Új Kelet, 1996. május (3. évfolyam, 102-126. szám)
1996-05-02 / 102. szám
UJ KELET Színészportrék 1996. május 2., csütörtök 5 Megyeri Károly (1798-1842) Az első „sztár”! Mottó: „Vándorszínész korában Megyeri, van-e ki e nevet nem ismeri” (Petőfi: A tintásüveg) Berki Antal (Új Kelet) Tótmegyer szülöttét, Stand Károlyt nem kényeztették el az istenek, amikor külalakját tervezték. Egy barátja szerint olyan volt, mint a fordított nyakas körte. Nagy fej, hosszú, vékony nyak, ugyanilyen lábak, csak rövidek. A hangja sem zengett, mint a trombita, inkább hasonlított a repedt fazékhoz. Ehhez még arcát jókora mennyiségű ragya borította. Ezzel a külsővel jó lesz gazdatisztnek — gondolták szülei —, és apja beszervezte gazdaírnoknak a Károlyiak birtokára, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy majdan átvegye az ő hivatalát. Aztán csak akad egy fehércseléd, aki, ha másért nem is, megbecsült, jól fizető állása okán férjéül fogadja a nem éppen Adonisz-kinézetű ifjút. Az ifjú Standnak nem nagyon fűlt a foga a tiszttartósághoz, színésznek készült. Kapóra jött, hogy a szomszéd faluba vándorkomédiások érkeztek. Elgyalogolt hát oda, hogy megnézze előadásukat és valahogy csatlakozzék hozzájuk. Sokszor hivatkozunk véletlenre sorsunk alakulásakor, Stand Károly esetében valóban erről van szó. Történt, hogy az előadás helyszínére, a helyi vendéglő nagytermébe egyetlen bejárat vezetett. A közönség szépen gyülekezett, zsúfolásig megtöltötte a nagytermet. Elől a színpad, rajta a fellépésre várakozó színészek. Hátul az ajtó, közöttük a közönség, oly nagy számban, hogy gombostűt sem lehetett leejteni. Aki hátul maradt, sehogy sem tudott előrefurakodni. így járt a jegyet árusító színész is. Kezdődne az előadás, de egy ak- tor hiányzik. Az igazgató kétségbeesetten könyörög, hogy engedjék előre az ajtónál rekedt teátristát. De hát, falun vagyunk és 1815-ben, a közönség azt hiszi, ez is a produkcióhoz tartozik. Jót nevet a helyzeten, és nem mozdul. Már-már csőd fenyegeti az előadást, amikor az első sorból jelentkezik egy ifjú, hogy majd ő eljátssza a kirekesztett színész szerepét. Az igazgatónak sok választása nincs, vagy belemegy az ajánlatba, vagy olyan botrány lesz, amit nem is biztos, hogy ép bőrrel megúsznak. A debütálás fényesen sikerül. Stand Károly, mert természetesen róla van szó, megmenti az előadást. Súgó után mondja a szerepét, de ahol nem jól érti a szöveget, ott olyan arcjátékkal, grimaszokkal segíti át magát, hogy a közönség fuldoklik a nevetéstől. így indul egy tüneményes, fájdalmasan rövidre szabott pálya. Az inasidő mindössze öt évig tart, s amikor 1820-ban fölbukkan Kolozsvárott, már beérett művész. A neve sem Stand Károly már. Művésznévnek szülőfalujának második tagját választja. Kassán Berze- viczy Vince társulatában Megyeri néven arat óriási sikereket. Aztán Berzeviczy visz- szavonul, a helyét átvevő Csákyval nem fér össze, és nem csak ő. A Kassáról elpártoló tagok élén Pesten terem, és a megüresedett várbeli német színházban készítik elő a Nemzeti Színház avatását. Noha elsősorban komikus, drámai szerepekben is képes jelentős alakítást nyújtani. Emlékezetes szerepe ebből a műfajból Shylock, a velencei kalmár. Alapító tagja lesz a Nemzetinek. Hiába azonban a siker, a népszerűség, Scho- delné, a tüneményes hangú operacsillag gyűlöli, s eléri, hogy a sikeres komikust eltávolítsák a színháztól. Megyeri két évre ismét vándorszínésznek szegődik. A közönségtől kap óriási elégtételt. Visszakövetelik a Nemzetibe, 1841 februárjában szerződtetik vissza. Sajnos már csak azért, hogy az ország első színházának tagjaként haljon meg. 1842- ben súlyos betegség következtében, alig negyvenöt évesen búcsúzott az élettől a korszak egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb művésze. „Embertelen a világ, de az élet győzni fog” Egy csupa szív művész a szigetről á^Gltot Íiia ” Fotó: Racskó Tibor Palotai István (Új Kelet) __ Va nnak színészek, akik ha bejönnek a színpadra, a közönség csak rájuk figyel. Nem „csinálnak” semmit, és mégis. Vannak színészek, akik ha bejönnek a színpadra, az ember szíve megtelik örömmel, és azon kapja magát, hogy, mosolyog. Vannak színészek, akiknek — játsszanak bármily gonosz teremtményt —minden alakításukon átsüt az emberség. Ritka isteni adottság, ha mindhárom sajátja valakinek. Horváth László Attila, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház művésze közéjük tartozik! — Hogyan szólítsalak? Lászlónak, Attilának? —Ó, én mindenre hallgatok... Otthon Laci vagyok, de itt mindkettő. — Rendben. Akkor László! Áruld el nekünk: mi az a (már megbocsáss, hogy férfi létedre ilyet kérdezek) báj, ami átlengi minden színpadi jelenésedet? — Báj? Tudod, én civilben is nagyon jó kedélyű ember vagyok. Egyszerűen képtelen vagyok hosszú ideig szomorköd- ni... Ez Szolnokon korábban problémát is jelentett, mert néhányszor azt mondták: „ez” még túl éretlen erre, vagy arra a szerepre. Harmincéves koromra értem el, hogy képes vagyok az élet komor oldaláról egyáltalán tudomást venni, és azt a színpadon is megjeleníteni. —A te „komorságod” mögött van valami, ami nem jókedv, mégis szívmelengető. Mi ez? —... nem tudom. —Szerintem te nagyon jó ember vagy. Jól látom? — Tény, hogy ritkán vannak rosszindulatú gondolataim. Régebben is, ha bármi problémám volt az életben, mindig magamban kerestem a hibát. Most már érett fejjel tudom, hogy azért ez nem mindig van így. Realistább lettem. — Néhány villámkérdés: van kedvenc könyved? — Igen, a Száz év magány. — Favoritfilmed? — Fellini Amarcordja. — A színdarab, amit a legesle gjobban szeretsz... — A Cseresznyéskert. Horváth László Attila — Ugye te nagyon szereted az állatokat? — Nagyon! Főleg a hüllőket. Van négy ékszerteknősöm, és nagyon szeretnék egy kígyót. — Milyen autód van? — Még jogosítványom sincs. Gimis koromban kétszer fordultam bele az árokba, miközben a volánt tekergettem. Nekem ez pont elég is volt... Félek az autóban. Ez van. — Mesélnél valamit a gyermekkorodról, szüléidről? — Örömmel. Tényleg örömmel. Klasszikus nevelésben részesültem. Klottnadrág, utca, délben a nagymama kikiabál: „ebéd!”, aztán sötétedésig újra kint. Püspökpusztán születtem, ott kezdtem iskolába járni. Ez Dávod társközsége volt, laktunk benne vagy kétszázan. Dávod Bajától huszonöt kilométerre található a déli határnál. Csodálatos hely! Egy szigeten van. Ott aztán nincs egy domb sem! Nekem az ilyen táj tetszik. Nyíregyházát is ezért szeretem. Engem aztán hat lóval sem lehetne a Dunántúlra vinni. Ezer szállal kötődöm a gyerekkoromhoz. Apám halász volt. Én annyi, de annyi halat pucoltam életemben... Nekem aztán nem tudják pontyként elsütni a busát! —Hogy lesz egy püspökpusztai halász fiából színművész? — Minden olyan magától értetődő volt a számomra. Már kisiskolás koromban — de a gimnáziumban is Baján — rengeteget szavaltam. Az öregasszonyok meg csak egyre motyogták, duruzsolták nekem, hogy „ez aztán igen”, meg, hogy „belőled aztán lesz ám valami, nem is akármi, hanem színész”... Szóval én el sem tudtam képzelni, hogy más is lehetek. Édesanyám kedvéért ugyan tettem egy„kitérőt”, és írásbeli felvételin vettem részt a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán. Aztán a szóbelire már el sem mentem. Szeged előtt Csávolynál leszálltam a buszról. Amikor hazamentem, édesanyám csak rám nézett amikor beléptem, és ennyit mondott: tudtam... De hát minek is mentem volna tanárképzőre? Nem akartam tanár lenni, csak és kizárólag színész! — Hogy volt ezután? Felvételiztél a Színművészeti Főiskolára? — Hogyne! Ötször... Az elsőn a második, a másodikon a harmadik, a harmadikon az első, a negyediken a második és az ötödiken a harmadik felvételi napon rúgtak ki. Többször már képtelen voltam rá lelkileg, hogy odamenjek... — Megértelek. Hogy volt tovább, hogyan kerültél e csalódássorozat ellenére a pályára? —Gimnázium után jelentkeztem a szolnoki Szigligeti Színházhoz stúdiósnak, és rögtön fölvettek. — Megkockáztatom: az legalább olyan „iskola” volt, mint a főiskola lett volna. — Az biztos, hogy a legreme- kebb művészek közt lehettem és tanulhattam. A szolnoki stúdió nem foglalkozott „direkt” szakmai képzéssel. Ott kellett ülni és nézi mindent, ami történik. Az első évben statisztáltam, aztán jöttek a kisebb szerepek, de garmadával! Rengeteget játszottam, kicsit és nagyobbat is. A lehető legjobb iskolának tartom ma is, és nem sajnálom, hogy így alakult. Sőt. Biztos vagyok benne, hogy például színházi és színpadi etikát sehol másutt nem taníthatnak magasabb fokon, mint ott és akkor...! Két év elteltével megkaptam a színészi működési engedélyt. — Tíz éve tagja vagy a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színháznak. Nem vágysz új vizekre? — Egyesek szerint egy színésznek ötévenként kell „igazgatót cserélni”. Nekem ez anélkül is megtörtént, hogy elmentem volna. Léner Péter hozott ide. Utána Csikós Sándor lett, most pedig Verebes István az igazgató. Jól van ez így. Minek futkosni? — Vannak rendezők, akikre szívesen emlékszel? — Inkább előadások, például Paál István: Az ember tragédiája, Megyeri Zoli: Pisti a vérzivatarban, Ivo Krobot Hrabal-adaptációja az Őfensége pincére, Tasnódy Csaba: Bolha a fülbe, Verebes Szent Johannája egyaránt remek emlékek. Nem mondom, ha Harag György élne — hát vele bizony szívesen dolgoznék. Nagyon közel áll hozzám, amit csinált. —Film? Tévé? —Érdekelne, de sohasem hívtak. Tudod, egy „vidéki” színészt nem lehet csak úgy felfedezni, mint a mesében. Ehhez az kellene, hogy a filmrendezők és a pesti „sztárrendezők” vegyék maguknak a fáradságot, s ahogy ők mondják, „leutazzanak” vidékre, és megnézzenek előadásokat. Ez persze nem szokás. Marad a véletlen. Mondjuk a színház pesti vendégjátékán kiszúr valaki, vagy esetleg megkedvel egy rendező, aki éppen azért van vidéki körúton, hogy munkát szervezzen magának a következő évadra. Különben rólam úgyis az a kép alakult ki, hogy nem megyek sehová. Egyszer Székely Gábor szóba hozott, erre rögtön „felvilágosították”, hogy „áááh, Lacika nem mozdul ki onnan”. — Rengeteget játszol. Majdnem minden előadásban szerepelsz. Hogy bírod? — A többiek általában három darabban játszanak, én most kezdem idén a nyolcadikat. Nagyon jólesik a szeretet, a bizalom, de nem vagyok gép. Gondolj bele! Reggeltől kora délutánig próba, este — sokszor délután is — előadás. Egyszerűen képtelen vagyok kialudni magam, nemhogy akkumulálódjak. —Hol töltőd általában a nyarat? — Mindig hazamegyek Dá- vodra. Roppant kedves nekem Nyíregyháza, az itteni emberek nyíltsága, tisztessége, a táj is hasonló, mint nálunk, de nyáron Dávodon kell lennem! Az az otthonom. — Magánéletről, családról, lakásviszonyokról kérdezhetlek? — Persze. Legfeljebb csak egyszerű kerek válaszokat kapsz. Hét évig voltam nős. Azt mondják, az ember ízlése hétévenként változik, az ember sejtjei ennyi idő alatt cserélődnek ki. Én aztán alaposan kicserélődtem... Harmadik éve „szabad” vagyok és a színészházban lakom. Ennyi. Nem túl érdekes sztori. — Szereted a rendet? — Nem szeretem. A nyugalmat igen! A szerelemben is a nyugalmat szeretem, és nem az őrületet. Igen. Rendetlen vagyok, de nem belül. A munkában igyekszem szisztematikus lenni. Egyszer, amikor anyukám megnézett az egyik darabban, azt mondta: „Fiam. Miért kapkodsz? Még leversz valamit”. Hát én ehhez tartom magam... — Vallásos ember vagy? — Igen. Ez nagyon fontos. Biztonságot ad lelkileg is. Kedvelem a misztériumot, az esztétikai rendet. A forma nagyon lényeges: római katolikus vagyok. A szertartás szakrálisán és esztétikailag is szükséges! — Kedveled a zenét? —Az operát. Tudod, a magánéletemben hajlamos vagyok a túlzásokra. Elfogult vagyok. Például csak olyan operafelvételeket vagyok hajlandó hallgatni, amelyeken Maria Callas énekel... — Mondd! Milyen vilában élünk? — Embertelen, iszonyúan embertelen világban. De az élet győzni fog!
