunk rá. Még csak az hiányozna!... Megélünk a tagdíjakból, viszont az az igazság, hogy ez a pénz már valóban kevés egy igazán magas színvonalú és gépesített érdekvédelmi munkához... — A szakszervezetek természetes szövetségesei — legalábbis fejlett nyugati államokban — a nyugdíj- és egészségbiztosítási pénztárak. Tulajdonképpen még „átjárhatóság” is van közöttük, közös tőkeműveleteket végeznek készpénzállományuk gyarapítása érdekében stb. Vannak ezirányú lépések hazánkban is? — Ismerjük és irigyeljük is őket ezért. Viszont nálunk is megmozdult végre valami, bár még igen embrionális állapotban van. Körülbelül két hónappal ezelőtt jött létre a pedagógus nyugdíjpénztár, amit a Pedagógusok Szak- szervezete a Dunaholdinggal együtt alapított... Nem lesz szélsőségesek játékszere a KKDSZ! Csak a tárgyalások vezetnek eredményre Berki Antal interjúja A háromnaposra tervezett könyvtárosi értekezlet első napja véget ért. A résztvevők kellemes környezetben pihenték ki az első nap fáradalmait. Szálláshelyükön, Sóstón, a megyei oktatási központban beszélgettünk Vadász Jánossal, a KKDSZ elnökével a szakterületen dolgozók helyzetéről és a lehetséges kitörési pontokról. , —A könyvtárosok, a népművelők ma rosszabb helyzetben vannak mint más közalkalmazotti réteg. Lát-e valamilyen lehetőséget helyzetük javítására? — Igen. A közalkalmazotti egyezmény aláírása ezen a területen is új helyzetet teremt. A három évre szóló megállapodás egyebek mellett tartalmazza a még hiányzó két törvény, a könyvtári és a közművelődési megalkotását, valamint a levéltári törvény módosítását. — Mi függ ezektől a törvényektől? — Sok minden. Elsősorban az, hogy ezek a törvények biztosítani fogják a területek finanszírozását. A költségvetés nem a maradványelv alapján, hanem a törvény kényszerítőereje miatt fog pénzt biztosítani ezekre a rendkívül fontos ágazatokra. — Köztudomású, hogy a könyvtárosok és a népművelők még a közalkalmazottakon belül is rosszul fizetettek. Változtat-e valamit a törvény a helyzetükön? — Reményeink szerint igen. A költségvetés az önkormányzatokon keresztül biztosítja a fenntartáshoz és az alapellátáshoz szükséges összegeket. A bérjellegű kiadások finanszírozása kizárólag a költségvetés feladata lesz. El kell érnünk, hogy a versenyszférában dolgozók és a közművelődésben tevékenykedők jövedelme legalább köszönőviszonyban legyen egymással. — Mi a garancia arra, hogy az állam betartja a közalkalmazotti megállapodást? — Nincs garancia. Ezt az érdekképviseleteknek kell kikényszeríteni. Azt tudjuk, hogy az állam nincs rózsás helyzetben, de ez nem ok arra, hogy alkalmazottait, a köz érdekében tevékenykedőket állandó jelleggel háttérbe szorítsa. — A megállapodás keretében megegyeztek bérkorrekcióban is. Mikorra várható ennek realizálása? — Tizenkilenc és fél százalékos béremelést rögzítettünk. Most úgy tűnik, az állam ki akar ez elől térni. Arra hivatkoznak, hogy ezt az összeget különféle címeken már megkapták az érintettek. Ez azonban nem felel meg a valóságnak. Most készítünk egy reprezentatív felmérést a témában, hogy tiltakozásunkat megfelelően nyomatékosítva nyújthassuk be. — Nem csak a könyvtárosok érdekvédelmi szervezete a KKDSZ, ide tartoznak a különféle művészeti ágakban tevékenykedők is... — Nézetem szerint ez teljesen hibás besorolás. El kell választani az úgynevezett elit kultúrát a közművelődés ügyétől. Jól tudom, hogy a kultúra területén senki sincs rózsás helyzetben, de annyira eltérőek a tevékenységek, annyira mások az érdekek, hogy ezeknek a területeknek az érdekvédelmére más utat kell választani. — Milyen lehetőségeik vannak követeléseik kikényszerítésére? — Nem sok lehetőségünk van. Elsősorban a társadalom szolidaritására kell számítanunk. Az állandó feszültség, a fenyegetőzés a sztrájkkal senkinek sem jó. Ha nem állítjuk mellénk a polgárokat, ha nem tudjuk egyetértésüket megszerezni, könnyen lehet, hogy ez a réteg az erőszaktól sem visszariadó szélsőségek hálójába kerül. Ez lehet jobb- vagy akár baloldali szélsőség is. Szerencsére a kormányzat is belátta ezt, talán ennek is köszönhető a megállapodás aláírása. — Ön szerint lesz értelme ennek a kormányzattal történt megállapodásnak? — Nem tudom. Mindenesetre remélem. Ez egy teljesen újszerű dolog Magyarországon. Ha a kormány is komolyan veszi saját aláírását, akkor csökken a veszélye a társadalmi méretű konfliktusok kiszélesedésének. Hamarosan kiderül, hogy érdemes volt-e aláírni ezt az egyezséget. Bízom benne, igen. És abban is hiszek, hogy a szakszervezetek képesek lesznek tárgyalások útján megvédelmezni a polgárok és a köz- gyűjteményi, közművelődési dolgozók érdekeit. Segíthetnek a diákok Is az oktatás megreformálásában A válság a reform velejárója B.A. interjúja Befejeződött a háromnapos Diákkongresszus. A küldöttek nagy része már elutazott, néhá- nyan, akiknek vonata a késő délutáni órákban indul, még a városban csellengenek. Dr. Mihály Ottó, az OKI főigazgatója nemrég fejezte be előadását, melyet A múlt, a jelen és a jövő iskolája címmel tartott meg. A hazaindulás előtti percekben beszélgettünk. — Van-e értelme az ilyen tanácskozásoknak ? — Nagyon sok. Ezek a fiatal gyerekek borzasztóan nyitottak a világra. Minden érdekli őket. Az csak természetes, hogy saját életük, iskolájuk sorsa fokozottabb aktivitásra serkenti őket. — Mi az, ami ennyire érdekelheti a diákokat? — Minden. Az egész hercehurca az ő bőrükre megy. Nekik ugyan az a legfontosabb dolguk, hogy az érettségi bizonyítványt megszerezzék, de nem mindegy számukra, hogy ezt milyen körülmények között érik el. Az iskola most a társadalmi viták középpontjában áll. Most készülünk szakítani az úgynevezett porosz típusú oktatással. Mi legyen helyette? Ezen folyik a vita. A NAT állandó támadások kereszttüzében áll. Az iskolai oktatást alapvetően befolyásolja a pedagógusok bizonytalan helyzete, a demográfiai mélypont és még egy sereg, a társadalom mostani állapotával összefüggő dolog. Nem csoda, ha maguk az érintettek is hallatni akarják a hangúkat. — Tudnak-e változtatni ezek a kongresszusok a kialakult helyzeten? — Nem sokat. A demokrácia még úgy működik (és nem csak az oktatás területén!), hogy én „demokratikusan előírom Neked, hogy Te mit csinálj”. Persze, ahol az iskolavezetés nyitott, ott az ilyen tanácskozásokon elhangzó véleményeket örömmel hasznosítják. —Előadásában különféle iskolatípusokat említett. Ön szerint melyik forma lenne a legalkalmasabb? — Nehéz erre válaszolni. Sok függ az iskolát körülvevő közegtől. Hogy példát mondjak: az osztályzás eltörlése nem alkalmazható olyan körülmények között, amikor a szülők, a társadalmi környezet mérhető tudást követel a tanulótól. Nem lehet liberális az iskola ott, ahol például az egyetemre jutás elemi feltétele a bizonyítvány milyensége. Sok víznek kell még lefolyni a Dunán, amíg ezen a helyzeten változtatni lehet. Érdekes, hogy a gyerekek ezt sokkal jobban érzik és tudják, mint mondjuk a tanárok. — A változások nagy terhet rónak a pedagógus társadalomra is. Ön szerint képesek lesznek megfelelni a megváltozott követelményeknek? — Feltétlenül. Most a változások korát éljük. Ebbe sok minden belefér, még a sztrájk is. Az biztos, hogy nálunk gyalázatosak a fizetések, de nem gondolja senki, hogy nyugaton jobb. Ott sem a legjobban fizetett társadalmi réteg a tanári kar! De ha mondjuk kelet felé nézünk, azt láthatjuk, hogy arrafelé még a miénknél is rosz- szabb a helyzet. A kötelező óraszám meg vihar egy pohár vízben. Ausztriában például nyolc óra a napi tanítási idő. Legalábbis a tanároknak. Mégsem panaszkodik senki. Az biztos, hogy a pedagógia nem szakadhat el az őt körülvevő társadalmi állapotoktól. Azt gondolom, hogy a mi tanáraink felkészültek. Képesek lesznek megoldani az átalakulással járó feladatokat. Az okos tanár sokat tanulhat az ilyen jellegű diákösszejövetelekből. Istennek hála, ebből a típusból egyre több pedagógus kerül a katedrákra.
