Új Kelet, 1996. május (3. évfolyam, 102-126. szám)

1996-05-04 / 104. szám

1996. május 4., szombat 10 Egy éjjel a Kavlingén UJ KELET Palotai István riportja Esteledett. Elvileg. Hiába volt már este tíz óra, mire kiér­tem a Kävlingefurulunid egye­nes szakaszához, a Nap még magasan állt az égen. Szeretem a skandináv nyarat. Lesz fél tizenkettő, mire teljes a sötét­ség. A folyó itt a maga mérete­ihez képest szélesen és nagyon nyugodtan folyik. Igazi vadvíz. Végig a folyása mentén csak erdők és erdők, semmi szennye­zési lehetőség. Ezekben a vizek­ben aztán minden van. Még néha tengeri „herkentyűket” is akaszthat az ember—nem cso­da; a torkolattól nem vagyunk messzebb, mint tíz kilométerre, és a folyás olyan lassú, hogy dagály esetén meg is áll. Észa­kon a hal is— ugyanúgy, mint minden élőlény — sokkal na­gyobb termetű, mint délen. Fogtam már a Kavlingén más­fél kilós sügért is — igaz, hogy lejjebb, egy éles kanyarban, ahol nagyon keskeny és mély a folyócska. Igazi csata volt, nem csoda—pisztrángoztam, és ti- zenötössel voltam szerelve. Másfél óráig verekedtünk, mert amit az a hal művelt, minden képzeletet fel ülmúlt... Errefelé nem szokás a szere­lés cifrázása, ha nem legyezni készül az ember. Egyszerű fenekező bot, harmincas zsinór egy mezei peremfutóval és kész. Itt nem kell ravaszkodni, hor­got dugdosni, etetőkosarakkal — és egyáltalán etetéssel — bíbelődni, itt ugyanis van hal... Lassan elkészültem, és „kénye­lembe” helyeztem magam. Mielőtt ide jöttem, megálltam a Lundban a lovarda mellett, és ástam egy dobozra való igazi vöröset, így hát ezzel nyitottam. Sötétedésig semmi különös nem történt a szokásos fogásokon kívül. Egy pár vadponty, com- pó és keszegek sora. Besötéte­dett. Már éppen felkészültem lelkileg egy nyugodt éjszakára, amikor szinte egyszerre mind a két boton hisztériásán vad ka­pást észleltem. Akinek már volt ilyenben része, az tudja, hogy nem a legkönnyebb feladat. Szerencsére távol dobtam egy­mástól a botokat, így gyors „csévélésemnek” köszönhetően nem lett gubanc. Az első pilla­natokban tudtam (mivel „szer- pentinúton” közeledett felém a „madárka”), hogy kihez van szerencsém. Nem volt nagy, nyolcvan dekás lehetett, de an­golnában ez éppen elég mace- rás tud lenni. Leakasztásáról addig szó sem lehetett, amíg a másik botot el nem rendezem, mert azon sokkal keményebb ellenfél ígérkezett, így csak hát­rahajítottam őkéimét, hadd „fá­rassza magát" a füvön. A má­sik boton is angolna volt, de a: már vagy egy jó méteres pél­dány. Nem nagy harcos, de azért elég kivenni. Éjszakai horgászatkor nem nagyon ér­demes azzal kísérletezni, hogy az angolnát leakassza az em­ber, mert rámehet jó pár méter zsinórja. Mindkét élőkét egy­szerűen levágtam és passz. Új élőké, új dobás, még le sem ra­kom a botot, már viszi is. Nem tudom, hogy milyen nemzetkö­zi konferenciára gyűlhettek össze angolnáék akkor ott, de az valami rettenetes, amit mű­veltek. Húsz perccel az első után már nyolc kapitális pél­dány te kérődzőit a kannában. Elegem lett a szerelésből és az angolnákból. Elő a kukoricá­val! Ez nem kell nekik úgysem. „Bejött", de a nyugalom nem. Elsőre kukoricával fogtam egy jó kétkilós tengeri lepényhalat (rödspetta), majd alig utána egy irgalmatlan nagy pontyot. Ilyenkor az ember akár haza is mehetne, de nem azért jött ki éjszakai horgászatra, hogy egy­kor hazamenjen. Az erősebb boton zsinórt cseréltem, feltet­tem egy hatvanast acél élőké­vel, és egy szigorú csukázóho- rogra ráakasztottam a legki­sebb — amúgy vagy jó hetven dekás—keszeget. Tudják, hogy van az! Itt most vagy történik valami igazán komoly dolog, vagy semmi, és akkor legalább nyugton hagyják az embert az „apróságok". A sötétben és a halotti csend­ben békésenfütyörészett mellet­tem az acetilénlámpám, miköz­ben csodáltam a természetet. A vízből kióvakodott egy jópofa és kíváncsi kis vízipatkány, és -mivel nem mozdultam, kóstolót vett a kukoricakonzervből. Haj­nalodon. A tükörsima víz úgy gőzölgőit a hajnali hidegben, hogy csoda volt nézni. Már ép­pen elandalodtam lelkileg a sok szépség láttán, amikor becsa­pott az istennyila! Az orsó fel­sikított, és amikor bevágtam, éreztem, hogy szörnyeteget fog­tam. Biztos ismerik ezt az ér­zést: csak a zsinór nyúlását érzi az ember, olyan, mintha egy háromajtós szekrényt akasztott volna. Csakhogy ennek a szek­rénynek komoly lóerői voltak. Háromnegyed kettőkor akasz­tottam meg, és képtelen voltam kivenni. Nem is próbáltam. Csak arra vigyáztam, hogy őkelme se veszítse el a türelmét nagyon. Tudtam, hogy reggel hat felé jönnek a sporttársak, és majd akkor, talán, valahogy boldogulunk vele. Egyedül re­ménytelen lett volna. így is lett. Negyed hét körül újra kezdődött az ádáz küzdelem, és fél tízre(!) már meg is tudtuk csáklyázni. (Szákolásról szó sem lehetett). Ekkor és így fogtam életem leg­nagyobb vadcsukáját (musky). Igazi szörnyeteg volt a maga 28 kilójával. A többiek meg csak nevettek, amikor nagynak ne­veztem, mert Furulundnál a Kdvlingében állítólag fogtak már nyolcvankilós példányt is. Soha többet nem sikerült muskyt fognom—igaz, itthon, Magyar- országon és Európa kontinentá­lis területein nem is honos, csak Skandináviában. így végződött az én csendes­nek szánt éjszakai horgászatom a Kávlinge furulundi nyugodt, egyenes szakaszán. Negyedszázad a vízparton Kikapcsolódás és sikerélmény Az oláhréti víztározó nagy Vadastava, közismertebb ne­vén a császárszállási tó sok nyíregyházi horgásznak kedvenc „vadászterülete”. A hosszú aszályos idősza­kot követően nemrég újra feltöltötték vízzel, és legalább nyolcvan centimétert emelkedett a vízszint. így a leg­mélyebb részén közel két méter mély a tó. Nemrég tele­pítettek bele halat, és — információink szerint — még az idén újabb szállítmányt helyeznek a tóba. Pénteken verőfényes napsütésben a legtapasztaltabb vadastavi horgászt kerestük, amikor Moravszki István stégjéhez irányítottak. Vele beszélgettünk: — Volt ma már valamilyen fogás? —- Ezt a kis pontyot fogtam. — Mióta jár erre a tóra pe- cázni? — Talán van már annak hu­szonöt éve is, hogy először ki­jöttem ide. Akkor adták át ezt a vizet a horgászoknak. A kez­det kezdetén még több hal volt benne. Az utóbbi években, aho­gyan változott a vízszint, úgy nőtt vagy csökkent a hal meny- nyisége, de inkább csökkent. — Hol szerette meg a pe- cázást? — A Bujtosi tó mellett nőt­tem fel, és akkor még igazi élő­víz volt a mai szeméttelep. A város felé eső részében pontyot, de még csukát is lehetett fogni. Utána a Tiszába szerelmesed- tem bele. Képesek voltunk kis- vonattal kibumlizni Tiszaber- celre, csak egy kis jó pecázá- sért. Mióta nyugdíjas vagyok, ide szeretek járni. Váltok egy nyugdíjasbérletet, és a busz háztól házig szállít. — Ebben a tóban mi volt a legnagyobb fogása? — Annyira kapitális méretű halat nem fogtam, de a legsú­lyosabb egy kilenc kiló húsz dekás busa volt. Ezenkívül több, hat kiló körüli pontyot is sikerült már kiemelnem a víz­ből. Több olyan halat is meg­akasztottam már, amelyet mi csak kantáros halnak nevezünk. Azaz korábban már valaki be­leakasztotta a horgát, de nem sikerült kifognia, mert elsza­kadt a zsinórja. Ez dicsőség és sikerélmény is egyszerre. — Szokott-e olyankor bosz- szankodni, ha valaki ön elől kifog egy halat? — Sohasem, én inkább a jó levegő és a pihenés miatt já­rok ki. — Úgy hallottam, majdnem sikerült nyernie a tavaszi hor­gászversenyen. Hogy történt, hogy mégsem győzött? — Az idén akkor jöttem ki először pecázni. Itt úsztak a part­közeiben a kárászok és a poty- kák. Egy négy kilogramm kö­rüli pontyot sikerült megakasz­tanom, és már gázoltam is bele a vízbe, hogy hálóval kiemelem, Most kap!... Most kap! amikor a szomszédom zsinórjá­ba beleakadt a vergődő hal. Hi­ába szóltam, hogy ő is lazítson a zsinegen, már késő volt. A hal egyet rántott, és már szakadt is a damil. Azzal a hallal megnyer­hettem volna a versenyt. Kár érte, de nem bosszant a dolog, mert más is járhat így. — A családban vannak má­sok is, akik szerelmesei a hor­gászatnak? — A legidősebb bátyám volt nagy horgász, ő szerettette meg velem ezt a hobbit. A három gyerekem közül a legnagyobb tanulta el tőlem a fogásokat, és a kisunokám is szereti a hala­kat. Télen, amikor beteg volt, akartam neki venni egy kis ha­lat, ezzel kívántam volna ked­veskedni neki. Nem kaptam sehol sem, így képes voltam télvíz idején egy fél napot a Sóstón ücsörögni, csak foghas­sak neki egy kis sügért. — Melyik horgászegyesület­nek a tagja? — Az ELITÁSZ-Elekterfém Horgászegyesületbe léptem be egy évvel ezelőtt, akkor alakul­tunk. Nagyon jó társaság, jó csapat a mienk. — Mi a jó abban, ha valaki órák hosszat csak ül a vízpar­ton, és nézi a zsinórt, mikor mozdul meg? — Azért nem nézzük egész nap mereven a damilt, bele is fáradna a szemünk. Inkább egy kis ágból jelzőt rakunk rá, job­ban észrevesszük, ha pedzi a hal. A jó levegő, a kikapcsoló­dás, a természet közelsége mi­att járok ki a víz mellé. Sokáig olyan munkahelyem volt, ahol zárt térben, rossz levegőn kel­lett dolgoznom. Jólesett időn­ként kijönnöm a szabadba. Ezenkívül a természetes va­dász- és halászösztön is az em­berek génjeiben van. Természetvédelmi terület a vajai tó Újra horgászparadicsommá válik Napos, nyarat idéző meleg csalogatta szomba­ton a horgászokat a vízpartra. A vajai tó is a horgász-szerencséjüket próbálgatók tömegét fogadta. Gyalog, autóval, családdal vagy éppen magányosan jöttek a pecások, nem hiába, hi­szen itt már víz és hal is van bőven. Dojcsák Tibor (Uj Kelet) A tó vízszintje a tavaly tava­szi mértékhez viszonyítva több mint egy méterrel emelkedett, ami 600 ezer köbméternyi víz­gyarapodást jelent, hála a tavat megmentő, 1995-ben üzembe állított kútnak. Naponta mint­egy 2000 köbméter víz folyik a tóba 250 méter mélységből. Ez a vízkivétel a legfrissebb vizsgálatok tanúsága szerint nem veszélyezteti az ivóvíz­ifi horgász — Rossz nézni! Már egy órája fárasztja... készletet. Januártól április 30-áig a Szat- márvidéki Horgász Egyesület, május 1-jé- től augusztus 31-éig pedig a Hortobágyi Nemzeti Park üzemel­teti a kutat. Hogy mi lesz később, azt még nem lehet tudni. A tó helyzetéről és a horgá­szokat érintő kérdé­sekről érdeklődtünk Köő Istvánnál, a vajai tó halászati jogát gya­korló, a megye máso­dik legnagyobb horgászegye­sülete, a Szatmárvidéki Hor­gász Egyesület elnökénél. Megtudtuk, hogy december­ben 25 mázsa pontyot telepítet­tek a tóba, ennek 80 százaléka már akkor horogérett volt. Feb­ruár 29-én újabb 25 mázsa ponty került a vízbe, majd áp­rilisban 16 mázsa kárász és 115 kilogramm folyami harcsa, utóbbiak 80 dkg-os átlagsúly­ban! Március 23-án volt az egyesület első környezetvédel­mi napja, és október 26-án lesz a második. A környezetvédel­mi napokon az egyesület tagjai kötelesek a tó körüli karbantar­tási és tisztasági munkákban részt venni. Aki nem tud vagy nem akar elmenni, az megvált­hatja az adott napot 600 forint­ért, amit fenntartási költségek­re fordítanak. Március 23-án felújították a csónakkikötőt, ősszel pedig fásítást terveznek. A fásítás lebonyolításának ter­ve most készül a Hortobágyi Nemzeti Parkban, ahonnan a csemeték is kikerülnek. A va­jai tavat a szakminisztériumi rendelet alapján természetvé­delmi területté minősítették. A tó a Hortobágyi Nemzeti Park fennhatósága alá került, és ez a horgászegyesület számára is kötelezettségekkel jár. Mivel a tó természetvédelmi jellegét lápszigeteinek növényvilága adja, különös gondot kell for­dítani a növényzet óvására. Ennek jegyében ezentúl nö­vényevő halakat nem, és raga­dozókból is csak az őshonos halfajtákat szabad telepíteni. Az elmúlt évek kiszáradófélben levő tavától sok horgász elpár­tolt, és még csak kevesen tud­ják, hogy napról napra fejlőd­ve újra horgászparadicsommá válik a tó. Jelentős a segítség, amit a vajai önkormányzat adott a tó fennmaradásáért foly­tatott küzdelemben. Korábban rendszeresen megfordultak itt osztrák és német vendéghorgá­szok, de egyelőre még a bel­földről ide látogatók száma is sokkal alacsonyabb, mint a „régi szép időkben”. Minden esély megvan azonban a koráb­bi eredményeket is túlszárnya­ló látogatottságra, figyelembe véve az egyesület szolgáltatá­sait, a tó halgazdagságát, és nem utolsósorban természeti szépségét. Az árakat évről évre a küldöttgyűlés határozza meg. A régi tagoknak 6200 forintba kerül az 1996-os tagság, az új tagok számára ehhez a halasí- tási hozzájárulást is hozzáte­szik, így nekik 11 000 forint, a gyerekek pedig 14 éves korig 500 forintos engedéllyel a me­gye összes horgászkezelésű vízterületén horgászhatnak. A régi, legalább ötéves folyama­tos tagsággal rendelkező nyug­díjas tagoknak jelentős mérté­kű kedvezményt adnak. A fel­nőtt napijegy 500, az ifjúsági 300 forintba kerül, és lehet vál­tani 600 forintos turista napi­jegyet is. A napijegyeket Illés Béla hivatásos haloméi lehet megváltani a tó partján, az engedélyeket pedig Máté­szalkán, a Hajdú utca 27. szám alatt, a horgászegyesület iro­dájában.

Next

/
Thumbnails
Contents