Új Kelet, 1996. március (3. évfolyam, 52-76. szám9
1996-03-05 / 55. szám
6 1996. március 5., kedd Politika UJ KELET Megoldást, de gyorsan! Palotai István tárcája Egyre gyakrabban hallani — és főleg mostanában, az influenzajárvány idején —, hogy nem mernek betegállományba menni az emberek. Attól tartanak, hogy elvesztik a munkájukat. Mindez olyan képtelenségnek tűnt, olyan embertelen, hogy nem tudtam elhinni. Indokolatlan elővigyázatosságnak, túlzott függőségérzésnek tartottam, és azt hajtogattam, hogy ennyire azért mégsem lehet ördögi, mégsem lehet kíméletlen a mi kis tőkefelhalmozó korai kapitalizmusunk... Bevallom, tévedtem. Mivel a családomon belül — és tényként — kellett szembenéznem ezzel a .jelenséggel”, nem folytathattam mentegető jellegű struccpolitikámat, és utánanéztem a dolgoknak. Az eredmény lesújtó! Nem krónikus betegek esetét vizsgáltam, hanem azokét, akik úgy vesztették el állásukat, hogy egy-két hétig és egyetlenegyszer voltak betegállományban. Az indok minden esetben az volt, hogy a „termelésnek folytatódnia kellett, és pótolták a kiesett munkaerőt...” A kft. nevét nem írom le — minek is, hiszen sajnos országos jelenséggel állunk szemben! Minden tiszteletem a vállalkozóké. Ebben az irdatlan pénztelenségben, ebben a kíméletlen piacharcban valóban kemény küzdelmet vívnak. Ez azonban nem mentség! Természetesen megértem, hogy egy-egy betegállományba került dolgozó kétszeres „kárt” okoz a cégnek, hiszen a táppénzfizetési kötelezettségen felül még a termelés is akadozik, vagy ha nem, és ideiglenes munkaerővel pótolja a hiányt, akkor annak a költségei többszöröse a normális üzemmenetének. Tudom, hogy a pénztelenség realitása ugyanolyan faktum, mint a szabályozó rendszerek képtelen előírásai, tisztában vagyok azzal, hogy az egyszeri betegség utáni felmondás az anyagi borotvaélen táncoló vállalkozóknak sem kellemes kényszerlépés. Az sem újdonság, hogy a tb szegénysége okán hárítja át a táp- pénzfizetések adott hányadát. Tehát mindent értek, mindent és mindenkit megértek. Csak éppen belenyugodni nem tudok! Most még csak „elmegy” a dolog, hiszen „csak” influenzáról van szó. Az igazi tragédia akkor jön, ha nem influenza lesz a tét! Már vannak is hazánkban olyan fertőző betegségek, amelyek újra kezdenek aggasztó méreteket ölteni — holott már azt hittük, hogy nem is léteznek. Az egészségügy pedig „nem érti” a dolgot... Konkrétan bizony a tbc-ről van szó, de a fertőző májgyulladások száma is ijesztően emelkedik, mégpedig főleg az északkeleti régióban. Radikális intézkedésekre — akár tiltó és büntető rendelkezésekre — lenne szükség! Elsősorban meg kéne találni annak a módját, hogy a vállalkozók ne kényszerüljenek ilyen veszélyeztető jellegű gyakorlatot folytatni; meg kell vizsgálni a heveny betegségek táppénzfedezetének kérdését. Ennek birtokában viszont már a lehető legszigorúbban kéne eljárni azokkal szemben, akik mégis a felmondás gyakorlatát folytatják. A Közös Piac biztosítja a munkavállalási feltételeket Ördögi kör Munkatársunktól — Nem hogy asszimilálódni, még integrálódni sem akarnak! Képtelenség velük egy házban, egy lakónegyedben lakni. Nyitott ablakoknál üvöl- tetik azt az elviselhetetlenül monoton és nyávogós népzenéjüket, olyan büdös ételeket főznek, hogy az ember gyomra felfordul, koszosak, a nőkkel agresszívek, követelőzők és kiirthatatlanok, ha csak a politika módszereit alkalmazzák ellenük! Elősködnek Európa testén, elveszik a munkát. Úgy szaporodnak, mint a nyulak. Egyáltalán nem lojálisak azzal az állammal, ahol élnek — még harminc, negyven év után sem —, kigúnyolják a nemzettest polgárait, szokásait, és az első adódó alkalommal rohannak „haza”. Egész egyszerűen nem kellene visszaengedni őket, amikor jönnek. Ez az intézkedés elég lenne. Viszont meg kéne tenni — mondja Adam Schmidt, az osztrák náci párt ifjúsági szekciójának vezetője. O az, aki valóban híve annak a bizonyos fűnyíróelvnek... Amikor megalakult a Közös Piac, egyidejűleg megszűnt minden korlátozás, amely az állampolgárok munkavállalási feltételeit szabályozta. Magyarán, a törököknek sem kellett külön engedély ahhoz, hogy mondjuk Németországban vállaljanak munkát. Az intézkedés azt eredményezte, hogy pár év alatt több mint hatmillió török vendégmunkás költözött családostól a fejlett európai államokba. Ekkor még nem jelentkeztek a problémák. A törökök azt a munkát kapták, amire honi munkavállalót úgysem találtak — mosogattak, szemetet hordtak, szóval a piszkos munkát. A második nagy hullám az akkori Jugoszlávia munkavállalóiból állt. Az időzített „musz- lim” bomba a nyolcvanas—kilencvenes évek fordulóján robbant, amikor az arab (iraki, iráni és palesztin) menekültek áradata elérte a jóléti államokat. Ez az emigráció már tudatosan volt mohamedán, büszkén vállalva hitét, és lenézve a más hiten lévőket. Ezenfelül még politizáltak is, méghozzá leginkább szélsőbaloldali nézeteket hirdetve. A szélsőjobboldali érzelmű „politikusok” kapva kaptak az alkalmon, és sorra alakították meg az idegenellenes, náci és fasiszta pártokat. Már nem tettek különbséget a politizáló irakiak és a csendben mosogató törökök, jugoszlávok között. Kíméletlen hajszát indítottak minden „külföldi” ellen. A németek és osztrákok „scheissausländereztek” meg „csusoztak”, a svédek, a norvégok és a dánok, jávlautlenin- geztek”, míg a franciák nagy előszeretettel egyszerűen csak merőnek hívták a muzulmán bevándorlókat. Aztán tágult a kör. A gyűlölet köre. Ma már a négerek ugyanúgy joggal tartanak egy-egy utcán randalírozó bandától, mint az arabok, a törökök és még sorolhatnám. Pár éve, sajnos, kezdetét vették az ellenmerényletek is. Legutóbb Lübeckben gyújtották fel a menekültek házát. A kormányok teljes gőzzel folytatják toleranciakampányaikat, azonban őszintén meg kell mondani, nem sok eredménynyel. A parlamentekbe is lassanként beférkőznek azok a szélsőjobboldali pártok, amelyek immár nyíltan hirdetik, hogy a külföldieket azonnal hazapate- rolják, ha hatalomra jutnak. Erezvén ennek a helyzetnek a súlyát, a kormányok maguk is mindent megtesznek, hogy ezek a külföldiek szépen hagyják el az országot, és végleg utazzanak haza. A Német Szövetségi Köztársaság például minden olyan török családnak, amelyik hajlandó volt hazatelepülni, kiutalt 50 ezer márkát. Ez hatalmas összeg, ha Törökországban költik el. Szinte „egy falut lehet venni érte”. Az eredmény siralmas volt. A hazavándorlóknak több mint a fele ugyanis hamis jugoszláv útlevelekkel felfegyverkezve úgy jött vissza, mint koszovói albán menekült... „Még az orosz nagyhercegség is bele fog szólni...” P. I. (Új Kelet) Dr. Balogh Sándor, az MSZP Baloldali Tömörülésének elnöke Nyíregyházán tett látogatása alkalmával politikai tájékoztatót tartott. Mivel főleg a Szocialista Internacionálé és az MSZP „szociáldemokrata” színezete, valamint a BAT volt a téma, nem csoda, hogy javarészt belpolitikai kérdésekről esett szó. Az előadó egyetlen külpolitikába kitekintő mondata így hangzott: „Azt pedig vegyük tudomásul, hogy Közép- és Kelet-Európa dolgaiba, így a mi ügyeinkbe is, még az orosz nagyhercegség is bele fog szólni.” Mi mást is tehetnénk? Tudomásul vesszük. Valóban na- ívság és túlzott politikai optimizmus lenne azt feltételezni, hogy mindez nem így lesz. Ha jobban odafigyelünk, ma is így van. Boris Jelcin (és több orosz csúcspolitikus) már számtalanszor kijelentette, hogy ellenzi a NATO kelet-európai kibővítését. Már konkrétan hazánknak is üzent egyszer-kétszer, és „nyugtalanságának adott hangot”. A kérdés nem is az, hogy be- leszólnak-e az oroszok a dolgainkba, vagy nem — hiszen úgyis beleszólnak —, hanem az, hogy milyen mélységben, valamint milyen gyakorlati következményekkel? Mert amíg csak beszélnek, addig nincs is olyan nagy baj. De meddig lesz ez így? Mi befolyásolja egyáltalán ennek komolyságát? Világos: az orosz belpolitikai helyzet. Ha a maguk bajával vannak elfoglalva, és ez a baj nem akkora, hogy nem tudják megoldani, addig minden rendben van. Azt az általános politikai ,.reflexet” mindenki ismeri, hogy megoldhatatlan belső feszültségek esetére legjobb egy kis külső ellenség, akire minden baj rákenhető... Az is lényeges, hogy milyen politikai hatalom uralja a terepet. Ha — óvjon Isten — Zsirinovszkij lenne a következő elnök, akkor „gubanc” van. Ha a kommunisták nyernék meg az elnökválasztást, akkor is, csak talán nem akkora... A jelenlegi egypólusú világ csak addig az, amíg ezt valaki tettekben meg nem kérdőjelezi. Akkor ugyanis újra meg kell küzdeni érte! Pokolgépes merényletek Öngyilkos akciók MTI A vasárnapi jeruzsálemi merénylet kapcsán az AP hír- ügynökség összeállítást közölt azokról a terrorcselekményekről, amelyeket az Izrael és a Palesztinái Felsza- badítási Szervezet között született 1993 szeptemberi békemegállapodást követően hajtottak végre: 1994. április 6. — Egy palesztin, robbanószerekkel megrakott autó parkolt le egy busz mellett Afula városában, Izrael északi részén. A robbanás 9 embert ölt meg, a sebesültek száma 45. Az akció elkövetését a Harttász vállalta. 1994. április 13. — Öngyilkos akciót hajtott végre egy palesztin férfi Hadéra városában: a testére erősített robbanószerekkel felrobbantotta magát egy buszon. A merényletet — amelyben hatan meghaltak és 25-en megsebesültek — ismét a szélsőséges Hamász vállalta. 1994. október 19. — Az előzőhöz hasonló öngyilkos Hamász-akció, s megint csak egy buszon, de ezúttal TelAvivban. A halottak száma 22, a sebesülteké 48. 1994. november 12. — Ismét öngyilkos merénylet: egy biciklista palesztin hajtotta végre. Az áldozatok: három izraeli katona és maga a merénylő. A Hamász testvérszervezete, az Iszlám Dzsihád (Iszlám Szent Háború) vállalta a tett elkövetését. 1994. december 25. — Öngyilkos merénylő sebesített meg 12 személyt egy jeruzsálemi buszon. Az akció elkövetését a Hamász vállalta. 1995. január 22. — Két palesztin robbantotta fel magát Izrael középső részén, a Beit Lid csomópontnál. Az Iszlám Dzsihád által elkövetett merényletnek 21 személy esett áldozatul. 1995. április 9. — Két öngyilkos merénylő robbantotta fel magát a Gázai övezet két zsidó településén. A Hamász és az Iszlám Dzsihád egymást támogató, közös akciójának mérlege: hét izraeli katona és egy amerikai diák halála. 1995. július 24. — Hat izraeli vesztette életét s 28 sebesült meg egy palesztin öngyilkos buszmerényletekor Tel-Aviv- ban. A tett elkövetését a Hamász vállalta. 1995. augusztus 21. — Megint a Hamász tagjai követtek el buszmerényletet Jeruzsálemben, ahol négy izraeli és egy amerikai volt az áldozat. A sebesültek száma meghaladta a százat. 1996. február 25. — Két öngyilkos merénylő egy időben gyilkolt: egyikük egy jeruzsálemi buszon, másikuk a part menti Ashkelon városában. A halálos áldozatok száma összesen 26, köztük két amerikai, a sebesülteké 80. Egy arab-amerikai hajtott autójával az emberek közé egy zsúfolt jeruzsálemi buszmegállóban. Az akcióban egy asszony meghalt, 23-an megsebesültek. A gépkocsi vezetője — akit a merénylet után lelőttek — valószínűleg saját indíttatásból cselekedett, annak ellenére, hogy a merénylet elkövetését a Hamász szíriai szervezete vállalta. 1996. március 3. — Egy buszban robbant pokolgép Jeruzsálem óvárosában: a halálos áldozatok száma legalább 20, a sebesülteké tíz.
