Új Kelet, 1996. május (3. évfolyam, 102-126. szám)

1996-05-20 / 117. szám

UJ KELET Interjú 1996. május 20., hétfő 7 Egyéni érdeket félretéve Kozma Ibolya interjúja Ausztriából, kéthetes ta­nulmányúiról érkezett ha­za a Szabolcs-Szatmár- Bereg Megyei Fejlesztési Ügynökség izagatója,/?okű László és külügyi felada­tokkal foglalkozó szakem­bere, ifjabb Kézy Béla. — Milyen céllal utaztak Ausztriába? — kérdeztük ifjabb Kézy Bélát. — A nyugat-európai fej­lesztési ügynökségek isme­reteik, tapasztalataik át­adásával próbálnak segíte­ni a keletieknek. Ügynöksé­günknek az olaszországi ERVET-tel és az osztrák ÖAER-rel van kapcsola­tunk. Már többször látogat­tak meg minket olasz, illet­ve osztrák szakemberek. Főként a régiómarketing és a befektetés-ösztönzés iránt érdeklődünk, így kinttar­tózkodásunkat ezekre a te­rületekre építették fel. —Milyen tapasztalatok- i kai tértetek haza? —Érdekes volt számunk­ra, hogy Ausztriában a ré­giómar ke! inget nem globá- ; lisan értelmezik, hanem ki- I emelnek egy-egy területet, amelyet érdemesnek talál­nak befektetés-ösztönzésre. Ezeket fejlesztik és mene- i dzselik. Mi korábban a me­gye általános arculatának kialakításán dolgoztunk, természetesen gondoltunk a koncentrált marketignre, de eddig nem mertünk be­lekezdeni teljes erővel. Az osztrák példa megerősített bennünket abban, hogy jó úton indulunk el, ha a ré­gió néhány területét erő­sítjük. Megyénkben első­sorban Záhony térségére és a megyeszékhelyre gondol­tunk, Az ilyen tevékenység természetesen nagy felelős­séggel jár, hiszen nehéz né­hány területet kiemelni. Azonban az általános be­fektetés-ösztönzés nem hoz­hat jelentős eredményeket, jobb, ha összpontosítjuk erőinket, és nem aprózzuk el a rendelkezésünkre álló erőt és pénzt. — Tuána e olyan osztrák projektet említeni, amely méltán szolgálhat példa­ként Szabolcs-Szatmár- j Bereg megyében? — Linzben egy olyan vá­rosrész—Solar City—ter­vét mutatták be, ahol nap­energiát használnak majd. A lakóházak tíz év múlva készülnek el, de már beszél­nek róla, benne van az em­berek tudatában. A várt» alakítását, fejlesztését hosz- szú távú stratégiaként kép­zelik el. Itt is az arculatépí­tés nyilvánul meg, tíz év múlva Linzet Solar City | városrészéről fogják megis- I merni. Ez fogja megkülön­böztetni a többi településtől Ez bizonyítja, hogy van jövője a hosszú távú céloknak. Említenék még egy érde­kes példát. Hét osztrák te­lepülés közös erővel inku­bátorházat alapított. A köz­ség vezetői úgy ültek le ta­nácskozni, hogy félretették egyéni érdekeiket, és logi­kusan kívánták eldönteni, hová építsék az intézményt. Megbeszélték azt is, hogy a beszedett helyi adót egy kasszába teszik és hétfelé osztják, így valamennyien részesülnek belőle. Függetlenségi és cselekvési programok Bandó-médra „Magamnak kell megfelelnem!” Nagy Bandó örökké intéz valamit. Be akarja habzsolni a világot, mint egy paradicsomot. S mindenkihez köze van. Pénteki, nyíregyházi fellépése után például hosszasan várt rá egy tizenéves ifjú. Mindenképpen el akarta monda­ni, hogy nem találja a helyét a világban és árva. Bandó (aki mellesleg András is, de a kutya se szólítja ezen a nevén) felajánlkozott levelezőpartnerének. Nem olyan módon, ahogy az üdülők teszik a táncos búcsúesten. Az ígérete ugyanis úgy szólt: nem fog gyakran írni és csak lénye­ges dolgokra válaszol. A Mandala Dalszínház két oszlopos tagjának is a szavát adta, hogy utánanéz valaminek. A részletek ismeretle­nek. (Még az sem lehet minden titok részese, aki ezért kap fizetést.) Másnap a fogadatlan ügyvéd elindult Orosra és Kálmánházára, annak a kisfiúnak a szerette­ihez, aki tavaly halt meg a vonatdobálók kövétől. „Megtanultam jól bánni a javaimmal” Gyüre Ágnes interjúja Bandó a történtekről tan- könyvfélét szeretne kiadatni, hogy a tragédia ne ismétlődhes­sen meg, s ha lehet, a család is kijusson egy kívül és belül egyaránt tátongó szakadékból. Késő délutánra pedig Debre­cenbe kellett érkeznie interjúala­nyunknak, mert elvállalta, hogy beáll az ottani McDona!d’s-ba és összegyűjti a Big Mac árát leukémiás gyermekek javára. (Tavaly a pécsi gyorsétkezdé­ben volt ügyeletes sztáreladó.) Kész csoda, hogy ilyen körül­mények között mégis megszü­lethetett az alábbi beszélgetés. • Miért döntöttél úgy 38 éve­sen, hogy ezer más elfoglalt­ságod mellett maratoni futó leszel? — Hallatlan teljesítmény­kényszer hajt. Tíz évvel ezelőtt az első maratoni versenyemen 3 óra 43 perc alatt futottam le a távot. Tavaly Bécsben 3 óra 21 perc alatt sikerült ugyanez. Ebben a számban nem a tár­saival versenyez az ember, ha­nem az idővel és önmagával. Mindemellett fantasztikus, hogy a New York Maratonon 2 mil­lió ember ünnepelte sorfalat áll­va ötszázunkat. Olyasmit érez­hetnek az olimpikonok is, amit én akkor. Mindenkinek érdemes lenne belekényszerítenie magát egy ilyen helyzetbe. Kilencven­éves férfiak és 85—90 éves nők is befutottak New Yorkban. • Én a mostani estedet fájdal­masnak, reményt vesztett­nek, túlságosan is szatiri­kusnak találtam, pedig az előbb az emberi akaraterő csodáiról beszéltél. Ezek el­lentétes folyamatok. — Minden estemre jellemző, hogy néha sírni támad kedve a hallgatónak, néha meg nevet. Persze, elképzelhető, hogy csak kínjában. Olyan ez, mint Móricz Hét krajcárja, s mint maga az élet. Azt szeretném sugallni, hogy a legkritikusabb időszakot is túl lehet élni, ha van hozzá kellő bölcsességünk, szeretetünk és humorunk. • Ahogy végiglábatlankod- tam melletted a mai estédet, arra következtettem: te még hiszel abban a Németh László-i mondatban: „A művész mint feladat nyo­mul a világba”. — Azt hiszem, ez igaz. Né­meth Lászlóval rokonok va­gyunk abból a szempontból is, hogy én szintén úgy látom: a leghátrább kényszerített ember is megmutathatja önmaga erős­ségét, ha van benne kitartás és tálentum. Németh Lászlót hiá­ba kényszerítették az ország legtávolabbi zugaiba, a tudását nem lehetett elfojtani. • Úgy tudom, te nagyon mély­ről jöttél. — 1969-ben nősültem. Négy évig anyósoméknál éltünk egy 8—10 négyzetméteres szobá­ban. Amikor 1973-ban az első lakásunkat megkaptuk, 64 ezer forinttal tartoztunk, s mínusz­ban voltam úgy is mint vál­lalkozó. Ám nem keseredtem el. Két dolgot határoztam el: ki fogok jönni a szegénység­ből, és senkinek a zsebébe nem akarok hasznot termelni, csak a magaméba. Napi 12—16 órát dolgoztam. A csengelei tsz-ben például egyszerre vol­tam építésvezető és kőműves kisiparos. Hétvégén is men­tem házat építeni. S lassan kezdtünk kimászni a nyomorból. Mostanra — bár nem vagyok szupergazdag—, nem jelent gondot, ha valaki kér. Megtehetem, hogy évente 30—40 jótékonysági műsort vállaljak. Megtanultam jól bán­ni a javaimmal, de nem csak a magam sorsa foglalkoztat. Mit ér a vagyonom, ha nem tudok a világról? Ha ülök a kocsim­ban a légkondicionáló mellett, és nem tudom, hogy mások kinn hogy rohadnak el? Azt nagy bajnak érzem, hogy mégis elkezdtek alakulni a dol­gok, s minden új napnak meg­lett a maga feladata. Olyan volt, mintha elindultam volna egy láp közepére. Visszafordulni nem lehetett, mert valami hú­zott befelé. Végül nem építettük fel az otthont, de előbb egy hétre megkaptuk Csillebércet, onnan meg másfél évre átköltözhet­tünk a megüresedett budaörsi laktanyába. Ott már működött a belső önkormányzat. A Mál­tai Szeretetszolgálat és a Vörös- kereszt hozott ruhákat és cipő­ket. A hajléktalanok a konyhán közelmúltban a Magyar Tele­vízió. Tíz órányi anyag még a dobozokban várja további sor­sát. Miért? Nem tudom. Az idei filmszemle után egyszer hallot­tam az egyik zsűritag nyilatko­zatát a Gondolat-jelben. Azt mondta: elegük van már a mai magyar dokumentumfilmek borújából. Sikertörténetet sze­retnének látni. Nem értem. Melyik dokumentumfilmes fog ilyet forgatni? Miért van olyan gyakran Friderikusz-show, ami nem szól másról, mint a műsor­vezetőről? A köznépnek azt akarják mutatni: jaj de boldog ez a világ! Közben semmi más nem történik, mint hogy Fride- rikusz meggazdagszik. A leg­nagyobbat az csalódik, aki be­kerül közönségnek, s rájön, hogy a másfél órás műsort hat—nyolc óra alatt veszik fel, s intenek, mikor kell tapsolni. Értelmes emberekből csürhét csinálnak. A tévé nem lehet olyan rossz helyzetben, hogy ennyire szüksége legyen arra a pénzre, amit ez a műsor hoz. Én az estjeimmel járom az országot és úgy tapasztalom: nem veszett ki még az embe­rekből a szociális érzékenység meg a közéletiség. Folyton hal­lom: „a hajléktalanok miatt együtt sírtunk magával. Tartson ki mellettük!” — Azt hiszik, még mindig az a helyzet, amit a tévében láttak. • Hogyan születik Magyaror­szágon tévésztár? Egysze­rűen csak úgy, hogy beül­tetik a stúdióba? — Nem, attól még senki nem lesz az. Saját közeget kell terem­teni, saját személyiségünket kell adni. S akkor nincs mit félni at­tól, hogy egy szimpla kis mű­sorszámmá válunk. Számomra a sztár Szénási Sándor, Győrjfy Miklós, Szente László vagy Far­kas Zoltán. Mert csak azzal tö­rődnek, hogy jó dolgokat kér­dezzenek vagy írjanak. Én azt tartom igazán jó riporternek, aki nemcsak bemutat egy adott helyzetet, hanem azt is kideríti: mi a teendő. Aki nem dobja sut­ba a már leadott anyagokat, ha­nem rajta tartja a szemét a foly­tatáson is. Aki vállalja a veszé­lyeket, a fenyegetéseket. • Farkasházy Tivadar vala­ha azt írta: „ti Sándor Györggyel egyazon körív két különböző pontjáról in­Fotók: Harascsák dúltatok el, s törvényszerű, hogy összetalálkozzatok”. Ez a jóslat a politikai sze­kértáborok megszilárdulá­sa miatt valószínűleg nem fog beválni. —De! Sándor Gyurival sem­miféle nézeteltérésem nincs. Tisztelem, becsülöm az ő irány­vonalát. Tudomásul veszem, hogy a nemzeti oldalon köte­lezte el magát. Csak azt hiányo­lom, hogy nem maradt meg nyitottnak a másik oldal iránt. Sokat kellene beszélgetnünk, hogy tisztán lássuk egymás gondolatait. Én mindenkit meg próbálok — és meg is tu­dok — érteni. Éppen ezért Gyu­rit is megértem. Csak egyet­érteni nem tudok néhány cse­lekedetével. Ebbe hosszú len­ne belemerülni, elég annyi, hogy a szemben lévő olda­lon néhány olyan tettet rosz- szall, amit a maga oldalán ő is megtesz. Én például jelzés értékűnek szánom, hogy ebben az évben nem írok a Hócipőbe. Nem va­gyok haragban velük, csak erő­síteni akarom a függetlensége­met. Semleges maradok, még akkor is, ha szellemiségben itt is, ott is találok hozzám közel álló elemeket. Azt szeretném, ha így — a csoportokból kisza­kítva — jobban érezném ma­gam a világban. Mondok egy példát. Annak idején a Demokratikus Charta első aláírói között voltam, mert az elveivel egyetértek. Am soha nem mentem ki egyetlen tün­tetésre sem. Mert egy összejö­vetelen sok emberrel lehetne engem is „összemosni”. Ne tudjanak együtt fényképezni politikusokkal! Ne rázzak ke­zet, ne kedélyeskedjek olya­nokkal, akiket holnap esetleg meg kell bírálnom! A szabad véleménynyilvání­tás jogát megtartom, de egy kalap alá veszem az összes po­litikai irányzatot és azok kép­viselőit. Nem velük kell foglal­koznom. Nekem a hétköznapi halandók emberi dolgai sokkal fontosabbak. Ezekről olvasok s jobban kinyílik a szemem, a lelkem. Az is egy jelzés, hogy Nyír­egyházán újra kockás inget vet­tem fel, mert szimbolizálni aka­rom: ugyanaz vagyok, mint aki kockásban kezdte. „Mindenki megmutathatja önmaga erősségét” a polgárok többsége 40 éves korára sem tud annyi pénzt összegyűjteni, amennyiből a vállalkozását elindíthatná. Ban­ki hitelt meg már nem vehet fel, mert agyonnyomja a kamat. Az állam és a polgár viszonya ugyanaz maradt, mint réges ré­gen. Csata folyik, hogy az állam fosztja ki a polgárt vagy a pol­gár az államot. S mindig a bér­ből és fizetésből élők sérülnek. • Miért pont te lettél a haj­léktalanok szószólója? — Csináltam elég sok olyan dolgot — néha még akaratomon kívül is—, ami a közért történt. Mindig azt keresték, vajon a nép­szerűségre utazom-e. Pedig azért kezdtem el és fejeztem be min­den „akciót”, mert úgy éreztem: nem tehetek másképp. Hat—hét évvel ezelőtt a té­vében láttam a hajléktalanok tüntetését a Déli pályaudvaron. Megrázott. írtam egy felhívást, hogy alakítsanak pártot, mert így az államtól kapnak pénzt. De ne irodákat rendezzenek be ebből az összegből, hanem egy szállót. Másnap összejött ötszáz ember a Déliben. Megijedtem. Elkezdtem mondani, mit hogy gondolok. Csak rögtönöztem, dolgozhattak. Lehetett tisztál­kodni. Aki lopott vagy berú­gott, a többiek kizárták maguk közül. Aztán jöttek szociális munkások. S az én kis rögtön­zésem egy bevett működési for­mává változott, amiről később előadásokat kellett tartanom Budapesten. Most már a Dózsa György utcán található a „főha­diszállás”. Oda kerültek a kilá- tástalanság elől menekülő gye­rekes anyák is. Onnan járnak a lakók dolgozni. Egy hivatásos csapat gondozza az egykori haj­léktalanokat, akik mára már egyszerűen csak lakással nem rendelkezőkké váltak. Az utcáról besegítik a rászo­rulókat. Rendelkezésre áll két mentő, van az otthonban lakók­kal foglalkozó kórház. Az én szószólóságom három és fél hónapig tartott. Az ott­honnal most is tartom a kapcso­latot, de már átvették a szere­pemet a szociális munkások. • Milyen hatásai voltak vagy vannak Mihályffy László filmjének, amely a most emlegetett történetet meg­örökítette? — A történet töredékét — 2 órányi részét — sugározta a

Next

/
Thumbnails
Contents