Új Kelet, 1996. május (3. évfolyam, 102-126. szám)
1996-05-20 / 117. szám
UJ KELET Interjú 1996. május 20., hétfő 7 Egyéni érdeket félretéve Kozma Ibolya interjúja Ausztriából, kéthetes tanulmányúiról érkezett haza a Szabolcs-Szatmár- Bereg Megyei Fejlesztési Ügynökség izagatója,/?okű László és külügyi feladatokkal foglalkozó szakembere, ifjabb Kézy Béla. — Milyen céllal utaztak Ausztriába? — kérdeztük ifjabb Kézy Bélát. — A nyugat-európai fejlesztési ügynökségek ismereteik, tapasztalataik átadásával próbálnak segíteni a keletieknek. Ügynökségünknek az olaszországi ERVET-tel és az osztrák ÖAER-rel van kapcsolatunk. Már többször látogattak meg minket olasz, illetve osztrák szakemberek. Főként a régiómarketing és a befektetés-ösztönzés iránt érdeklődünk, így kinttartózkodásunkat ezekre a területekre építették fel. —Milyen tapasztalatok- i kai tértetek haza? —Érdekes volt számunkra, hogy Ausztriában a régiómar ke! inget nem globá- ; lisan értelmezik, hanem ki- I emelnek egy-egy területet, amelyet érdemesnek találnak befektetés-ösztönzésre. Ezeket fejlesztik és mene- i dzselik. Mi korábban a megye általános arculatának kialakításán dolgoztunk, természetesen gondoltunk a koncentrált marketignre, de eddig nem mertünk belekezdeni teljes erővel. Az osztrák példa megerősített bennünket abban, hogy jó úton indulunk el, ha a régió néhány területét erősítjük. Megyénkben elsősorban Záhony térségére és a megyeszékhelyre gondoltunk, Az ilyen tevékenység természetesen nagy felelősséggel jár, hiszen nehéz néhány területet kiemelni. Azonban az általános befektetés-ösztönzés nem hozhat jelentős eredményeket, jobb, ha összpontosítjuk erőinket, és nem aprózzuk el a rendelkezésünkre álló erőt és pénzt. — Tuána e olyan osztrák projektet említeni, amely méltán szolgálhat példaként Szabolcs-Szatmár- j Bereg megyében? — Linzben egy olyan városrész—Solar City—tervét mutatták be, ahol napenergiát használnak majd. A lakóházak tíz év múlva készülnek el, de már beszélnek róla, benne van az emberek tudatában. A várt» alakítását, fejlesztését hosz- szú távú stratégiaként képzelik el. Itt is az arculatépítés nyilvánul meg, tíz év múlva Linzet Solar City | városrészéről fogják megis- I merni. Ez fogja megkülönböztetni a többi településtől Ez bizonyítja, hogy van jövője a hosszú távú céloknak. Említenék még egy érdekes példát. Hét osztrák település közös erővel inkubátorházat alapított. A község vezetői úgy ültek le tanácskozni, hogy félretették egyéni érdekeiket, és logikusan kívánták eldönteni, hová építsék az intézményt. Megbeszélték azt is, hogy a beszedett helyi adót egy kasszába teszik és hétfelé osztják, így valamennyien részesülnek belőle. Függetlenségi és cselekvési programok Bandó-médra „Magamnak kell megfelelnem!” Nagy Bandó örökké intéz valamit. Be akarja habzsolni a világot, mint egy paradicsomot. S mindenkihez köze van. Pénteki, nyíregyházi fellépése után például hosszasan várt rá egy tizenéves ifjú. Mindenképpen el akarta mondani, hogy nem találja a helyét a világban és árva. Bandó (aki mellesleg András is, de a kutya se szólítja ezen a nevén) felajánlkozott levelezőpartnerének. Nem olyan módon, ahogy az üdülők teszik a táncos búcsúesten. Az ígérete ugyanis úgy szólt: nem fog gyakran írni és csak lényeges dolgokra válaszol. A Mandala Dalszínház két oszlopos tagjának is a szavát adta, hogy utánanéz valaminek. A részletek ismeretlenek. (Még az sem lehet minden titok részese, aki ezért kap fizetést.) Másnap a fogadatlan ügyvéd elindult Orosra és Kálmánházára, annak a kisfiúnak a szeretteihez, aki tavaly halt meg a vonatdobálók kövétől. „Megtanultam jól bánni a javaimmal” Gyüre Ágnes interjúja Bandó a történtekről tan- könyvfélét szeretne kiadatni, hogy a tragédia ne ismétlődhessen meg, s ha lehet, a család is kijusson egy kívül és belül egyaránt tátongó szakadékból. Késő délutánra pedig Debrecenbe kellett érkeznie interjúalanyunknak, mert elvállalta, hogy beáll az ottani McDona!d’s-ba és összegyűjti a Big Mac árát leukémiás gyermekek javára. (Tavaly a pécsi gyorsétkezdében volt ügyeletes sztáreladó.) Kész csoda, hogy ilyen körülmények között mégis megszülethetett az alábbi beszélgetés. • Miért döntöttél úgy 38 évesen, hogy ezer más elfoglaltságod mellett maratoni futó leszel? — Hallatlan teljesítménykényszer hajt. Tíz évvel ezelőtt az első maratoni versenyemen 3 óra 43 perc alatt futottam le a távot. Tavaly Bécsben 3 óra 21 perc alatt sikerült ugyanez. Ebben a számban nem a társaival versenyez az ember, hanem az idővel és önmagával. Mindemellett fantasztikus, hogy a New York Maratonon 2 millió ember ünnepelte sorfalat állva ötszázunkat. Olyasmit érezhetnek az olimpikonok is, amit én akkor. Mindenkinek érdemes lenne belekényszerítenie magát egy ilyen helyzetbe. Kilencvenéves férfiak és 85—90 éves nők is befutottak New Yorkban. • Én a mostani estedet fájdalmasnak, reményt vesztettnek, túlságosan is szatirikusnak találtam, pedig az előbb az emberi akaraterő csodáiról beszéltél. Ezek ellentétes folyamatok. — Minden estemre jellemző, hogy néha sírni támad kedve a hallgatónak, néha meg nevet. Persze, elképzelhető, hogy csak kínjában. Olyan ez, mint Móricz Hét krajcárja, s mint maga az élet. Azt szeretném sugallni, hogy a legkritikusabb időszakot is túl lehet élni, ha van hozzá kellő bölcsességünk, szeretetünk és humorunk. • Ahogy végiglábatlankod- tam melletted a mai estédet, arra következtettem: te még hiszel abban a Németh László-i mondatban: „A művész mint feladat nyomul a világba”. — Azt hiszem, ez igaz. Németh Lászlóval rokonok vagyunk abból a szempontból is, hogy én szintén úgy látom: a leghátrább kényszerített ember is megmutathatja önmaga erősségét, ha van benne kitartás és tálentum. Németh Lászlót hiába kényszerítették az ország legtávolabbi zugaiba, a tudását nem lehetett elfojtani. • Úgy tudom, te nagyon mélyről jöttél. — 1969-ben nősültem. Négy évig anyósoméknál éltünk egy 8—10 négyzetméteres szobában. Amikor 1973-ban az első lakásunkat megkaptuk, 64 ezer forinttal tartoztunk, s mínuszban voltam úgy is mint vállalkozó. Ám nem keseredtem el. Két dolgot határoztam el: ki fogok jönni a szegénységből, és senkinek a zsebébe nem akarok hasznot termelni, csak a magaméba. Napi 12—16 órát dolgoztam. A csengelei tsz-ben például egyszerre voltam építésvezető és kőműves kisiparos. Hétvégén is mentem házat építeni. S lassan kezdtünk kimászni a nyomorból. Mostanra — bár nem vagyok szupergazdag—, nem jelent gondot, ha valaki kér. Megtehetem, hogy évente 30—40 jótékonysági műsort vállaljak. Megtanultam jól bánni a javaimmal, de nem csak a magam sorsa foglalkoztat. Mit ér a vagyonom, ha nem tudok a világról? Ha ülök a kocsimban a légkondicionáló mellett, és nem tudom, hogy mások kinn hogy rohadnak el? Azt nagy bajnak érzem, hogy mégis elkezdtek alakulni a dolgok, s minden új napnak meglett a maga feladata. Olyan volt, mintha elindultam volna egy láp közepére. Visszafordulni nem lehetett, mert valami húzott befelé. Végül nem építettük fel az otthont, de előbb egy hétre megkaptuk Csillebércet, onnan meg másfél évre átköltözhettünk a megüresedett budaörsi laktanyába. Ott már működött a belső önkormányzat. A Máltai Szeretetszolgálat és a Vörös- kereszt hozott ruhákat és cipőket. A hajléktalanok a konyhán közelmúltban a Magyar Televízió. Tíz órányi anyag még a dobozokban várja további sorsát. Miért? Nem tudom. Az idei filmszemle után egyszer hallottam az egyik zsűritag nyilatkozatát a Gondolat-jelben. Azt mondta: elegük van már a mai magyar dokumentumfilmek borújából. Sikertörténetet szeretnének látni. Nem értem. Melyik dokumentumfilmes fog ilyet forgatni? Miért van olyan gyakran Friderikusz-show, ami nem szól másról, mint a műsorvezetőről? A köznépnek azt akarják mutatni: jaj de boldog ez a világ! Közben semmi más nem történik, mint hogy Fride- rikusz meggazdagszik. A legnagyobbat az csalódik, aki bekerül közönségnek, s rájön, hogy a másfél órás műsort hat—nyolc óra alatt veszik fel, s intenek, mikor kell tapsolni. Értelmes emberekből csürhét csinálnak. A tévé nem lehet olyan rossz helyzetben, hogy ennyire szüksége legyen arra a pénzre, amit ez a műsor hoz. Én az estjeimmel járom az országot és úgy tapasztalom: nem veszett ki még az emberekből a szociális érzékenység meg a közéletiség. Folyton hallom: „a hajléktalanok miatt együtt sírtunk magával. Tartson ki mellettük!” — Azt hiszik, még mindig az a helyzet, amit a tévében láttak. • Hogyan születik Magyarországon tévésztár? Egyszerűen csak úgy, hogy beültetik a stúdióba? — Nem, attól még senki nem lesz az. Saját közeget kell teremteni, saját személyiségünket kell adni. S akkor nincs mit félni attól, hogy egy szimpla kis műsorszámmá válunk. Számomra a sztár Szénási Sándor, Győrjfy Miklós, Szente László vagy Farkas Zoltán. Mert csak azzal törődnek, hogy jó dolgokat kérdezzenek vagy írjanak. Én azt tartom igazán jó riporternek, aki nemcsak bemutat egy adott helyzetet, hanem azt is kideríti: mi a teendő. Aki nem dobja sutba a már leadott anyagokat, hanem rajta tartja a szemét a folytatáson is. Aki vállalja a veszélyeket, a fenyegetéseket. • Farkasházy Tivadar valaha azt írta: „ti Sándor Györggyel egyazon körív két különböző pontjáról inFotók: Harascsák dúltatok el, s törvényszerű, hogy összetalálkozzatok”. Ez a jóslat a politikai szekértáborok megszilárdulása miatt valószínűleg nem fog beválni. —De! Sándor Gyurival semmiféle nézeteltérésem nincs. Tisztelem, becsülöm az ő irányvonalát. Tudomásul veszem, hogy a nemzeti oldalon kötelezte el magát. Csak azt hiányolom, hogy nem maradt meg nyitottnak a másik oldal iránt. Sokat kellene beszélgetnünk, hogy tisztán lássuk egymás gondolatait. Én mindenkit meg próbálok — és meg is tudok — érteni. Éppen ezért Gyurit is megértem. Csak egyetérteni nem tudok néhány cselekedetével. Ebbe hosszú lenne belemerülni, elég annyi, hogy a szemben lévő oldalon néhány olyan tettet rosz- szall, amit a maga oldalán ő is megtesz. Én például jelzés értékűnek szánom, hogy ebben az évben nem írok a Hócipőbe. Nem vagyok haragban velük, csak erősíteni akarom a függetlenségemet. Semleges maradok, még akkor is, ha szellemiségben itt is, ott is találok hozzám közel álló elemeket. Azt szeretném, ha így — a csoportokból kiszakítva — jobban érezném magam a világban. Mondok egy példát. Annak idején a Demokratikus Charta első aláírói között voltam, mert az elveivel egyetértek. Am soha nem mentem ki egyetlen tüntetésre sem. Mert egy összejövetelen sok emberrel lehetne engem is „összemosni”. Ne tudjanak együtt fényképezni politikusokkal! Ne rázzak kezet, ne kedélyeskedjek olyanokkal, akiket holnap esetleg meg kell bírálnom! A szabad véleménynyilvánítás jogát megtartom, de egy kalap alá veszem az összes politikai irányzatot és azok képviselőit. Nem velük kell foglalkoznom. Nekem a hétköznapi halandók emberi dolgai sokkal fontosabbak. Ezekről olvasok s jobban kinyílik a szemem, a lelkem. Az is egy jelzés, hogy Nyíregyházán újra kockás inget vettem fel, mert szimbolizálni akarom: ugyanaz vagyok, mint aki kockásban kezdte. „Mindenki megmutathatja önmaga erősségét” a polgárok többsége 40 éves korára sem tud annyi pénzt összegyűjteni, amennyiből a vállalkozását elindíthatná. Banki hitelt meg már nem vehet fel, mert agyonnyomja a kamat. Az állam és a polgár viszonya ugyanaz maradt, mint réges régen. Csata folyik, hogy az állam fosztja ki a polgárt vagy a polgár az államot. S mindig a bérből és fizetésből élők sérülnek. • Miért pont te lettél a hajléktalanok szószólója? — Csináltam elég sok olyan dolgot — néha még akaratomon kívül is—, ami a közért történt. Mindig azt keresték, vajon a népszerűségre utazom-e. Pedig azért kezdtem el és fejeztem be minden „akciót”, mert úgy éreztem: nem tehetek másképp. Hat—hét évvel ezelőtt a tévében láttam a hajléktalanok tüntetését a Déli pályaudvaron. Megrázott. írtam egy felhívást, hogy alakítsanak pártot, mert így az államtól kapnak pénzt. De ne irodákat rendezzenek be ebből az összegből, hanem egy szállót. Másnap összejött ötszáz ember a Déliben. Megijedtem. Elkezdtem mondani, mit hogy gondolok. Csak rögtönöztem, dolgozhattak. Lehetett tisztálkodni. Aki lopott vagy berúgott, a többiek kizárták maguk közül. Aztán jöttek szociális munkások. S az én kis rögtönzésem egy bevett működési formává változott, amiről később előadásokat kellett tartanom Budapesten. Most már a Dózsa György utcán található a „főhadiszállás”. Oda kerültek a kilá- tástalanság elől menekülő gyerekes anyák is. Onnan járnak a lakók dolgozni. Egy hivatásos csapat gondozza az egykori hajléktalanokat, akik mára már egyszerűen csak lakással nem rendelkezőkké váltak. Az utcáról besegítik a rászorulókat. Rendelkezésre áll két mentő, van az otthonban lakókkal foglalkozó kórház. Az én szószólóságom három és fél hónapig tartott. Az otthonnal most is tartom a kapcsolatot, de már átvették a szerepemet a szociális munkások. • Milyen hatásai voltak vagy vannak Mihályffy László filmjének, amely a most emlegetett történetet megörökítette? — A történet töredékét — 2 órányi részét — sugározta a
