Új Kelet, 1996. május (3. évfolyam, 102-126. szám)
1996-05-11 / 110. szám
UJ KELET Riport 1996. május 11., szombat 7 Szívből-lélekből dolgozva Fehér köpenykéjükben, kezükben az elmaradhatatlan gyógyszeres tálcával vagy lázmérővel gyorsan sietnek végig a folyosón. A nővérszobában felhangzott a csengő hivó szava, s akár nappal van, akár éjszaka, az ügyeletben lévő ápolónak a beteghez kell sietni, mert annak szüksége van rá. A tévében vetített sorozatfilmekben a legtöbbször csak epizódszerephez jutnak, még gyakrabban a háttérbe szorulnak. Pedig a valós életben legalább olyan fontos szerepük van a betegek kezelésében és felgyógyulásában, mint az orvosoknak. A nővérkék és ápolók többnyire három műszakban dolgoznak, nevetségesen alacsony fizetésért. Munkájuk szellemileg és fizikailag is rendkívül megerőltető. Naponta többször kell emelgetniük a magatehetetlen, béna, önmagukat ellátni képtelen betegeket. Mosdatják, etetik és ágytálazzák őket. Nap mint nap hallgatják a panasz- áradatot az élet igazságtalanságáról, a szenvedésről és az elhagy atottságról. Hallgatják türelmesen és megértőén, mert tudják, egy jó szó vagy egy kedves mosoly sokszor többet ér a gyógyszernél. — Óriási lelkierő kell ehhez a munkához, s ez nem mindenkinek adatik meg — mondja szomorúan Agócs Jánosné, a nyíregyházi Jósa András Kórház rehabilitációs osztályának osztályvezető főnővére. — Amikor az iskolából eljönnek a kórházba gyakorlatra, csak részben tapasztalják meg, mivel jár ez a munka. Reggel nem jönnek elég korán, délután pedig nem maradnak elég sokáig ahhoz, hogy kivegyék a részüket az osztályos munkából. Nincsenek itt a mosdatáskor, az etetésnél, a lázmérőzésnél és az osztály átadásánál. Nem oszthatjuk be őket éjszakás műszakra, így nem élik át, mekkora felelősség hárul a nővérekre. Igaz, az ápolási munkákat a lehetőséghez képest rendesen megtanulják, de nagyon kevés az a néhány hét, amit itt töltenek nálunk. Ahhoz, hogy fel- készülten, teljes értékű munkaerőként kerüljenek az osztályokra az iskola után, kevés ez az idő. S hogy ez mennyire igaz, kitűnik abból is, a nyári szünetet nálunk munkával töltő diákok szinte kivétel nélkül mind azt mondták: háromszor annyit tanultak a kórházban a két hónap alatt, mint amennyit az iskolában tanítottak nekik a négy év alatt. így senki sem csodálkozhat azon, hogy a munkába állást követően, néhány hónapos keserű tapasztalat után, itthagyják az egészet, g”*" ..#■"............."*■■■' és el mennek nyugodtabb állást keresni. —Emiatt van, hogy többnyire vagy nagyon fiatal, 20 év körüli, vagy nyugdíj előtt álló nővérekkel találkozhatunk az osztályokon? — Egy idő után szelektálódik az állomány. Sokan rájönnek, ők nem ezt várták, nem erre számítottak, nem bírják sem idegekkel, sem pedig erővel. Elmennek inkább butikba árulni, vagy egy irodába dolgozni. Közrejátszik az alacsony fizetés is. Az érettségizett kezdő ápolók alapbére bruttó 17 ezer forint, de egy 20 éve dolgozó érettségizett szakápoló fizetése a pótlékokkal együtt sem haladja meg a 30 ezer forintot. A harmadik ok, amiért elhagyják a pályát, a család. Két-há- rom gyerek szülése után sokan nem vállalják tovább a három műszakot és az állandó túlórákat. — Mi az, ami a többieket mégis itt tartja? — A sikerélmény s az az érzés, hogy tudják, a betegeknek szükségük van rájuk. A legtöbben ebben a szűkös gazdasági helyzetben is hivatástudatból végzik munkájukat. Munkájukat, ami óriási felelősséggel jár. Nappal átlagosan 16—17 beteg jut egy nővérre, éjszaka ennél is több. A prob- lémásabbakat néha óránként többször is kell ellenőrizni, megfordítani az ágyban, felültetni vagy lefektetni. A gyógyszerek adagolását háromszor is ellenőrizni kell, és gyakran adódik olyan helyzet, amikor önállóan kell dönteni. Néha nincs idő az orvosért rohangálni, gyorsan kell cselekedni és meggondoltan. Ilyenkor a nővéren múlik a beteg élete. S ezt a lelki megpróbáltatást sokan nem tudják elviselni. Elsősorban ez az oka, hogy országszerte nővérhiány van. Ennek ellenére az ápolók szervezetének vezetői félnek attól, a kormány azon határozata, hogy tízezer egészségügyi dolgozót kell elbocsátani, elsősorban az ápolókat érinti majd. — A mi kórházunkban egyetlen nővérnek sem kell félnie attól, hogy munka nélkül marad — jelentette ki határozottan Veres Tamásné, a Jósa András kórház ápolási igazgatónője. — Nálunk szerencsére nincs nővérhiány, de éppen csak elegen vagyunk. Két és fél évvel ezelőtt 128 ápolói állás volt üresen a 800-ból. Kemény munkába került, hogy betölt- sük. Ma ott tartunk, hogy 30 ápolót tudunk fogadni a végzősök közül. Üres álláshelyünk egy sincs, őket is a gyesen lévők helyére vesszük fel. Más kérdés, hogy néhány hónap múlva többen elhagyják majd közülük a kórházat... Sokak szerint, ha alaposabb lenne a képzés, ha több időt tölt- hetnének el az osztályokon, jobban fel tudnák mérni, mi vár rájuk. A hozzáértők szerint jó lenne bevezetni azt a képzési rendszert, amelyben az érettségit követően végeznék el a hároméves szakosító iskolát. Mint mondják, idősebb fejjel jobban fel tudják dolgozni a keserű tapasztalatokat is, és kevesebb lenne a pályaelhagyók száma. Élő példa erre Puskás Istvánná, aki évekig gondozónőként dolgozott egy bölcsődében, majd annak bezárása után a kórházban keresett munkát. Két éve dolgozik a rehabilitációs osztályon, és napról napra jobban szereti a munkáját. Pedig nagyon nehezen szokott hozzá, hogy az eleven, rosszalkodó kis csöppségek helyett többnyire magatehetetlen, idős emberekkel kell foglalkoznia. Különösen nehezen viselte a halál jelenlétét”. Ma már belenyugodott, hogy az orvosok lehetősége is véges, nem tudnak minden betegen segíteni. Szereti a munkáját, s nem szívesen hagyná el a kórházat. Laczkó Lajos ápoló az idősebb nemzedékhez tartozik. A honvédségtől való leszerelése után férfi létére beiratkozott egy hároméves szakosított ápolói képzést adó iskolába. A képzésben akkor vehettek részt először férfiak, és Lajos bácsi nem sokáig gondolkodott rajta, hogy belevágjon-e vagy sem. Miskolcon kezdte pályafutását, majd 1976-tól a nyíregyházi kórházban dolgozik. Bevallása szerint az évek alatt csak nőtt benne a szakma sze- retete. — Köztudottan nem kenyérkereső szakma a miénk — mondja unott egykedvűséggel. — Tavaly kaptam meg a 30 éves jubileumi kitüntetést, s tudja ennyi idő után mennyit keresek? Bruttó 23 ezer forintot. Sok ápolót elrémít az alacsony fizetés, s aki nem szívből-lélekből csinálja, nem sokáig marad a pályán. — Mit üzen a felnövekvő nemzedéknek? — Ha úgy érzi, hogy néhány év múlva elmegy, mert nem bírja ezt a munkát, akkor ne is jöjjön erre a pályára. Ne foglalja a helyet azok elöl, akik életcélnak tekintik itt dolgozni! Utoljára ballagnak a szakiskolások Diploma külföldre is Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében mintegy 45 éves múltra tekint vissza az ápolóképzés. Az első években valamilyen végzettség birtokában, munka mellett jártak a szakosító iskolába a felnőttek. Az egésznek tanfolyam jellege volt, mert mindössze néhány osztály működött. Az egyre nyilvánvalóbban jelentkező igények hatására a Szabolcs utcában beindítottak egy hároméves nappali képzést, ebből alakult ki fokozatosan a mostani szakiskolai oktatás. Továbbra is működött a munka melletti képzés, majd 1967-ben a Kölcsey Gimáziumban beindult az érettségit adó iskolai forma. Nyíregyháza vezetői 1987- ben határozták el, hogy intézményesítik az egészségügyi tanulók képzését. A Szabolcs utcai hároméves és a gimnáziumi négyéves képzést is áthelyezték az Örökösföldre, s hivatalosan Zay Anna Egészségügyi Szakközép- és Szakiskola néven folytatta működését az intézmény. Mára a hároméves szakiskolai oktatás virágzása lezárult, az idén ballag az utolsó évfolyam, és az érettségit adó szakközépiskolai képzés is lecsengőben van. A minisztérium úgy rendelkezett, hogy 1998-ban iskolázhatnak be utoljára évfolyamot. A két képzési forma helyét egy nyugat-európai igényeket is kielégítő oktatási rendszer veszi át. Az úgynevezett 4+3-as oktatási rend lényege, hogy az érettségit követően hároméves nappali képzés keretében szereznek képesítést a tanulók. Ez a forma felsőszintű képzést jelent, de nem ad felsőfokú végzettséget. A diplomát, amellett, hogy a bérkategóriában magasabb besorolást jelent, külföldi kórházakban is elfogadják. / Ápolók nemzetközi napja: május 12. Az oldalt írta: Úri Mariann Fotók: Bozsó Katalin
