Új Kelet, 1996. május (3. évfolyam, 102-126. szám)

1996-05-21 / 118. szám

UJ KELET ■H mm Panoráma 1996. május 21., kedd 11 Cannes: Elek Judit fellépése Mondani a mondhatatlant Gitárral MTI-Panoráma Johnny „Guitar” Wats ón­nak gitárral a kezében adatott meg, hogy búcsút mondjon e világnak. Hatvanegy eszten­dős volt. A hét végén joko- hamai fellépése közben szív­rohamot kapott és hangsze­rétől búcsút kellett vennie: a kórházban meghalt. A houstoni (texasi) szüle­tésű Watson felvett neve el­lenére zongorával kezdte ze­nei pályafutását, miután apja is ezen a hangszeren játszott. Aztán egyszer serdülőként látta-hallotta Clarence „Ga- temouth” Brownt gitározni, s ez döntő változást hozott érdeklődésében. Örökölte nagyapja gitárját is, aki sza­vát vette: bármi mást játszhat a hangszerén, kivéve bluest... Szerencsére Johnny nem volt szófogadó. A Watson fa­mília az ötvenes évek legele­jén Los Angelesben telepe­dett meg, ahol Johnny Chuck Higgins bandájával kezdett zenélni. Járta a blues és dzsessz-klubokat, s megma­radt Clarence „Gatemouth” Brown csodálójának, de sze­retettel „csüngött” T-Bone Walkeren, B.B Kingen is. Első jelentősebb sikere a Gangster of Love című dal volt, amely 1952-től tette ismertté nevét a műfaj kedvelői körében. A dalt is tartalmazó első leme­a kézben ze 1958-ban jelent meg. Gi­tárjára jó hosszú — mintegy ötvenméteres — zsinórt sze­reltetett, s így mindig bebo­lyonghatta a helyiséget, ahol játszott. A Gangster of Love után a következő sikere a Those Lo­nely, Lonely Nights, és a Cuttin In — e két dal felke­rült az amerikai rhytm and blues listákra. Az I Cried For You, a The Larry Williams Show, valamint a The Blues Soul of Johnny „Guitar” Wat­son egyaránt sikeres volt. Ezekben az években lépett fel először Angliában is. Bár a Beatles megjelenése nem tet­te könnyűvé életét, a gomba- fejűek által divatba hozott zene sem tudta őt teljesen „le­mosni” a színpadról. Pályája korai szakaszában fellépett Sam Cooke-kal, Herb Alpert- tel és George Duke-kal, s hosszabb ideig zenélt együtt Larry Williams zongorista­énekessel is. Stílusa sok ze­nészre hatott. Rajongói és követői között emlegetik töb­bek között Eric Claptont, Jimi Hendrixet, s dalai közül töb­bet felhasznált Frank Zappa is. A nyolcvanas éveket „át- aludta” és évtizednyi szünet után 1993-ban adta ki Bow Wow című albumát. A leme­zért a mai blues kategóriában jelölték a Grammy-díjra. MTI-Panoráma Elek Judit már a filmfeszti­vál ideje óta itt van. Nyugod­tan, szinte komótosan ad inter­jút interjú után. „Mondani a mondhatatlant” című doku­mentumfilmje „A rendezők hetén” csak a nyolcadik nap délutánján mutatják be. Akkor­tól azonban állandóan műso­ron lesz. S mivel kezdettől fog­va élénk iránta az érdeklődés, elképzelhető, hogy a tudósítók kereszttűz alá veszik. Oly­annyira, hogy körülményes időpontegyeztetés és hosszú sorban állás nélkül lehetetlen lesz a rendezőnővel érdemben elbeszélgetni róla. Ezért dön­tött e sorok írója úgy, hogy nem várja meg az első hivatalos ve­títés élményét, hanem már előre megtudakolja Elek Judittól, hogyan fejlődött pályáján Elie Wiesel író üzenetének átvéte­léig, illetve tolmácsolásáig, miért választotta témául ezt a Nobel-békedíjast, s mit jelent számára Cannes fóruma. Fél­órás beszélgetéssé kerekedett válaszait az alábbiakban lehet tömöríteni: — Mintegy nyolc évvel ez­előtt kezdtem el azon gondol­kozni, hogy én zsidó vagyok, vajon mit jelent azon kívül, hogy meg akartak ölni a hábo­rúban. Jelent-e ez mást is, ne­kem és a világnak, mint hogy el akarják pusztítani az embert. Én nem kaptam zsidó nevelést. Apám a háború alatt is úgy val­lotta, hogy neki nincsenek zsi­dó tervei, csak emberi tervei vannak. A Tutajosok című filmmel egy kicsit körbejártam az antiszemitizmus történel­mét, megjelenését a XIX. szá­zad végén Magyarországon. Azért csináltam, hogy kifejez­zem: soha sem szabad belenyu­godni az antiszemitizmus ter­rorjába; egyáltalán semmilyen emberi diszkriminációba sem. Egész életemben a mindenfaj­ta gettó ellen harcoltam. Az Ébredés című játékfilmben egy kislány sorsa fogott meg, egy kislányé, aki azt mondja az anyjának: „Hiába igyekszel, én sohasem leszek zsidó”. Ez egy nagyon fontos mondat az én gyerekkoromból. A háború után természetes reakciója egy kamasznak, aki nem akar azok közé tartozni, akiket el akarnak pusztítani. Semmilyen körülmények kö­zött sem akarja vállalni sorsu­kat. Az Elie Wieselről szóló mostani film viszont megpró­bálja minden veszélyével vál­lalni ezt a sorsot. Nekem azért volt fontos, hogy beszéljek a holocaustról, mert azt gondol­tam, elérkeztem oda, amikor azt tudom mondani: egy vagyok azok közül, akik ezt a sorsot vállalják. Vállalják azt, hogy zsidók, és hogy ugyanakkor magyarok, vagy akárkik, akik megszülettek. Vállalják kettős kultúrájukat, s hogy életük vé­géig harcolni fognak minden­nemű diszkrimináció ellen. —Úgy gondolom, hogy Elie Wiesel — aki a holocaustot túl­éli, aki reprezentánsa az emlé­kezésnek, s nagyon pontosan és gyönyörűen fogalmaz iro­dalmi szövegeiben — egész életében példázat arra, hogyan lehet a világnak közvetíteni a mondhatatlant, megpróbálni, megvédeni az emlékezéssel az elkövetkező generációkat at­tól, hogy hasonló sorsra jussa­nak. — 1968-ban a Meddig él az ember? című dokumentumfil­memmel a„Kritika Hétje” volt itt az, aki valójában felfedezett engem a világ számára. Az első játékfilmem, a Sziget a száraz­földön a Semaine de la Cri- tique-en szerepelt 1969-ben Cannesban, és innen indult el, hogy bejárja a világot. (Tény­leg bejárta.) Közben még vala­mikor 1984-ben volt a Mária nap című játékfilmem. Úgy is fogalmazhatnám, hogy ezek a legfontosabb állomások filmes karrierem szempontjából, mint ahogy mindnyájunknak, akik filmet rendezünk, a legna­gyobb megtiszteltetés és egyút­tal a legnagyobb próbatétel Cannes. Engem a nemzetközi sajtó, amely itt jelen van, de a francia is, és a közönség is na­gyon nagy szeretettel és meg­értéssel fogadott mindig Can- nes-ban. Hiszem és remélem, hogy ez holnap is így fog tör­ténni, s hogy Cannes lehetővé teszi, hogy ez a film eljusson minél több emberhez a világ­ban. Ez a legfontosabb, én ezért küzdők. Cannes megteremthe­ti a lehetőségét annak, hogy folytassam a munkámat. Mert úgy érzem, hogy még nagyon sok dolgom van — fejezte be Elek Judit. Cannesban az első nyilvános vetítésen már eldőlt, hogy a „Mondani a mondhatatlant” megérti és értékeli az olyan közönség, amely itt összesereg- lett. A franciáknak kedvezett, hogy anyanyelvükön kapták a film legfontosabb mondaniva­lóját, s hogy Elie Wieselről so­kat hallhattak fél évvel ezelőtt, amikor Mitterrand elnök Mé- moire á deux vois című kötete megjelent. Az indító előadást bevezető házigazda hangsúlyozta: a szabályok csak játékfilmek meghívását engedélyezik. Elek Judittal dokumentumának rendkívüli érdemei miatt tettek most kivételt. A Variety angol nyelvű szaklap méltatása sze­rint a film fontos új mű a holo­caust borzalmáról készült fil­mek listáján. Hét szabolcsi koreográfus sikere a Móricz Zsigmond Színházban egy úton” ember töltheti meg azokat. Örülök, hogy hét olyan kore­ográfus estjét nyithatom meg, akik a népi táncművészet min­den rétegét ismerik. Sokat tet­tek azért, hogy szűkebb pátri­ánkban a népi hagyományok ilyen magas szinten megőr­ződtek. A megnyitó után Ve­nyige Sándor Juli vette birto­kába a színpadot és az esemé­nyek irányítását. Kettősük nagy találmány. Kitűnő műsorve­zetők a szó legnemesebb értel­mében. Nem uralkodnak a szín­padon, pontosan tudják, mi a feladatuk. Nekik is köszön­hető, hogy oldott hangulatú, jó tempójú műsort láthattak a nézők. Elsőként a Kállai kettős lépett színpadra a Kállai Kettős és az ugrós című tánccal. Ratkó Lujza elmondta: egy koreográ­fus már az első lépéseknél tud­ja, milyen táncot fog látni, de ha zene is van, akkor már az első taktus után lehet tudni mi következik. Ez amolyan alap- követelmény. A táncok szüne­tében a koreográfusok vallot­tak önmagukról, munkájuk­ról. Csurák Ildikó: — Szeretem, ha a tánc egységes. Nehezen viselem az összevisszaságot. Nem mindenki gondolkodik így, de nálam ez rossz pontnak számít. Kácsor István: — A műsor címe sok mindent elárul az én felfogásomból: „Indulj el egy úton” ha folytatjuk akkor a következő sor: „én meg egy másikon”. De ugyanoda érke­zünk. Legalábbis ezt szeret­nénk. Sok mindenben más­képp közelítjük meg a dolgo­kat, de a néptánc szeretete, a néptáncért történő munkálko­dás azonos. Demarcsek György: — Nép­táncosként, koreográfusként a nyírségi táncokat gyűjtöm és tanítom. Önálló munkáim is ezt a hagyományt próbálják meg­őrizni. De de Zoltán: — Én abból indulok ki, hogy mindenki anyanyelvi szinten ismeri a néptáncot. Ez persze nem így van, ezért a munkáimmal pró­bálom megismertetni, megsze­rettetni a műfajt. Szilágyi Zsolt: — Lassan már nem is tudom megmondani, mióta dolgozom a Nyírséggel. Azóta az együttes tagjai több­ször kicserélődtek. Ezekkel a fiatalokkal másfél éve gyúrjuk egymást. Kitűnő táncosokká értek. Jó, ha két oktató foglal­kozik velük, mert más dolog férfi- és női szemmel megítélni ugyanazt. Mistei Attila: — Hiányzik körünkből Balázs Gusztáv. Azért a szelleme itt maradt. Valamikor ’82-ben kezdte ok­tatni, szervezni az Igricét. Egy ideje én csinálom. Nemcsak a táncot tartom fontosnak, hanem a népi hagyományok életben tartását is. Az első részben sze­repelt a debreceni Hajdú együt­tes Párhoványi szláv táncok című műsorával. A szlovákul énekelt népdalt mi úgy ismer­jük: „Már ezután úgy élem vi­lágom...” A sok politikai acsar- kodás után milyen jó volt ezt a dalt hallgatni. A hozzá kapcso­Ratkó Lujza: Kállai Kettős lódó táncot a laikus szemlélő magyarnak is gondolhatta vol­na. Lám, lám a tánc, a népzene milyen összetartó erő lehet még akkor is, ha egyes vezető po­litikusok másként gondolják ezt. A szünet után folytatódott a koreográfusok nagy sikerű be­mutatkozása. Szétvált a Venyi­ge Sándor Juli páros is. Az egyik számot Sándor Juli kon­ferálta, a másikat Venyige Sán­dor. A finálé előtt rendhagyó bevezetőként dr. Varga Gyu­la, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem néprajz: professzora köszöntötte a hét koreográfust. — Köszönöm ezt a szép estét — mondta, nehéz dolga van annak, aki a hagyo­mány megőrzését tűzte ki élet­célul. Ez a mostani kor nem kedvez az ilyen áldozatválla­lásnak. Örülök, hogy ennyire jó kezekben van a szabolcsi néptánc sorsa. Jó lenne, ha mi­nél többen csatlakoznának hozzájuk. Ne feledjük el, hogy a tánc nemcsak öröm, szórako­zás, de testnevelés is. Nézzék meg ezeket a fiatalokat, milyen egészségesek, milyen csinosak a lányok, és milyen szép a tar­tásuk. Az isten alkotta ugyan az embert, de ebbe egy kicsit a néptánc is besegített, hiszen az is az isten alkotása. „Indulj el Berki Antal (Új Kelet) ___ Eg yedülálló szerzői esten mutatkoztak be vasárnap este a Móricz Zsigmond Színház­ban a Szabolcsban élő nép­tánckoreográfusok. Hét kore­ográfus műveit gyűjtötték cso­korba és nyújtottak át a szép­számú közönségnek elsősorban a nyírségi felnőtt- és gyerektán­cosok. De a résztvevők között köszönthettük a BM Duna Művészegyüttes profi táncosa­it, a debreceni Főnixet, vala­mint Budapestről a Bartók együttest. Felbermann Endre alpolgármester köszöntötte a közönséget és a táncosokat. Bevezető szavaiban örömét fe­jezte ki, hogy egyre ,nyugat- imádóbb” korunkban a magyar népi hagyományokat felmuta­tó, megőrző táncestnek lehet ünnepi szónoka. „Nagyon örü­lök annak — mondta —, hogy ezt az estét civil szervezetek szervezték. A kultúra, a köz- művelődés megszervezése nem a politika dolga. Az csak segítheti az intézményeket, anyagi hozzájárulást nyújthat ilyen célokra, de tartalommal csak a közösségek, az alkotó Demarcsek György. Páros botoló

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents