Új Kelet, 1996. május (3. évfolyam, 102-126. szám)
1996-05-23 / 120. szám
UJ KELET Kultúra 1996. május 23., csütörtök 7 Másfél évszázad Úri Mariann (Új Kelet) A világszerte nagy elismeréssel övezett, csodálatos Zsolnay-kerámia története az 1850-es évekre nyúlik vissza. Zsolnay Miklós pécsi kereskedő 1851-ben egy, a budai külvárosban lévő fazekasműhely és téglaégető kemence helyén kőedénygyárat hozott létre. Ignác fiát Lukafára küldte tanulni a Spitzer-féle kőedényüzembe, hogy elsajátítsa a mesterség fortélyait. Néhány évvel később Ignác nevére íratta az üzemet. Anyagi bázis hiányában azonban nem tudták fejleszteni a vállalkozást. A megoldást a két testvér, Ignác és az ambiciózus kereskedő Vilmos társulása jelentette, aki egy évvel később átvette a bátyjától a kis kőedénygyárat. Vilmos elsődleges célja az volt, hogy a vállalkozást tőkeerőssé tegye, ezért részt vett többek között a mecseki szén- bányászatban és a meginduló vasútépítésben is. Az így szerzett tetemes vagyont a kerámiaüzem fejlesztésére fordította. Az Első Pécsi Czement Chamotte és Tűzbiztos Agyagáruk Gyára néven 1868-ban kérte a cég bejegyzését. Ezt követően a terrakották és egyszerű használati edények mellett megkezdte a díszedények gyártását is. Megfelelő kémiai ismeretek hiányában az üzem vezetésére külföldről hívott szakembereket, akik az égetőkemence építésétől a gyártásig irányították a munkát. A gyár első jelentős sikerét az 1873-as bécsi világ- kiállításon érte el. Itt szerepelt először dísztárgyaival, terrakotta vázákkal, barna és kék mázú reneszánsz korsókkal, apró virágcsokrokkal díszített, úgynevezett francia kancsókkal, kobalt díszű magyaros edényekkel és anti- kizáló vázákkal. A bemutatott tárgyak órási sikert arattak. A gyár számos megrendelést kapott Angliából, Franciaországból, Oroszországból és Amerikából is. A szakemberekből álló zsűri bronzéremmel és elismerő oklevéllel tüntette ki Zsolnay Vilmost, és megkapta a Ferenc József-rendet is. A megnövekedett kereslet további kísérletekre és a technikai eljárások tökéletesítésére sarkallta. Céltudatosan törekedett termékei anyagának finomítására és egy újfajta, magas hőfokon égetett zománc előállítására. Számtalan kísérletét 1877-ben koronázta siker, amikor is kifejlesztette az elefántcsont színű fajanszot. Egy évvel később, a párizsi világkiállításon termékeinek teljes kínálatát bemutatta a gyár. A művek a legnagyobb elismerést, a Grand Prix-t, a kiállítás aranyérmét nyerték el. A kiállítás után megnyíltak a külföldi piac kapui, és Európa fővárosainak nagy múzeumai egész sorozatokat rendeltek a termékekből. A siker hatására újabb technikákat vezettek be. 1884-től különböző változatokban jelent meg az úgynevezett tiger, illetve a sokféle gyöngyö- zésű, összeugrós máz. Ezekben az években születtek a legszebb, legváltozatosabb díszedények. Az örökké újat kereső Zsolnay kísérletező kedvének köszönhetően az 1896- os millenniumi kiállításon a gyár az új gyártási technológia, az eosin legszebb darabjaival szerepelt.Ezzel a kiállítással lezárult egy korszak a gyár művészi stílusvilágában. A század végére új irányzat, a szecesszió vált uralkodóvá, de Zsolnay Vilmos már nem érhette meg a stílus virágkorát, mert 1900-ban meghalt. A gyár vezetését fia, Miklós vette át. Bár hiányzott belőle apja művészi ambíciója, kutató-felfedező igénye révén, az ő vezetése alatt is számos technikai újítást vezettek be. A két világháborút és az azt követő időszakot óriási veszteséggel vészelték át, de a feltörekvő, fiatal iparművész-nemzedék lelkesedésének köszönhetően ismét virágzásnak indult az üzem. S bár a termelés ma is az ipari porcelán és a használati edény gyártása köré összpontosul, a kézi festésű, gazdagon díszített edénygyártás és díszárutermelés szerepe is fokozatosan növekszik. Az első profi magyar színpadon Schodelné, az isteni hangú díva Berki Antal (Új Kelet) „Végy egy ötéves kislányt, neveld föl magadnak, és ha eljön az ideje, vedd el feleségül...” mondja az ószanszkrit álmoskönyv a jó házasság titkáról. így gondolkodott Scho- del Nepomuk János zenetanító is, amikor a szomszédjukban lakó ötéves kislányban felfedezte a zenei tehetséget. A gondolatot tett követte, megegyezett a szülőkkel, hogy vállalja a kislány énekhangjának képzését. Külföldre viszi tanulni, világsztárt csinál belőle, ezért cserébe, amikor a kislány felserdül, feleségül veszi. így is történt, de a házasságból nem lett „jó házasság”. Vagy az ószanszkrit álmoskönyv nem mondott igazat, vagy a nevelő rontotta el végzetesen a dolgát, de ritka rossz természetű asszony fejlődött ki a keze alatt. Egy dologban nem tévedett Schodel Nepomuk: a kis Klein Rózából csodálatos hangú énekesnő cseperedett. Pozsony, Bécs és Itália — ezek a „sztárcsinálás” állomásai. A végső cél: Olaszor- fe. szágban karriert csinálni. fR Nem sikerül. Hiába szere- pel tündöklőén a koncerteken, hiába a tomboló siker, az olasz opera nem hódol be Schodelnének. Valószínűleg azért, mert a csodálatos hangú csalogány németes akcentussal énekel olaszul, ezt pedig az .önállóságra törekvő olaszok nem tűrik. Koncerteken igen, operában nem! Ez nem elégíti ki a becsvágyó, gyönyörű asszonnyá érett Klein Rozit, mint ahogy egyre jobban utálja az ő énekhangjából megélni akaró Schodelt is. Otthagyja hát mind a kettőt. Olaszországot is, a férjet is. Pestre megy, és a német színházhoz szerződik. Föl se merül benne, hogy mehetne a magyarokhoz is, hiszen pontosan tudja, hogy azok alig- alig tudnak valamit fizetni. Óriási sikert arat, meghódítja a pesti német polgárságot, és „elviszi” a németekhez a magyar színház közönségének jó részét is. Talán nem tudja, de az bizonyos, hogy nem is érdekli: a két színház között háború dúl, a megmaradás a tét. Ilyen prózai dolgokkal ő nem foglalkozik. Aki többet ad, oda megy. Bajza igazgató kényszerhelyzetben van. Déryné már „öre- gecske”, a közönség is friss hangra vágyik. MegkömyékeSchodelné Klein Rozália (1811—1854) zi hát az isteni dívát sokkal több pénzt ígérve, mint amit a német színház fizet. A járandóság pontosan ötszöröse, mint amennyit Déryné kap. Schodelné igent mond, és a Pesti Magyar Színházban elszabadul a pokol. A régi tagok megbántottam ellenségesen fogadják a jövevényt. Schodelnét ez nem érdekli, pontosan tudja mennyit ér. Azt is, hogy bármit megengedhet magának. Ha pillanatnyi szeszélye úgy hozza, előadásokat mond le. Az egyik lemondásnak lesz áldozata Déryné, aki, hogy megmentse az előadást, vállalja a beugrást a Norma főszerepébe. Hangját megerőlteti, talán ennek is „köszönhető” hogy soha többé nem tud úgy énekelni, mint azelőtt. Schodelnét mindez nem érdekli. Élvezi a hatalmát, ami még jobban kiterebélyesül akkor, amikor a Bajzát követő Nyári Pállal szerelmi viszonyt létesít. Talán ekkortól datálható az a régi színházi mondás, hogy igazgatás közben lehet szerelmeskedni, de szerelmeskedés közben nem lehet igazgatni. Nyári mindent eltűrt dédelgetett kedvencétől. A szeszélyes díva kívánságának engedelmeskedve elzavarta a színháztól Egressy Gábort és Megyeri Károlyt, hagyta, hogy előadások maradjanak el, tűrte, hogy kedvence adott esetben még a közönséget is sértegesse. A megszédített igazgató mindent megbocsát védencének. Megbocsát, mert 1843-ban színpadra segíti Erkel Ferenc Hunyadi László című operáját,, megteremtve ezzel a műfaj nemzeti változatát. Megbocsát, mert hangos botrányai ellenére a közönség tódul az előadásaira. Megbocsát, mert szereti. És milyen érdekes a sors. Valószínűleg a jéghideg, csak a célja eléréséért munkálódó Klein Rozi sem lehetett érintetlen ebben a viszonyban. O, aki soha politikával nem foglalkozott, a szabadságharc leverése után visszavonult a színpadtól. Hosszas utánajárás és magas protektorok támogatásának elnyerése után bérbe vette a szabadságharcban viselt dolgai miatt hosszú fogságra ítélt Nyári Pál birtokát. Hátralévő életét annak szentelte, hogy a birtokot valamikori igazgatójának híven megőrizze. Arról nem is szól a fáma, hogy Nyári hogy viszonyult a nemes cselekedethez, de az tény, Schodelné nem sokkal élte túl imádottjának szabadulását. 1854-ban aránylag fiatalon, negyvenhárom éves korában meghalt. Menj, elvtárs, légy művész! Palotai István (Új Kelet) A művészek társadalma különös közösség. Zárt világ, amely ugyanakkor boldogan nyit kaput minden érdeklődőnek és hódolónak, sőt, minden új tehetségnek is. A „teljes jogú tagság” belépődíja a produktum színvonala, más nem is lehet! Mindegy, honnan jöttél, ki vagy, mi vagy, ha értéket hozol, bizton kebléig ölel egy-egy „vezérürü” és támogat. Csak egy valami lehetetlen: tehetségteleneknek hatalmi úton bejutni! Hány, de hány kísérlet történt erre. Főleg a vadkommunizmus idején volt módi, hogy a „párt” elküldte üdvöskéit: Menj, művész vagy, közöttük a helyed, elvtárs! Ha akartak volna sem tudtak volna jobban kitolni szegény párákkal. Látszólag ugyan befogadták a „delegáltakat” a művészek, de valójában ott martak beléjük, ott tették nevetségessé őket, ahol csak tudták. Az ötvenes években a budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnázium új igazgatót kapott. Foglalkozására nézve ávóstiszt volt az árva és amatőrfestő — borzalmasából. „Művei” a katasztrófaszínvonalat súrolták, de hát mit is tehettek volna vele a többiek? Kifelé jó pofát vágtak a dologhoz. Nolipa igazgató elvtárs nem ártott a légynek sem, végtére rendes ember volt, csak iszonyúan tehetségtelen. Amikor híre ment az iskolában, hogyAczélésllku elvtárs (a két ügyeletes kul- turnacsalnyik) látogatóba érkezik, a többi tanár rábeszélte Nolipát, hogy rendezzen kiállítást a „műveiből” a nagyteremben, és ezzel tisztelje meg a vendégeket. Ilku Pál művelődésügyi miniszter ugyan hatökör volt a festészethez, de Aczél György képzett ember lévén azonnal tudja, hogy amit a falon lát, az minden kritikán aluli. Nolipa elvtárs egy hét múlva már Soroksáron volt rendőrkapitány. A képzőművészek egyébként leginkább Ék Sándort utálták. A szovjet tankok és katonák „kommunista-beidermeyer” stílusú megörökítője, a Kos- suth-díjas mázoló, már többedszer járván a Fészek Klubban, megkérdezte egyszer a pincért, hogy miért vannak ilyen kevesen. A pincér teljesen ártalmatlan szándékkal megmondta az igazat: voltak itt többen is, amíg a művész úr meg nem érkezett. A múltból a jövőnek D. T. (Új Kelet) A népi iparművészi cím megszerzése hosszú évek céltudatos munkájának eredménye. Keveseknek adatik meg, hogy készülés nélkül istenadta tehetség birtokosának ismerje el a bírálóbizottság. Varga József fafaragó a kevesek közé tartozik. Nábrádi származású, Opá- lyiban él családjával. Mátészalkán járt iskolába, majd asztalosszakmát szerzett. A Szatmár Bútorgyárban helyezkedett el, ott kezdett faragni. Varga József Korábban is barkácsolt, tanuló korában például a Beatles hatására gitárokat készített. Kedvelte az egyéni díszítéseket, de erre a gyárban nem sok lehetősége volt. Annál inkább szabadjára engedte fantáziáját lakása berendezésének elkészítésekor. Az intarziás munkák után tért át a faragásra. Először a figurális munkák érdekelték, talán nincs is olyan állat, amit ki ne faragott volna. Szürkemarhát, szarvasokat, medvét, libát és mesejplene- teket, például A róka és a hollóból. Ezután szobrokat készített, és két év elteltével már úgy ment neki a faragás, mintha világ életében ezt tanulta volna. Könyvekből és mások kiállított munkáinak megfigyelésével leste el a faragás technikáját. Talán soha nem tudja meg, mennyit ér a keze és faragókése, ha dr. Puskásné Oláh Júlia, a nyíregyházi népművészeti stúdió vezetője biztatására nem viszi el munkáit Budapestre zsűriztetni. Egy nagyon szigorúként ismert zsűrielnökhöz kérte magát, azzal a gondolattal, hogy amit ő elfogad míves munkaként, az már tényleg jó. Hétből öt ítéltetett faragásai közül művészi színvonalúnak, felterjesztették népi iparművészi címre, amit 1991-ben kapott meg. Dr. Puskásné adott neki tanácsokat, mestereként tiszteli, de őt is akkor ismerte meg, amikor már kész faragó volt. Rajta kívül nem tanította senki faragásra. A tehetség azonban olyan dolog, amit elő kell csalogatni, ezért ajánlja mindenkinek, hogy keressen tanítómestert. Amíg lehet, és ameddig úgy érzi hogy kell, tanuljon. Varga József rokkantnyugdíjas, ideje lenne a munkához, de megfelelő fához nem mindig tud hozzájutni, és egészségi állapota sem engedi a folyamatos tevékenységet. Tulipános láda, kopjafák, sámánoszlop a honfoglalás emlékére; székek, melyeknek ülőrésze és háttámlája egy darabból készülne, ezek szerepelnek a tervei között. Nem a saját nagy mű létrehozását tűzte ki célul, hanem múzeumokban, gyűjteményekben elhelyezett, Szabolcs- Szatmár-Bereg megyei évszázados faragások megőrzését az utókornak, tökéletes másolatok készítésével.
