Új Kelet, 1996. április (3. évfolyam, 77-101. szám)
1996-04-13 / 87. szám
Kemény Gyula műgyűjtővel, restaurátorral „Nem féltem magunkat!” A lenolaj és a lakkbenzin „illata” már az előszobában tudatja a látogatóval: beljebb képzőművész dolgozik. Csodálatos budapesti műteremlakás. A falakon remekművek tömege. Ciffer Sándor, Jándi Dávid, Boromissza Tibor, Thorma János, Perlrott Csaba, Nagy Oszkár alkotásai a nagybányai iskolából és amúgy „mellesleg” Szőnyi István, Koszta József, Gulácsy, Nagy István és Czóbel Béla festményei. Kemény Gyula nemcsak az ország egyik legnagyobb műgyűjtője, hanem az egyik legkeresettebb, leghíresebb restaurátora is... Palotai István (Új Kelet) * • — Borsodi születésű vagyok, amolyan egyszerű mezőcsáti „szegény legény”, aki „ceruzával és ecsettel a kezében” született. Nekem „természetes dolog” volt, hogy a budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba mentem tanulni az általános iskola után. Szalay Zoltán volt a művésztanárom. Aztán a Képzőművészeti Főiskola következett. Azok bizony kőkemény évek voltak! • Kőkemény évek? Miért? — Abban az időben Doma- novszky Endre volt a rektor — a személyi kultusz helybeli „atyaistene”, aki még a negyedik évfolyamról is úgy rugdosta ki a hallgatókat, mint a pinty! Nekem viszonylag szerencsém volt, mert az ő tanársegédje — Veress Sándor — volt az első mesterem, és így részem lehetett néhány „rektori korrektúrában”. Különben akkoriban az első két év a szakmai felkészülés jegyében telt el, a második kettőben történt a tényleges művészképzés. Akkoriban tömegesen kerültek ki Domanov- szky-epigonok, ami nem is csoda, hiszen az volt az elvárás. Vagy „befeküdt” valaki a deklaratív szocialista realizmusnak, vagy mehetett Isten hírével. Csak azok voltak könnyebb helyzetben, akik nagynevű mesterek tanítványai voltak — például Bernáth Aurélé —, mert velük nem mert annyira packázni a „művészeti hatalom”. Szégyen, nem szégyen, én kimondom: szerencsére én a második két évemet már „szabadon” tanulhattam végig, mert Domanovszky meghalt. • Hogy élt mint diák? Kollégista volt? — Mint amolyan vidéki szegény srácnak, nekem az életfeltételeimért is harcolnom kellett. Nem örököltem, nem kaptam sem lakást, sem műtermet. Lakásgondjaim voltak, albérletekben laktam és bizony filléres gondokkal kellett megküzde- nem. Érdekes fintora a sorsnak, hogy ez később végleg meghatározta az életemet. A „kényszerlépés”, amit a restaurálás irányába tettem. Nyaranta Szegedre jártam, a Feszty-körképet restaurálni. Remekül kerestem vele, és egész évben megéltem abból a pár hónapi jövedelemből. Lakást is adtak, közel a munkahelyhez, így festeni is jutott időm. Számomra ugyanakkor azért is volt roppant lényeges a kereseti lehetőség, mert nem akartam a megélhetéstől függővé tenni a festészetemet. Nem akartam a „piacnak” behódolni. A restaurálás művészi függetlenséget jelentett, de nagyon meg is szerettem. Megfertőzött! • Egyetlen képet sem látok a falakon, amit ön festett. Miért? — Mostanában nem festek. Az az igazság, hogy ezek a remekművek, ezek a kvalitásos képek, amelyek körülvesznek, görcsössé tesznek... A főiskola elvégzése után már komoly kétségeim támadtak. Rájöttem, hogy kevés volt elsajátítani a kötelező irányzatokat, a deklaratív szocreált, alázatos művészi aprómunkára is szükség lett volna. Felismerésem egy programot eredményezett: Hőbe int, Caravaggiot tanulmányoztam évekig. Ugyanakkor könnyűkezű, jó rajzoló voltam, és éppen ez a könnyedség tette kétségessé önmagam előtt művészi alázatomat — nem akartam felületes lenni. A műgond ma is megvan, de ezt már túl lehet lépni, mert már megszületett az az alapos önkontroll, amit annyira hiányoltam a főiskola után. • Mikor kötelezte el magát végleg a restaurálásnak? — Érdekes története és hasonló oka van, mint a mai problémák legtöbbjének. A Feszty- körkép restaurálását anyagi okokból befagyasztották. Jellemző, hogy mi összesen 20 millió forintért csináltuk volna meg, és, akik végül elkészültek vele — a lengyel restaurátorok — ugyanezt a munkát összesen 200 millió dollárért „követték el”. Tehát munka nélkül maradtam, de roppant szerencsémre éppen akkor kerestek restaurátort a Szegedi Nemzeti Színház freskóinak felújítására. A munkát megkaptam és sikerrel el is végeztem. Akkor már restaurátor voltam inkább, nem festő, ha léteznek egyáltalán ilyen kategóriák... • Hogyan került Budapestre? — Szegeden állandó kultúr- szomjam volt. Vonzott Budapest. Ami kis pénzem volt, összeszedtem, egyszerűen odaköltöztem, kivettem egy albérletet. Most már sajnálom, hogy nem korábban döntöttem így, azonban attól tartottam akkoriban, hogy „maszek” restaurátorként nem fogok tudni megélni a privát megrendelésekből. Szerencsémre helytelenül ítéltem meg a dolgot. A nyolcvanas évek közepén a társadalmi változások már éreztették a hatásukat, és lassan megkezdődött a műkereskedelem is. Az első megrendeléseket baráti alapon szereztem, aztán hírem ment. Gyorsan, olcsón és pontosan dolgoztam, ennek nagyon örültek a műkereskedők. Egyre több munkát kaptam, jószerével mindig engem kerestek meg. • Mikorra dátumozná a restaurátori munka csúcsának elérését? — A rendszerváltás idején még mindenki tele volt illúziókkal. A műkereskedelem is liberalizálódott, rengeteg műtárgy szabadult fel a magán- gyűjteményekből. A kilencvenes évek elején volt olyan hét, hogy 20—25 képet hoztak restaurálni! Nem voltak igazán elsőrangú művek, de elvállaltam őket, mert időközben a műkereskedőkkel baráti viszonyt alakítottunk ki. Magyar- ország a műkereskedelem terén is reflektorfénybe került. Minden ország gazdasági ereje egyben determinálja a műkereskedelem rangját is. Sokan érdeklődtek a magyar kultúra iránt a vasfüggöny megszűnése után. Úgy gondolták, hogy a műkereskedelem és az ország pillanatok alatt integrálódni fog. Ezért gyors felvásárlási láz tört ki, jöttek a nyugatiak és hordták a másod-, harmadrangú képeket, mint a cukrot. Mindenki meg volt győződve, hogy sokkal, de sokkal drágább lesz minden egy—két évvel később... • Mintha múlt időben és feltételes módban beszélne... — Azóta ugyanis minden megváltozott. Elszegényedett az ország és az a polgári középréteg, amely a kultúra hordozó- ja volt, többé ezt a „luxust” nem engedheti meg magának. Sajnálatos, szívszorító tény, hogy ők éppen most élik fel, amit eddig gyűjtöttek. • Ezek szerint külföldre kerülnek a képek? — A műkincseket már nem nagyon viszik ki, csökkent az érdeklődés hazánk művészete iránt, és lassan el is tűnik az irántunk táplált illúziókkal együtt. Jelenleg a kínálat sokkal nagyobb, mint a fizetőképes kereslet. Az „újgazdagok”’ inkább befektetnek a művészetekbe — Munkácsy-1, Rippl- Rónait vesznek. Ha egy külföldön élő magyar el akarja adni egy képét, jobban teszi, ha Magyarországra hozza és itt kínálja eladásra, mert sokkal többet lehet kapni érte. (Egy Rippl-Rónai-pasztellrajz itthon megér 1,5—2,5 millió forintot, míg Londonban ugyanazért csak 5000 angol fontot ígérnek. • Hogyan ítéli meg Kelet- Magyarország helyzetét a műkereskedelemben? — A román és az ukrán határ közelsége miatt mondhatni ott más a helyzet. Ceausescu idejében hatalmas műkincstömeg maradt mozdulatlan, mert nem volt műkereskedelem. Az értelmiségi családoknak arrafelé akkor olyan műgyűjteményük volt, mint a háború előtti Magyarországon. Eladni senki nem merte a képeket, ami nem is csoda, hiszen minden második ember securitátés spicli volt. Akkoriban a boltokban nem volt só meg kenyér, de otthon Ferenczy-képek lógtak a falon. Mostanra már ott is liberalizálódtak a műkereskedelem viszonyai. Eleinte a külföldi vevőket ugyanúgy vonzotta Románia, mint Magyarország, de mára már ott is lelohadt a vásárlási kedv. • Milyen áron lehetett a kezdet kezdetén képeket venni? — Az embereknek nagyon kevés információjuk volt az árakról. Szinte „bagóért” lehetett komoly kincsekhez jutni. A magyar műkereskedők ezt szépen ki is használták... • Mennyire befolyásolták a magyar piacot a romániai események? — Az ide vándorló magyarok remekművek ezreit hozták magukkal. Ekkor derült ki az is, hogy Erdélyben vannak olyan festők, mint Nagy és Jándi, akik a nagybányai iskola utolsó képviselői. Ok nemzetközi szintű és elsőrangú mesterek... A Nemzeti Galéria most megnyílt nagybányai kiállítása ezért sokkal színesebb, mint ahogy az a köztudatban már régen él. Újabb tendencia, hogy nagyon komolyan megindult az érdeklődés az ismeretlen ászok iránt. Ennek következtében egyre több a hamisítvány is. • A mester rögtön észreveszi, ha hamisítvánnyal van dolga? — Természetesen. Nagyon sok képpel volt dolgom életem során, ezért, ha csak ránézek egy hamisítványra, azonnal látom, hogy valami nem stimmel. • Nyíregyházán most rendezett másodszor a BAV aukciót, azonban ezen jobbára ékszerek, kisebb használati tárgyak kerültek kalapács alá. Ön szerint mikorra várható, hogy a keleti végeken is komoly aukciók lesznek? — Sajnos ez piaci kérdés. Ha jól tudom, Nyíregyházán mindössze öt—hat komoly gyűjtő van, ennyi pedig kevés ahhoz, hogy egy aukciót odavigyenek. Ha majd valamikor kialakul a kereslet és a vásárlóerő, akkor egészen biztosan automatikusan megjelennek az aukciók is. • Mi a helyzet Romániával, Ukrajnával? Érdemes körülnéznie ott annak, aki képeket akar venni? — Bizony érdemes átmenni. Akár „házalni” is lehet, az ott nem különösebben szokatlan dolog. „Jó napot kívánok, hallottam, hogy vannak szép képei” stb. Annak ellenére, hogy egyesek már nagyot „taroltak” ott, még rengeteg a műkincs ma is. Egy pár napos túra már jó néhány embert tett gazdaggá! Nem csoda, hiszen ott egy Jándi-kép ára ma is mintegy tízezer forint, míg itt akár félmilliót is el lehet kérni érte. • Min dolgozik jelenleg? — Egy Munkácsy és egy Dürer képet restaurálok. Rohammunka — már amennyire lehet az ilyesmivel rohanni. • Milyen perspektívát lát a magyar művészetek előtt? — Az alkotás egy bizonyos kényszerszünet után akkor is elementáris erővel tör a felszínre, ha nincsenek meg az alkotás feltételei. A magyar nép amúgy is egy mindent túlélő fajta. Nem féltem magunkat! A szerző felvételei
