Új Kelet, 1996. április (3. évfolyam, 77-101. szám)
1996-04-10 / 84. szám
UJ KELET Riport 1996. április 10., szerda 5 „Ha nem akartunk, akkor is lőni kellett” Fejér Barnabást 938-ban, 17 évesen indult el a Felvidékre harcolni, önként jelentkezett a szabadcsapatokba, amelyek a trianoni békeszerződésben elcsatolt területek visszafoglalására alakultak. Dojcsák Tibor (Új Kelet) — Hittünk abban, hogy az igaz ügyért harcolunk. Amikor visszaadták Erdély egy részét, Ungvárt, Munkácsot és a többi területet, akkor a szabadcsapatokat ünepelték az ottani népek. Apám kerékgyártó volt, neki segítettem a munkában. Nagy erőt kívánó feladat volt. Jó kötésű gyerek voltam, ennek később nagy hasznát láttam. Sok sportversenyt nyertem, diszkoszvetésben, gerelyhajításban, ökölvívásban nem bírtam az erőmmel. Ez az erő segített a túlélésben. 1940-ben besoroztak. A határvadászokhoz hívtak. A kiképzés rövid volt, mert leventeként olyan oktatásban vettünk részt, hogy már gyerekként kész katonák voltunk! A fiatalok sírva mentek a frontra, idegen országba harcolni és meghalni. Más kérdés az, ha kis hazánkat megtámadják, mert akkor meg kell védeni, de kinek volt szüksége arra, hogy Oroszországba menjünk?! Már itthon, Csap és Gálos község között estem hadifogságba 1944. november 20-án. Visszavonulás közben lehetett meglátni, mi a különbség a kényszerháborúzás és az önkéntes harc között. Amikor Uzsokot elértük, azt mondtuk, innen hátrább nem megyünk, ez már Magyarország! Nem volt szükség csapatcsendőrre sem, hogy hátulról veszélyeztessen. Ukrajnában és Oroszországban veszélyesebb volt hátrajönni, mint előre! Visszavonulási parancsot kaptunk. Ungváron már sokan eldobták a fegyverüket, de nekünk azt mondták a tisztek, lőni kell. Mit tehettünk, leraktuk a gránátvetőt, le ám, de a homokra! Egyet lőttünk, úgy elsüllyedt, hogy többé sem láttuk! Gálos község legutolsó házában telepedtünk le tizenheten. Ültünk a házban és vártunk. Jött egy szovjet hullám, de nem jöttek be az udvarba. Jött a következő hullám, az is elment. Aztán jött a harmadik, azok már bejöttek, ők voltak a tisztogatók. Megrugdosták az ajtót, gondolták, hátha van bent valaki. Kinyitottam, a két fiatal szovjet katona ijedt arccal kapta maga elé a fegyverét. A hosszú út végén Munkácsra kerültünk egy gyűjtőtáborba. Ott már volt vagy 20 ezer fogoly. Innen vezényeltek Lengyelországba. Próbáltunk megszökni, de nem sikerült. Ott nem volt sem élelem, sem víz. Egy napon hallom, hogy egy orosz tiszt azt kiabálja: Pékár, pékár. Na, mondom, ez péket keres. Azonnal elé ugrottam, mutogattam neki: „Én lenni pékár”! Jól van, válaszolta, kerítsek még öt péket, mert emberek kellenek a kenyérsütéshez. Kimentem az udvarra, és elkiáltottam magam: emberek, pékeket keresek! Jelentkeztek egy csomóan, hogy ők azok. Találomra kiválasztottam ötöt, és olyan szerencsém lett, hogy mind pék volt! Ezután már csak irányítottam a munkát, és vigyáztam, senki meg ne tudja, hogy én nem vagyok pék. Volt lisztünk, kenyerünk, nem éheztünk tovább. Közben indították a transzportokat Szibériába, de a pékeket nem bántották. Volt azonban egy katonacimborám, aki már nem bírta várakozást, el akart menni a táborból. Mai napig bánom, hogy hagytam magam rábeszélni, és nem tartottam vissza őt is. Önként jelentkeztünk a következő csoportba. Vonattal mentünk 42 napon át. Ott éltem meg ’48 karácsonyát; 52 embert tettek be a vagonba, amikor megérkeztünk, hatan száltunk le, de olyan gyengék voltunk, hogy egymásba kapaszkodtunk! Egy szénszállító tehervagonban utaztunk, amikor kiszálltunk, olyan feketék voltunk, mint a korom. Annyi tetű volt bennünk, hogy bárhová nyúltunk, kettő—három akadt a kezünkbe. Egyik nap egy vödör vizet adtak be, a másikon lencsét, a harmadikon két olyan kenyeret, mint a vályog. Az erő- sebbjei az ajtónál helyezkedtek el, megették, megitták, amit adtak, a többieknek semmi sem jutott, amíg mi, jobb- érzésűek össze nem fogtunk. Megválasztottak vagonparancsnoknak. Úgy döntöttünk, hogy aki hozzányúl az élelemhez, az halál fia. Meg kellett küzdeni az igazunkért, de utána már úgy osztottam el az élelmet, hogy mindenkinek jusson. A kenyeret például felmorzsoltam, és mint a lencsét, 52 egyenlő kupacra osztottam. Akik Lengyelországban maradtak, azokat röviddel a háború után hazaengedték, minket csak négy évvel később. 1948. július elsejéig voltunk fogságban. Vitéz Péter riportja Az országban mintegy 400 ezer regisztrált biztonsági őr dolgozik több mint 1800 cégnél. Szabolcs-Szatmár-Be- regben 40, a megyeszékhelyen legalább 15 vállalkozás nyújt személy- és vagyonvédelmet. A szakma romantikusnak tűnik sokak szemében, mert a fdmek hőssé magasztalják a „body- guardokat”, a sókat tudó, de örökké hallgatag embereket, akik életük árán is megvédik a megbízójukat vagy értékeiket. A valóság vagy csak a magyar gyakorlat ezzel ellentétben picit más, mert az általában fekete ruhás, rövid hajú, fegyveres „gorillákra” ferde szemmel, gyanakvóan és óvatosan néz a jó honpolgár, s bennük látja lidérces álmainak megtestesült erőszakosságát. Nem játékszer, fontosak a szabályok Talán e képzelt félelem szülte meg azt az — időkorlátjában, tartalmában és alkalmazhatóságában is — elkapkodott törvényi rendelkezést, hogy vizsgázniuk kell a biztonsági őröknek. Persze, a tanulás sohasem árt, de csak akkor, ha képzésben részt vevőket magasabb tudásszintre juttatja, de nem olyan áron, hogy esetleg a kisebb cégek tönkremennek bele. Szombat, munkaidő vége. Hárman ülünk az Országzászló téri toronyház legfelső emeletének kis irodájában. A kézifegyverek kitárazásának fémesen csattanó hangja tölti be a helyiséget, amit a páncélszekrény ajtajának tompa puffanása zár. — Alapszabály — mondta fáradt hangon Köteles István, a Rossi Security Kft. vezetője —, hogy a fegyvertartási rendeletet betartsuk. Ez természetes és logikus, hiszen nem játékszer. Iskola nélkül nincs munka — Bár csak minden ilyen egyértelmű lenne — vette át a szól Kiss Szabolcs. — Példának okáért nemrégiben végeztük el a bizonságiőr-iskolát. Kötelező volt, a rendelet szerint nélkülözhetetlen a munkánkhoz. A törvényesség betartását védjük, így természetes, hogy eleget teszünk az előírásainak, bárez utóbbival kapcsolatban némi kétely merült fel bennünk. Először is szeretném leszögezni, hogy nagyon sok hasznos tudást kaptunk többek között jogi ismeretekből, illetve rendészetből. De ha a tanulási kötelezettséget az állam határozta meg, akkor miért adta ki a nagyon jó bevételi forrást jelentő oktatást a kezéből? Az országban 400 ezer biztonsági őr vizsgázott a közelmúltban, akik átlagosan nagyjából 50 ezer forintos tandíjat fizettek a képzést végző vállalkozásoknak. Ez összesen 20 milliárd forint! Az államnak nem kell a bevétel, ilyen jól megy a sora, vagy ez a vállalkozásélénkítés egy formája? Ez nagy rejtély, de tőlünk független. — Nem úgy, mint az oktatásszervezés helyi kivitelezése — folytatta a megkezdett gondolatot István. — Ketten középfokú biztonságszervezési szakra jártunk, néhány munkatársunk az alapfokúra iratkozott be. Mi az emeltebb színvonalú oktatást feleannyiból megúsz- tuk, mint társaink. Piacgazdaság van, s nagy biznisz az államilag kötelezettségként kirótt feladat „magánosítása”. Nem egészen biztos, hogy a rendeletalkotók az elejétől a végéig átgondolták az elképzelésüket, amit az időközben — az utolsó pillanatban — módosított határidő is bizonyít. Aki rohant, nagyot koppant Nos, akik rohanva-kapkod- va, betartva a szabályokat, jelentős pluszköltséget beleölve elvégezték az iskolát az eredeti határidőig, azok koppan- tak. Jó nagyot. Ugyanis a várva várt szelekció így elmaradt. A Pató Pál úr mentalitását követő hanyag biztonsági cégeknek így most december végéig bőségesen van idejük bepótoni az oktatást. Ok továbbra is képesítés nélkül dolgozhatnak — mi nem. Nekünk van ugyanis egy iga- ' zolványunk, amit bármilyen kis probléma esetén bevonhatnak, ami nélkül nem vállalhatunk megbízatásokat. A nincset pedig nem lehet bevonni. Akik több százezer forintot beleöltek a munkatársaik oktatásába, s minősítést szereztek, azok, hogy megtérüljön a befektetés, nem tudnak egy bizonyos ár alá menni egy-egy megbízatás elvállalása esetén. Mások sokkal olcsóbban dolgozhatnak, és probléma esetén szinte nem lehet elővenni őket, mondván: nincs még képesítésük, nincsenek regisztrálva. A riadt tekintetű állampolgárt megnyugtató törvény kicsit furán sikerült: a biztonsági cégek piacát ragyogóan szelektálta, hatalmas bevételtől elesett az állam, a helyi rendőrség nem részesülhet ennek a biznisznek a bevételéből, s azokon csattan előbb-utóbb az ostor, akik azt tették, amit mondtak nekik. Tiszta Magyarország, miért is lehetett volna másként... Jogalkotásba sűrített magyar gyakorlat Testőr, tanulj, s majd okulsz! Lenni vagy nem lenni? Palotai István (Új Kelet) Energiazabáló korunk többszörös dilemmája, hogy az energia „birtoklása” szoros összefüggésben van az adott országok gazdasági erejével. Minél szegényebb egy állam, annál kevesebb energiát termel és fogyaszt. Afrika nyomorgó országai egyre hangosabban követelik, hogy nekik is „jusson” belőle, mintegy zálogaként az emberi jólétnek. Bizonyos fokig igazuk is van, azonban országaik érdeke an- tagonisztikus ellentétben van a világ érdekével. A Föld gyomrában lévő hagyományos energiahordozókészletek kimerülőben vannak. A jövő század közepére ilyen rablógazdálkodás mellett, amit ma folytatunk, el is fogynak, és ez nemcsak azt a veszélyt hordozza magában, hogy energia híján maradunk, hanem állítólag a földgolyó szerkezeti rendszerére nézve is beláthatatlan következményekkel járhat. A szilárd és cseppfolyós szénhidrogének eltüzelésével ugyanakkor addigra úgy tönkretesszük a bolygó légkörét, hogy elindíthatjuk a teljes pusztulás megállíthatatlan folyamatát is. Mindezek után nem csoda, hogy az ötvenes években fellélegeztek a tudósok, amikor megkezdte működését az első, üzemszerűen áramot termelő atomreaktor. Örömük azonban — világtörténelmi léptékkel mérve — pillanatokig sem tartott. A csernobili atomkatasztrófa bekövetkeztével nyilvánvalóvá vált, hogy a nukleáris energia előállítása cseppet sem veszélytelen dolog. Ennek tényét ugyan sokan tagadják, főleg azok, akiknek ez személyes érdekük, illetve azok az országok, amelyek anyagiak híján nem képesek az esetleges leállítandó atomerőművek által okozott termelési kiesést pótolni. Éppen Ukrajna a legjobb példa erre: az ország termelésének jelentős hányadát Cser- nobilban állítják elő. A közép-kelet-európai államok ugyan általában kicsit jobb anyagi helyzetben vannak, azonban mégsem lehetséges, hogy leállítsák a 15, csernobili típusú atomerőművet. A nukleáris erőművek kiiktatása a gazdag európai államokban viszont már napi gyakorlat. Például Svédország területén összesen 17 atomerőmű van. Ezek biztonsági szempontból sokszorta többet tudnak, mint az előbb említettek, sorsuk mégis megpecsételődött. Az országban nem folytatnak már vitát a kérdésről, úgyis meddő lenne. A lényeg az, hogy a lakosság fél, és ez elég is volt a döntéshez: 2015- ig mindegyiket be kell zárni. Elsőként a Bjärred határában lévőt, mivel ez 18 kilométerre van Malmőtől és 25 kilométerre Koppenhágától. Az országban több vízierőművet már nem lehet építeni, jelenleg 1800 termel áramot. A 17 atomerőmű termeléskiesését szél- erőművek százezreivel fogják helyettesíteni. Nem lesz olcsó mulatság. Európa többi fejlett államában is ez a tendencia, azonban még folyik a küzdelem, érvek és ellenérvek hangzanak el. A leépítéseket egyre inkább követik, és nem is kétséges, eljön majd az az idő, amikor ki is mondják rájuk a végső ítéletet. \
