Új Kelet, 1996. április (3. évfolyam, 77-101. szám)

1996-04-17 / 90. szám

A nagy balhé

Palotai István (Új Kelet)

1970. január 1. Nulla óra nulla perc. Svédország. Alkalmi (és társadalmi) munkások százezrei zsákokat húznak minden egyes közlekedési táblára, ami a 2400 kilométer hosszú országban található! Majd átrohannak az út túloldalára, és az ott lévő és már álló új közlekedési táblákról „lerántják a leplet”. A közlekedést a minisztérium csak tíz percre állíttatja le az egész országban, ennyi idő alatt kell mindennel végezni. Eszelős gyorsasággal semmisítik meg az útburkolati jeleket és festik fel az újakat, erre reggel hatig van idő, addig az engedélyezett sebesség mindenütt 30 kilométer óránként.

Reggel hat órától a nap végéig már ötvennel lehet „száguldozni”. 1970. január 3-ától minden ideiglenes sebességkorlátozást feloldanak, és helyreáll a rend. Már amennyire helyreáll...

Még hónapokig előfordul, hogy egy-egy öregúr a régi rend beidegződései szerint kanyarodik vagy éppen szembejön az autópályán.

A legmegdöbbentőbb az egészben az, hogy egy hétig az egész országban nincs komolyabb baleset, pedig minden szakember erre számított.

Az emberek nagyon élvezik az új helyzetet, egymáson és önmagukon mulatnak. Az első napokban azt sem tudják, hogy „ki kivel van”, mégis minden működik...

A szervizek már hónapok óta lázas gyorsasággal szerelik át a kormányokat, cserélik a műszerfalakat. A tévé és a rádió oktat és oktat, példákat mutat, mond. Van olyan tévéadás, ami semmi másról nem szól, csak az autós utazásról — a vezető nézőpontjából. Hogy szokják a látványt. Van mit...

Szilveszterre mindenki felkészült lelkileg. A váltás egyben nyitás Európára, nyitás a világra. Svédország kilép hermetikusan „fenséges” magányából.

Egy időben a „balra tarts” megszűntével cserélődnek a rendszámok is: a két betű négy számról a három betű három számra. Az új rendszám fehér, míg a régi fekete volt.

Megszűnik az ősi svéd, nagyléptékű hosszmérték — a mii —, és átadja helyét a kilométernek. A folyadékokat eztán tízes szorzójú űrmértékkel mérik. Az egyetlen „szokatlan” súlymérték a hek- togramm marad. Svédország egyetlen éjszaka alatt megváltozott.

Nem is volt olyan régen...

ÚJ KELET

Riport

1996. április 17., szerda

Akarsz egy ellenséget? Adj neki kölcsönt!

Hogy kerül a cipő az asztalra?

Tavaly ősszel lapunkban megjelent egy rövid cikk, amely arról tájékoztatott, hogy a rakamazi BER-FER Kft. súlyos nehézségekkel küzd, mire a kft. tulajdonosa, Beregnyei Imre megkereste lapunkat, mi pedig örömmel adtunk helyt nyilatkozatának, elvégre úgy tisztességes, ha mindkét fél meghallgattatik. Beregnyei Imre akkor elmondta: szó sincs felszámolásról, csak pillanatnyi nehézségei vannak, de rendelkezik olyan ígérvényekkel, amelyek miatt biztosnak látszik a jövő és a kilábalás a gondokból. Akkoriban azt ígérte, hogy egy-két hét múlva ismét jelentkezik lapunknál, és tájé- kozőtatja az olvasókat az újraindulásról.

Palotai István riportja

Azóta eltelt több mint egy fél év. Beregnyei úr nem hívott, nem keresett bennünket és szinte már „ad acta” tettük az ügyet, amikor telefonhívást kaptunk egy osztrák úrtól, bizonyos Bányai Jánostól, aki elmondta: olvasta cikkünket és az in- teíjút is, ezért döntött úgy, hogy lapunkhoz fordul.

— Nem akarok senkinek rosszat, az egész esetet azért szeretném a nyilvánosság elé tárni, hogy mások számára szolgálhasson tanulságul — mondta elöljáróban Bányai János. Beregnyei Imrét sem tartom szélhámosnak, sokkal inkább olyan embernek, aki túlságosan belebonyolódott egy ügybe, és a hullámok fokozatosan összecsaptak a feje fölött.

1994-ben kezdődött a história, amikor felkeresett egy barátom (szintén a cipőszakmából), hogy egy régi barátjának rövid —■ áthidaló jellegű — kölcsönre volna szüksége. Azt válaszoltam: nem vagyok én sem bank, sem pénzintézet, de hívjon fel kicsit később, hadd gondolkozzam a dolgon. Felhívott, és megbeszéltük, hogy Pesten találkozunk.

Az első alkalommal Beregnyei előadta, hogy ígérvénye van 40—50 millió forintra, aminek az a feltétele, hogy jelzálogba adjon egy ingatlant. A baj ott van, hogy azt jelenleg is jelzálog terheli nyolcmillió erejéig, és a bank csak abban az esetben adja ki a 40—50 millió forintos kölcsönt, ha ez a nyolcmilliós terhelés lekerül róla. Beregnyei kért, hogy segítsek. A munkások bérére és egyéb ilyesmire hivatkozott. Azt mondta, informálódjam felőle, ha akarok. Két hétre, de maximum egy hónapra volna csak szüksége a pénzre. Felajánlotta, hogy erre az egy hónapra ad 10 százalék kamatot. Felhívtam a figyelmét, hogy nem vagyok pénzkölcsönző vagy uzsorás. A barátom azonban rábeszélt, hogy húzzuk ki a bajból.

Beregnyei úr hozott egy értékbecslést az ingatlanról és a cipőüzem gépparkjáról: azon 29 millió 600 ezer forint szerepelt.

Puszta gyanú és semmi más?

Amikor Bányai úr itt tartott az eset elmesélésében, bennem felmerült a gyanú: az a bizonyos régi jó barát véletlenül nem volt-e anyagilag érdekelt némiképp abban, hogy Beregnyei megkapja a kölcsönt? Bányai úr azt mondta, most már ő is kételkedik egy kicsit, de ez csak puszta gyanú és semmi más.

— Az ügyvédem azt javasolta — folytatta Bányai —, intézzük el a banknál, hogy az általam nyújtandó kölcsön összegét tartsák vissza a nagy kölcsön kifizetésekor. A másik ajánlott variáció az volt, hogy terheljük meg az ingatlant. Beregnyei úr ezt nem akarta, arra hivatkozott, hogy a kölcsönt a köztársasági megbízott intézi, így nagyon kellemetlen

lenne neki az ügy. Ezért fedezetül azt ajánlotta: kössünk adásvételi szerződést a gépparkra azzal a feltétellel, hogy amennyiben a jelzett határidőig nem fizet, akkor a géppark az én tulajdonomba kerül. Ha fizet, akkor pedig semmi sem történik, mert egyszerűen széttépjük a szerződést és kész. Bányai János 1994. november 30-án átadott Beregnyei Imrének 100 ezer német márkát. Megállapodásukhoz híven előre dátumozva (két hónapra) írtak egy adásvételi szerződést a gépparkról.

Lejárt a határidő. Bányai kezdett ideges lenni, mert Beregnyei a füle botját sem mozdította, ezért elvitte a szerződést egy gépárszakértőnek, aki azzal a meglepő véleménnyel állt elő, hogy a kölcsönösszeget közel sem fedezi a gépek ára, mert összesen nem ér az egész hárommillió forintot.

— Mondanom sem kell, hogy nem nyugtatott meg a dolog — folytatja fanyar mosollyal Bányai. — Azonnal kapcsolatot teremtettem Beregnyei úrral, és megkérdeztem, mi a szándéka? Erre azt javasolta, hogy bevon valami nagyszabású bőrüzletbe és ha akarom, bevesz társnak is. Kicsit furcsállottam a javaslatát és tájékoztattam: mifelénk úgy szokás, hogy először lezárják az előző üzletet, s csak aztán jöhet a másik. Újabb három hónap telt el hitegetésekkel, bankokkal, kölcsönökkel. Közben a SZAPOR cipőgyártól is ijesztő híreket hallottam a BER- FER Kft. többszörös eladósodásáról. Lejárt már többszörösen is a határidő, ezért úgy döntöttem, legjobb lesz, ha átveszem a gépeket. Mellékesen jegyzem meg, hogy egyszer Beregnyei irodájában véletlenül megláttam egy másik értékbecslést ugyanarra a gépparkra, amiben csak 6 miiló állt — ’94. július 11-ei dátummal!

Akármennyit is hívtam Be- regnyeit, az istennek sem lehetett elérni, nem volt, letagadták stb. Erre személyesen utaztam Rakamazra. Beregnyei urat véletlenül sikerült „elkapnom”. Azt mondta, hogy nincs semmi probléma, rendezi az ügyet, csak adjak neki egy kis időt. Pesten találkoztunk egy gyöngyösi vállalkozóval, aki azt mondta: „garanciát” vállal az összegért. Amikor kérdeztem, hogy milyen anyagi háttérrel rendelkezik, egy nagyobb tétel ideiglenesen eladhatatlan cukorrépára (!) hivatkozott. Ez a vállalkozó hatvani lakos — a nevét fedje jótékony homály (neve a szerkesztőségben) — százmilliós üzletekről beszélt.

Nekem nagyon gyanús volt az egész, de azt mondtam, rendben van, várok egy kicsit, ám amennyiben nem oldódik meg így a dolog, akkor az ingatlanra is kérek adásvételi

szerződést, hiszen a géppark ára korántsem fedezi a kölcsön összegét. Beregnyei Imre ügyvéd előtt aláírta az adásvételi papírokat, és ugyanabban állapodtunk meg: ha időben fizet, széttépjük a szerződést. Megmondtam neki világosan: amennyiben nincs pénz július közepéig, akkor az adásvételi szerződéssel bemegyek a földhivatalba, és bejegyeztetem a telekkönyvbe a tulajdonomat. Beregnyei még egy taggyűlési jegyzőkönyvet is hozott, amelyben az átruházást a taggyűlés engedélyezi.

Tokkal-vonóval el akarta adni

A dátum lejárt. Bányai úr ekkor egy faxot küldött Rakamazra, hogy idejön birtokba venni a „megvett” ingatlant. Beregnyei három-négy napot kért tőle, hogy a holmiját elvihesse.

— Megmondtam Beregnyei úrnak, hogy az ingatlant „tokkal-vonóval” el kívánom adni, de a befolyt vételárból csak annyira tartok igényt, amennyi engem megillet, a többi az övé. Ez 1995. július 16-án történt. Elhoztam magammal két embert, hogy vigyázzanak a gépekre, nehogy bármi is eltűnhessék. Három napig nem történt semmi, aztán zárakat cseréltettem. Eltelt két-három hét. Egyszer csak kapok egy levelet (szeptember 1-jén), amelyben a Hajdúsági Bőrgyár értesít (engem!), hogy a BER-FER bőrtartozása fejében a gépeket 1994. augusztus 15-én lefog-lalta, csak eleddig még nem tudták elhordani. Ekkor döbbentem rá, hogy kétszeres zálog-jelölés történt! Felháborodva hívtam fel Beregnyeit,

aki ezt követően egymás után három-négy embert hozott magával: azt ígérték, hogy megnyugtatóan rendezik a tartozást. Ötször utaztam Rakamazra! Ezek után, azt hiszem, nem csoda, ha úgy döntöttem: elég volt, többet nem jövök.

így Bányai úr azt hitte, hogy már csak a Hajdúsági Bőrgyárral kell „megalkudnia”, és a pénzéhez jut. Súlyosan tévedett!

— Pár hét múlva kaptam egy levelet a Takarékbanktól (szeptember 20-án), hogy a BER- FER-nek tartozása van az ingatlanra (!), melyet jogi úton akarnak érvényesíteni. Elhatározásommal ellentétben azonnal Rakamazra kellett tehát utaznom. Ekkor megdöbbenve tapasztaltam, hogy a zárakat feltörték, és Beregnyei vígan dolgoztat a tanulóival az üzemben! Természetesen azonnal feljelentést tettem birtokháborításért. Október, november körül meghirdettem az ingatlant és a gyárat: „Rakamazi ingatlan cipőipari gépekkel, ennyi meg ennyi négyzetméter stb, stb. Ezek után kaptam egy-két nagyon érdekes telefonhívást. Például jelentkezett valaki Miskolcról, hogy a céget ő vette meg egy tízmilliós tartozás fejében! Egy másik egyből azt kérdezte, hogy a BER-FER-ről van-e szó, mert szép summával tartozik neki. Alig telt el pár nap a hirdetés megjelenésétől számítva, amikor előkerült Beregnyei egy siófoki úrral, aki kijelentette, hogy ő rendezi az ügyet, mivel Beregnyei neki is tartozik tízmillió forinttal(l). Azt találták ki, hogy a BER- FER kijön az épületből, a siófoki úr bemegy egy más cég nevén. Az épületet a cég nevére íratják, de ehhez arra volna

szükség, hogy én a földhivatalnál töröltessem a tulajdonjogi bejegyzésemet az ingatlan telekkönyvi lapjáról. Fedezetül Beregnyei felajánlott 10 ezer pár cipőt, amire — állítása szerint — már van orosz vevő, csak éppen még nem tud fizetni, mert nincs szezonja a cipőnek. Adott egy mintakollekciót. Elmentem vele egy-két helyre, de még 200 forintért sem volt rájuk vevő, olyan rondák voltak! A végén már az is kisült, hogy a cipők a siófoki úr tulajdonában vannak. Megmondtam nekik, hogy nem tartok rá igényt, mire ő felajánlott nekem egy pincét Velencén — fedezetként. Erre én csak annyit mondtam az úrnak, hogy nekem nem kell sem pince, sem cipő, adjon 100 ezer márkát és kvittek vagyunk. Ezt ő rendkívül gáláns gesztusnak titulálván azonnal igent mondott. Ez december 10. körül történt. Azt mondta, hogy január közepén fizet. A lejárt időpont után vagy hússzor hívtam. Azt mondta, minden a legnagyobb rendben, a pénz megvan, csak az a baj, hogy nem találja Beregnyeit, és nem tud vele egyeztetni.

Lejárt a türelmi idő

így húzták-halasztották február elejéig az ügyet. Ekkor a siófoki úr végre azt mondta, hogy másnap hozza a pénzt. Soha többé nem jelentkezett. Dühömben megint Rakamazra utaztam. Beregnyei égre-föld- re ígérgette, hogy három hét múlva megkapom a pénzemet, mert van Stuttgartban egy cipő- nagykereskedő, aki 500 ezer márkával társként beszáll az üzletbe. Ha nem ez lett volna a „hatvanhatodik” ígérete, talán meg is nyugodtam volna.

Az elmondottak után tarthat attól az olvasó, hogy Bányai János mégsem nyugodhatott meg teljesen, információink szerint ugyanis közben kapott egy periratot, amelyben az állt, hogy a vételi szándék hamis volt, illetve egy uzsorakamat jelzálogaként került az ingatlan a birtokába, amit erőszakkal foglalt el! Magyarán, Beregnyei egész egyszerűen feljelentette másfél évvel a kölcsön felvétele után Bányait.

Az eset minősítése nem az újságíró feladata, magánvéleménye azonban lehet, ugyanúgy, mint az olvasónak!

Nézzük, mi történt ezek után? Bányai így fejezi be a még befejezetlen történetet:

— Életem során sohasem találkoztam még ilyen emberrel. Felháborodásom határtalan. Amikor alá akartam íratni Beregnyeivel feljelentése visszavonását, az ügyvédje kijelentette, hogy Beregnyei úr semmit sem írhat alá, mert cége felszámolás alatt áll!

Ennyi a történet. Beregnyei urat felkértük, fűzzön véleményt a történtekhez, mondja el álláspontját. Nem tette.

A siófoki úr székesfehérvári ügyvédje viszont telefonált, és másfél hét türelmi időt kért, hátha addig születik valamiféle konkrét megállapodás. Kérésének helyt adtunk. A másfél hét bőven eltelt..