Új Kelet, 1996. május (3. évfolyam, 102-126. szám)
1996-05-16 / 114. szám
UJ KELET Kultúra 1996. május 16., csütörtök 7 Megmozdult a polgárság Kevesebb Százéves a Vígszínház kultúrára Hagyományőrzés Penyigén „Nem a pacsirta számít, hanem a dal” Berki Antal (Új Kelet) Soha nem látott fejlődésnek indult a főváros a századfordulón. Az ezeréves államiság megünneplésére készülődve egyre-másra bújtak ki a földből olyan épületek, amelyek a főváros mai arculatának is a meghatározói. Nemcsak paloták, hanem a mindennapi életet megkönnyítő műszaki létesítmények is készültek ebben az időben. Ekkor épült például a kisföldalatti. A fejlődő, a belvároshoz egyre inkább közelebb kerülő lipótvárosi polgárság részint saját kényelme okán, részint azért, hogy méltó emléket állítson az ezeréves évfordulónak, elhatározta; színházat épít. Akkoriban ez a városrész külterületnek számított. Nyomuk sem volt a Duna-parti luxuslakásoknak, a Margit-híd- nak. A színházépület megépítéséről 1895-ben döntöttek. Nyomban részvénytársaságot alakítottuk, és lássatok csodát, alig másfél év alatt felépült az új színház, Budapest egyik legszebb középülete. A Vígszínház a főváros ötödik állandó színháza volt. Ma már csak három áll közülük: a Várszínház, az Operaház és a centenáriumát ünneplő Vígszínház. A részvénytársaság elnöke, grófKeg- levich István a bécsi Fellner és Helmer-t bízta meg a tervek elkészítésével és az épület kivitelezésével. A színházat 1896 májusában avatták. Mindjárt nagy konkurenciát jelentett a már működő társulatoknak. Művészeti igazgatója, a Kolozsvárott hírnevet szerzett Ditrói Mór önálló arculatú társulatot szervezett. Kezdetben francia bohózatok sorát játszották, majd fokozatosan a kortárs szerzők darabjainak bemutatkozó helyévé vált a Víg Molnár Ferenc innen indult el a világhír felé. A háború nem kímélte a Vígszínházát sem. Súlyos bombatalálatot kapott. Az épület sérüléseit 1951-ben javították ki. Kapuit 1951. december 21- én nyitotta meg újra, Magyar Néphadsereg Színháza néven. Ez a korszak 1960-ig tartott, azóta ismét Vígszínház a neve. Boldog születésnapot, Vígszínház! Új Kelet-információ Nyíregyháza képviselői döntöttek a megyeszékhely közművelődési intézményei, a Városi Galéria és a Sóstó-erdei Szabadidő Park átszervezéséről. A gazdasági kényszerből adódó rendkívül nehéz költségvetési helyzet miatt május 31-étől a Váci Mihály Városi Művelődési Központban és a Kölyökvárban két-két, a városmajori, a jósavárosi és az alvégesi művelődési házakban egy-egy, a Kertvárosi Művelődési Házban pedig egy részmunkaidős álláshely szűnik meg. A közgyűlés a Kölyökvárat és a Váci Mihály Városi Művelődési Központot június l-jétől integrálja. az összevont kulturális centrum vezetője Bra- dács Mária, aki eddig a művelődési központ igazgatója volt. Az említett lakó- területi művelődési házak vezetőinek megbízását visz- szavonták, az intézményeket az alvégesihez csatolják, közös elnevezésük Lakókörzeti Művelődési Házak Igazgatósága lesz. A Városi Galériát a következő hónap l-jétől vezetője megbízásának visszavonása mellett a művészeti szakközép- iskolához csatolják. A Sóstó-erdei Szabadidő Park vezetőjére vár az a feladat, hogy az ifjúsági park, a márványterem és egy félig kész épület hasznosítására, vállalkozásba adására terveket dolgozzon ki. Az intézmény az elképzelések szerint szállodai jellegű szolgáltatásokat nyújthat. Dojcsák Tibor (Új Kelet) Kormány Margit tanítónő Penyigén kezdett dolgozni, innen is ment nyugdíjba. Hagyományok Penyigén című könyve a közelmúltban jelent meg. Ebben a kötetben azok a cikkei kaptak helyet, amelyek a tanárnő tollából a Határszél újságban jelentek meg az évek folyamán. A hagyományőrző munkára főiskolás korában kapott indíttatást. A kisvárdai tanítóképzőben végzett, ahol osztályfőnöke, Makai László keltette fel benne a helytörténet iránti érdeklődést. Amikor munkát kapott Penyigén, hamarosan új hazájának múltjával kezdett foglalkozni. Számos lapban publikált a témáról cikkeket, és hosszú évek gyűjtőmunkájának eredményeként egy régi iskolaépületben megnyílt a falu helytörténeti múzeuma. Három teremben és a folyosón penyigei, szatmári eredetű tárgyak sorakoztak katonás rendben. —- Szinte tárcán kínálta a sors a kutatási lehetőséget. Hallottam, hogy van itt egy Lővey- sír, itt van a Szenke, történt egy tragédia, és fennmaradt egy dal. Először csak ennyit tudtam róluk. Kezdetként Lővey Klára édesapjának sírja foglalkoztatott, utána a kis tanítványaim megismertettek a faluval. Én tanítottam őket írni, olvasni, számolni, ők pedig engem tanítottak megismerni a települést. Egy csomó dolog keltette fel az érdeklődésemet, például a Szenke, vize, amit — folyó, patak vagy csatoma-e — nehéz meghatározni. Többfelől öleli a falut, a partjára települt Penyige. Az erre vonatkozó első hiteles dokumentum a Mező Cyrill-térkép a XVili. századból. — Az Ön kutatásainak is köszönhető, hogy Penyige máig megőrizte a „lelkét”, s egyre messzebb száll a híre helytörténeti gyűjteményüknek is. Hogyan sikerült egy alig 700 lelkes településen tető alá hozni a múzeumot? — Ahol most vagyunk, a Kossuth utca 101. és 103. szám, eredetileg iskolaépület volt, illetve itt van a lakásom. Új iskola készült el 1989-ben, s itt két tanterem üresen maradt. Nekem akkor már több száz tárgyból álló helytörténeti gyűjteményem volt, de olyan helyen, ami csak a megőrzésre volt alkalmas. Kértem a polgár- mester asszonyt, hogy az üres iskolából csináljunk helytörténeti múzeumot. Van hely, és itt van a szomszédomban, bármikor tudok látogatókat fogadni. Egy termet rendbe hozattak, de alig pakoltunk be, a polgármester asszony már látta, hogy kevés a hely. A következő évben kitatarozták a többi helyiséget is, és a mai formájában megnyílt a gyűjtemény. — Beszéljünk a Hagyományok Penyigén című könyvről. Mi inspirálta a kiadást? — Ez a könyv egy cikkgyűjtemény. Az írások helytörténeti témájúak, a szatmári emberek mindennapjairól szólnak. A kiadás ötlete Bürget Lajostól származik, ő mondta, hogy a rovatban megjelent írásaimat szeretné kiadni könyv formájában. Ezzel a felvetésével eltalálta régi álmomat, hiszen ki ne szeretné a munkáját egy kötetben látni? Ha, akkor nem szűnik meg a Határszél, valóra válhatott volna a terv. Körösi Miklósné, a polgármesterünk a hatvanadik születésnapomra meglepetésnek szánta, hogy finanszírozzák a kiadást. A testület egy emberként támogatta. Betegen feküdtem, amikor Madár János, a Rím könyvkiadó vezetője felkeresett azzal, hogy ő kiadná a könyvet, de a betegségem miatt egy évet csúszott a kiadás. Végsősoron örülök, hogy a sors így hozta, és a millecentenárium évében készültei. —A bemutató is egy nevezetes dátumhoz kötődött. — Minden ember életében vannak jeles napok. A penyigei emberekében szomorúan jeles nap május 5. 1905-ben ezen a napon egy csónak borult fel a Szenkén. A túlterhelt járműben 15-en ültek, a túlsó partra igyekeztek. Kilenc lány fulladt a vízbe. Az ő emléküket őrzi a hagyományos kis ünnepség, amit minden év május 5-én rendez a falu népe. Idén a megem- lékezési műsor után következett a könyv bemutatója. A könyvé, mert nem a pacsirta számít, hanem a dal! Nem én vagyok fontos, hanem a könyv, amit az tartalmaz, amit a penyigei népről írtam. (A könyvet május 18-ai, szombati számunk irodalmi oldalában bemutatjuk.) Festődinasztia a koronás városból Brassót úgy ismerik, mint régi szász várost, amelynek egy részét még mindig körbeveszi a várfal. A régi nevén Kronstadt, a koronás város, amelynek várfalán belül éltek a szászok. Erről napjainkban csak a hosszú utcák kiüresedett szászházai tanúskodnak. A Máttis Teutsch család minden generációjából útnak indult egy-egy festő 1884-től: nagyapa, apa, fiú— munkájuk által lettek híressé szerte a világban. Úgy érezték, küldetésük ugyanaz: festeni. Hogy miként változott az évek során művészi látásmódjuk, erről beszélt Máttis Teutsch Waldemár, a most is Brassóban élő neves festő. Dreguss Gyöngyvér (Új Kelet) Sepsiszentgyörgyön született 1950. május 20-án. Iskoláit szülővárosában kezdte, majd Bukarestben fejezte be a képzőművészeti iskola hallgatójaként. Tanárai voltak Florin Mitroi, Corneliu Baba. Huszonkét évesen bemutatkozhatott első egyéni kiállításán a bukaresti Petőfi-házban. Jelenleg oktató a brassói képzőművészeti iskolában. 1979-ben egyéni kiállítást nyitott a nagybányai művésztelepen. Tizenöt éve tiszteletbeli tagja a romániai képzőművészek szövetségének. — A ’80-tól ’89-ig tartó esztendők a változás évei voltak számomra: a csoportos tárlatok mellett 14 egyéni kiállításom volt többek között Aradon, Temesváron, Nagyváradon, Brassóban, Csíkszeredán, Kovásznán, Kézdivásárhelyen. Húsz munkámmal szerepeltem a New York-i egyetem magán- galériájában. Egy nagyon érdekes kiállításon vettem részt ’83- ban az Óbudai Pince Galériában, valamint Székesfehérváron. 1988-ban megnyertem a római akvarell-festészeti díjat. Máttis Teutsch Waldemár 1990-től — a fordulat évétől — a dr. Luise Krohn német galéria kiállítóművészei közé tartozik. Számos festménye került a híres frankfurti és badenweileri múzeum termeibe. Tagja a Bajor Művészeti Egységnek. Néhány munkája megtekinthető a paksi képtárban, a budapesti Szépművészeti Múzeumban, amerikai-, svájci-, németországi gyűjteménytárakban, meg természetesen a brassói képtárban is. Ezeken kívül magán- személyek tulajdonában is vannak festményei hazájában és külföldön is. — Miben áll az a változás, amit Ön említett? — A lényege az, hogy különleges kultúrkörbe kerültem. Külföldön egészen más a művészeti élet szerveződése. A képzőművészeti alkotások egyben áruvá is válnak, és nagy jelentősége van az áraknak. Kezdetben elámított a magán- galériák sokfélesége. Nagyon érdekes például, hogy New York egyes galériáiba időben be kell jelentkezni — ehhez persze jó kapcsolatok kellenek. A művészet rohan, a világ rohan. Nem az utca emberének, hanem egy bizonyos rétegnek rendezik a kiállításokat. Azoknak, akiknek van idejük vele foglalkozni, akik áldoznak rá, és nem rettenek vissza a befektetéstől sem. A festő a konkrét művészet híve. A „konkrete kunst”-faj- ta művészetben eltűnik a figura, és a színes felület gyakorol hatást a nézőre. Én a színekre fektetem a hangsúlyt, de ez nem azt jelenti, hogy kolorista vagyok. Azt szeretném, hogy a néző a szín hatóerejét fedezze fel a képeken. — Ön kezdetben kerámiával szeretett volna foglalkozni, de végül a festészet mellett döntött. Vajon milyen hatással volt Önre, hogy 13 évig dolgozott egy műteremben az édesapjával? — Semmilyen irányba nem befolyásolt. Egy műteremben dolgoztunk 13 évig, de egymás munkájába nem szóltunk bele. —Hogyan jelenik meg az Ön munkáiban a konkrét művészet vonala? — Én a vonalat a festészetben csak egy sík széleként fogadom el. Munkáimban húzott vonal nem létezik. A színes felületben nincs helye vonalnak, a színeknek határ nélkül kell egybefolyniuk. A kontraszthatárt a színek telítettsége határozza meg, a szín mint fény vagy visszavert fény jelenik meg festményeimen. —Ha jól tudom a „konkrete kunst" a művészet „vége”. Most hová tovább? — Jelenleg az illúzió és a konkrétum között csatangolok, de hogy hogyan tovább, még nem tudom! Apám, Máttis Teutsch János például egész más temperamentumú volt, kissé romantikus- expresszionista. Ő már 17 évesen festett. Nagy jelentőségűek a nagybányai periódus alatt készült képei. Mivel nagy sportoló és kiránduló volt, ezekből az élményekből értékes, „elvont” tájképek születtek: ’87-ben az akkori romániai idők legnagyobb díját nyerte meg Az út című képével. Neki az árnyalt vonal a vesszőparipája, ez meghatározó a grafikában. Erdély ugyancsak nagy festője. szobrásza, grafikusa idősebb Máttis Teutsch János, a nagyapa. Az expresszionizmus, később az absztrakt művészet jelentős mestere. A budapesti Ipar- rajz-iskola, majd a müncheni képzőművészeti akadémia növendéke. Kétévi párizsi tartózkodás után. 1908-tól Brassóban élt. — Kérem, beszéljen róla is... — Nagyapám a Ma című folyóiratban tűnt fel 1917-ben. Ugyanakkor jelent meg egy linó- metszet-albuma is. A Ma folyóiratnál önálló gyűjteményes tárlatot is nyitott. A tízes években munkái a színre és vonalra épülnek, később képein, metszetein és színes faszobrain a magyar expresszionizmus jelei vehetők észre. A művészetről alkotott elképzeléseit Potsdam- ban, 1931-ben kiadott Kunstideologie című könyvében foglalta össze. Kiállításai Berlinben, Rómában, Bukarestben, Chicagóban, Párizsban voltak. 1929-ben a Tamás Galériában Hincz Gyulával és Mészáros Lászlóval vett részt kollektív tárlaton. Mindhármunknak más-más volt az életfelfogásunk és művészi látásmódunk, de ragaszkodásunk a művészethez egyforma volt! Máttis Teutsch János: Álló nő — 1928
