Új Kelet, 1996. április (3. évfolyam, 77-101. szám)
1996-04-25 / 97. szám
6 1996. április 25., csütörtök Kultúra UJ KELET Testvér, vigyél át a vízen! Itt járt Liszt Ferenc Zongorahangversenyt rendeztek április 23-án a nyíregyházi művészeti szakközépiskolában. Műsoron Liszt Ferenc művei szerepeltek Kollonay Zoltán művésztanár előadásában. Közreműködött Kerekes László színművész. Erdélyi Tamás (Új Kelet) Egy kissé vissza kell mennünk! Nem messze. Mindössze százötven évvel. 1846. április 30-án Pestre érkezett Liszt Ferenc, „Hírhedett zenésze a világnak...”, hogy minden addiginál nagyobb sikerű hangversenykörúton mutassa be művészetét itthon. A korabeli tudósítások szerint körútja diadalút volt. Széchenyi személyesen mutatta meg neki az épülő Lánchidat, az Első Magyar Hajógyárban hajót neveztek el róla, Erkel Ferenc külön előadásban adatta elő neki a Hunyadi Lászlót, Vörösmarty versét Egressy Gábor szavalta el: „Van-e hangod a beteg hazának / A velőket rázó húrokon?”. S a zongora nagymestere diadalt aratott. Véletlen egybeesés? Szándékos emlékezés? Nem tudom. Erről nem szólt a meghívó, nem szóltak a szereplő művészek. De gyanítom, semmi sem véletlen, ami a fiatal zongoraművész körül történik. A művészi hatású meghívó, a tudatosan megkomponált műsor, a hatásos világítás, a zene szüneteiben megszólalt, ihletett előadású költemények, a videovetítőn látható, vízen járó paolai Szent Ferenc-kép a Legenda előtt, majd a Divina Commedia-il- lusztrációk a Dante-szonáta előtt (amit talán fölösleges volt a hangszórón keresztül is zongoraszóval kísérni, hiszen az az élő zenénél semmitmondóbb, csak a színészt ösztönözte hangereje növelésére) mind-mind arról árulkodnak, a művész ismét minden érzékszervünkre és érzelmeinkre kívánt hatni. És még nem szóltam zenéléséről. Pedig végsősoron ez a legfontosabb. Kollonay Zoltán keze alatt ezúttal romantikus szélsőségekkel trillázott, vibrált, hullámzott a zene; zengett, dübörgött a Bösendorfer. Vízen jártunk Szent Ferenccel, érzelemhullámokban fürödtünk a Honvágyban (a Vándor- évek első sorozatából), majd megjártuk a pokol fenyegető kapujától a szerelem lírai epizódján át az infemo legmélyebb bugyrait Dante és Vergilius nyomán. Méltán aratott a méltánytalanul csekély számú hallgatóság előtt nagy, tapsos sikert a fiatal művész. Ezt aztán Liszt nekünk, magyarok- nak legmegrázóbb és legfelemelőbb művével, a 15. magyar rapszódiával, köz- ismerten a Rákóczi-indulóval hálálta meg. (Ez is véletlen volna? Éppen 150 éve adta ki a szerző annak kottáját!) Szép este volt. Újra köztünk járt Liszt Ferenc. Testvér, vigyél át — máskor is — a vízen! Milyenek hát a nők? Természetesen sokfélék. S persze, körüllengi őket egyfajta misztérium, hiszen övék az új élet világ- rahozatalának adománya. A legtöbben közülük — belső parancsra — élnek a lehetőséggel, hogy anyák lehetnek. Nem ritkán mindenáron — haláluk árán is. Mint Robert Harling Ismerősök című darabjának főhőse, a huszonéves Shelby, aki súlyos cukorbeteg. Gyüre Ágnes (Új Kelet) Ha olvasóinkban feldereng egy történet emléke, az nem véletlen, hiszen a sztorit Amerikában megfilmesítették Acélmagnóliák címen. S mivel a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház direktora, Verebes István köztudottan filmimádó, talán érthető, hogy a színpadi változat bekerült az idei bemutatók közé. A nyilvános főpróbát április 25-én, csütörtökön 19 órától tartják a Krúdy Színpadon, az első előadást másnap este héttől tekinthetik meg a Dajkabérlet tulajdonosai. Május máso- dikán, csütörtökön és május 10- én, pénteken 19 órától bérletszünetben is látható a produkció. A cselekmény egy jól menő fodrászüzletben játszódik, egy kisvárosban, valahol Daliástól nyugatra. Hat nő életébe tekinthetünk be. Az agilis özvegy polgármesterné például a férje emlékét igyekszik életben tartani, a fodrászsegéd vallási fanatizmusba esik, egy másik törzsvendég pedig egy késői szerelem révén újra kivirágzik. Egyébként nemigen esett még meg a mi teátrumunkban, hogy a deszkákat kizárólag a szebbik nem képviselői népesítsék be. A tragikus sorsú fiatalasszonyt Gosztola Adél, a Ismerősök többi szerepet Szabó Márta, Zubor Agnes, Csorna Judit, Szabó Tünde és Réti Szilvia játssza. (Képünkön az utóbbi két művésznő látható.) A rendező Telihay Péter, akinek — bár a Miskolci Nemzeti Színház tagja — több munkáját is láthatták az itteni nézők. Ebben az évadban Shakespeare A velencei kalmárját vitte színre, korábban pedig Peter Weiss Marat-ját. Mostani munkájáról nem oly rég azt nyilatkozta lapunknak: igaz, hogy a szüzsé „nagyon amerikai" (ezt talán az esküvő mutatja legjobban), de a mélyebben rejlő finom fájdalommal, a tragikum és a derű egymás mellett feszülésével igenis érdemes foglalkozni. A szereplők néha szánalmasak, de inkább szeretnivalók. Olyanok, mint amilyenek mi magunk vagyunk. Mit tehetnénk még mindehhez? Hogy szép és nem éppen közismert zenékre számíthatunk. S hogy ezennel újra be- bizonyíttatik: a magány elől menekülni leginkább a szeretet felé érdemes. Racskó Tibor Új bemutató a Krúdy Kamarában Fazekas Csaba kötete Kisegyházak és szekták a Horthy-korszakban j Palotai István (Új Kelet) A Szekfű Gyula által „neobarokknak” nevezett időben a két világháború közötti Magyarország társadalmának és közéletének meghatározó tényezői voltak az egyházak, mindenekelőtt a többségi katolikus egyház. De a „hivatalos Magyarország” és annak történelmi egyházai mellett — sőt, mögött (!) — élt a népi vallásosság, éltek olyan egyházak és felekezetek, melyek funkcionálisan idegenek voltak ebben a rendszerben. A népnyelvben egyszerűI en szektáknak nevezett vallási közösségek sokszor rejtélyes, a kívülállók számára titokzatos élete zavarta a történelmi egyházak és a hatalom együttélését, együttmű- I ködését. Ezért a vallási más- í ság, az Istenhez vezető út ( nem bevett „módszerű” ke- ! resése egyértelmű elutasítás- | ra talált náluk. De ehhez a | hatalom által szankcionálha- j tó rend megsértését párosí- ! tották: a társadalmi béke, a „rend” megzavarását, a tör- ; vényes rend felforgatásának vádját. A másság már önma- j gában is devianciának minő- j sült, s a devianciától a bűnig és a büntetőjogi felelősségre vonás alkalmazásáig igencsak rövid volt az út. Fazekas Csaba könyve eredeti forrásokra támaszkodva, eddig ismeretlen tényeket napvilágra hozva ad áttekintést a Horthy-korszak el nem ismert felekezeteinek „kezeléséről”, ami nagyjából ki is merítette az üldözés fogalmát. A szerző érdekes írói technikával szembesíti a hivatalos iratokat az érintettek személyes vallomásaival. Fazekas elfogulatlansága remek lehetőséget ad a történelmi valóság megközelítésére. A könyv a Látószög-könyvek sorozatban jelent meg a Teljes Evangéliumi Diák- és Ifjúsági Szövetség Szent Pál Akadémia gondozásában. Fazekas Csaba Kisegyházak és szekták a Horthy-korszakban Látószög-könyvek Világítótorony rideg szívű világunkban Lírája a múlton mereng Palotai István (Új Kelet) Ha a feledésnek és a mellőzöttségnek vannak egyáltalán kategóriái, akkor Molnár C. Pál a fokozottan mellőzött és mégis a feledés homályából újra feltörekvő művésznek mondható. A Horthy-rendszer alatt Molnárnak hatalmas kedvelőtábora volt, sorra nyíltak a kiállításai, egy-egy akvarelljéért nehéz pengőezreket is megadtak. Aztán semmi. Sűrű sötét csend és a festő táborának emlékezete, ami lassan elhamvadt. Annak a korosztálynak a tagjai, akik szerették, lassacskán elköltöztek az élők sorából és legfeljebb egy-egy szülői emlékezés adhatta át a „stafétabotot”, mert Molnár C. Pál festményeit, mintha a föld nyelte volna el. Két icipici képe ugyan volt a Nemzeti Galériának, de hát az vagy a pincében porosodott, vagy eldugták a legtávolabbi zugba. Hogy miért? Roppant egyszerű, nincs benne semmi megrázó, nincs mögötte semmi „érdekes” történet. Arról van szó, hogy nem volt hajlandó feladni a stílusát, nem volt hajlandó „MCP-ségét” felváltani az „egyedül üdvözítő” szocialista realizmussal. Meggyőződésem, hogy képtelen lett volna rá. Nemcsak emberileg, hanem művészüeg is. Ahogyan ő festett, az teljesen egyedi volt, és nincs iskolája. Egyetlen a magyar festészetben. Nem voltak korszakai, mindig olyan alkotások kerültek ki a kezei közül, amelyekről első pillantásra meg lehetett állapítani — igen, ez is MCP. A rendszerváltás után aztán valami csoda történt. A műkereskedelem éledése előcsalogatta a családi gyűjtemények mélyéről az ő alkotásait is. Mi sem „természetesebb” mint az, hogy megint speciális rajongó- és gyűjtőtábora van, főleg azok az emberek, akik örömmel hallgatnak a lélek szavára... Molnár C. Pál 1894-ben született. Egy—két évig a Római Magyar Intézet ösztöndíjasaként tanult és dolgozott. A roppant finom és rokonszenves tehetségű művész Aba Novák Vilmossal együtt járt a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, ahol az egykori kitűnő pedagógusnak, Ol- gyai Viktornak volt a tanítványa. Molnár a Római Akadémia néhány más ösztöndíjasával együtt az új olasz (novecentista) művészetből is felvett valamit, de a környezet utánzásába—a gyengébb képességű művészjelöltekkel szemben—ő nem esett bele. Párizsi tanulmányútja során is legfeljebb a lelki .jnegérinttetés” fedezhető fel művein — MCP mindig önmaga maradt! Aki ránéz egy Molnár C. Pál- képre, az első pillanattól kezdve látja, tudja, hogy ennek a festőnek más eszményei vannak, mint magyar kortársai legtöbbjének. Az ő képein nincs semmi jelentősége a fény és a levegő rezdüléseinek, játékának. Lúájanem a természetből, nem az életből táplálkozik, mint másoké. A múlton mereng.
