Új Kelet, 1996. március (3. évfolyam, 52-76. szám9
1996-03-25 / 71. szám
UJ KELET Falujáró 1996. március 25., hétfő 5 A termelőszövetkezet életben maradt Bogárháza — Kálmánháza Kálmánháza területén az első tanyát Beck Pál császári és királyi hadmérnök alapította 1775- ben, Mária Terézia idejében. Valószínűleg az uralkodónő Beck Pállal térké- peztette fel az országot, aki a birtokot szolgálata jutalmául kapta. Az öregek azt mondják, ügyesen mérhetett, mert magának is sikerült vagy húszezer holdat „kicirkalmazni”. Övé lett a mai Kál- mánházán kívül Szárhegy és Gyulaháza is. Ebben az időben tizenöt-húsz család élhetett a birtokon. A szerencsétlenjobbágyoknak az óriási területen szinte erőn felül kellett dolgozniuk. Az uraság halála után vejére, Dégenfeld Gusztávra szállt a földterület. A Dégenfeldek könnyelmű és léha módon éltek. A földet bérbe adták. A bérlők: Csillag Béla, Stern Péter és Bleier Mór igyekeztek rövid idő alatt hasznot húzni. Nem törődtek sem a cselédséggel, sem a gazdaság fejlesztésével. A cselédek földbe vájt kunyhóban éltek, ezek a tákolmányok messziről óriási bogaraknak látszottak. Ezért Bogárházának hívták a települést. A Dégenfeld család pazarló életmódja nem tartott sokáig, fokozatosan eladósodtak, ezért felparcellázták a települést. A munkát a gazdatisztre, Kralovánszky Kálmánra bízták, aki igyekezett a jobbágyok és cselédek érdekében is tenni. Hálából a Feisösima\^Nyíregyháza KÁLMÁNHÁZA| ifi Hojdúnánós 4* Nagy- 11 L tó Hq/dúdorog ÚJFEHÉRTÓ®BÍ /*? Debrecen lakosság Kálmánházának nevezte el a települést. „Világéletemben gazdálkodtam” Néhány évvel ezelőtt a kál- mánházi termelőszövetkezetet gazdaságos és erős téesz- ként tartották számon. Jelenleg kevés alkalmazottal — mintegy nyocvan fővel — működik. — Ebben az évben hiánnyal kezdtünk — kezdi a beszélgetést Katona János, a Kálmán- házi Rákóczi Szövetkezet elnöke. — Tavaly az alma lefagyott, így még annyi sem termett, mint amennyit máskor a fán hagyunk a madaraknak. A kár kilencmillió forint. Úgy vélem, ha ez a csapás nem ér minket, akkor tisztességes haszonnal zárjuk az évet. Mi főként gyümölcsökkel foglalkozunk. Hét hektár szilvánk, tíz hektárnyi nyári almánk és ötvenegy hektár téli almánk van. Meggyese is van a téesz- nek, az osztatlan közösben. Egészen nagy tehenészetünk van, 142 borjúval és 160 növendékkel. Sajnos 1992-ben, amikor sorra váltak ki a tagok a szövetkezetből, nagyon sok borjút vittek el tulajdonrész gyanánt. Többen levágták és felélték ezeket az állatokat. Nem is gondolták, hogy nekünk ezzel milyen károkat okoztak. Évek óta extra tejet termelünk. Ez óriási munkával jár, hiszen ez a fajta minősítés nagy figyelmet és tisztaságot követel. A tej árát nehezen emelik, viszont az előállítás költségei egyre magasabbak. Nagy szerencse számunkra, hogy a Munkaügyi Minisztérium Foglalkoztatási Alapjából egy sikeres pályázattal hatmillió forintot nyertünk. Az összeg, melyet ötszázezer forintos részletekben vehetünk fel, az alkalmazotti bérek kifizetésében segít minket. A pénz nyolcvan százalékát azonban rövid idő elteltével vissza kell fizetnünk. A mezőgazdasági munkával nagyon kevés haszonhoz lehet jutni. Csak megszállott, lelkes és dolgozni szerető emberekkel lehet valamit elérni. A szövetkezet ügyében optimista vagyok, ha minden a terveink szereint alakul, akkor haszonnal kell zárnunk ezt az évet. Szerencsére mi nem éltük fel tartalékainkat, még van kevéske pénzünk, arra az esetre, ha nehezebb idők jönnének ránk. Az első meleg, tavaszi napsugarak kicsalogatták a kertekbe a kálmánháziakat. A hosszú téli hónapok alatt volt idejük pihenni a mezőgazdaságban dolgozóknak, s már alig várták, hogy újra kezdhessék a munkát. Vannak, akik gallyakat kaparnak össze, s égetik el az őszről maradt gazt, avart, mások a kertet készítik elő a vete- mények befogadására. Szorgoskodnak a község lakói, igyekeznek, hogy bepótolhassák azt az időt, amit az időjárás lopott el tőlük. A hetvenkét éves Lehóczki János korát meghazudtoló erővel dolgozik. Vékony, szikár termetű ember, olyan fajta, aki nem bír sokáig egy helyben ülni. Naponta negyven kilométert biciklizik lakásától a polgármesteri hivatalig és vissza. A falutól távol, Alsósimán, a határban van lakása, egy kétszázéves, meszelt falú, nádfe- deles házban. — A nagyapám élt itt valamikor — mondja —, ezt a házat tőle örököltük. Egy időben gondolkoztunk azon, hogy elköltözünk innen. Nyíregyháza felé akartam közeledni, a gyerekek akkoriban a városban tanultak iparos szakmát. Ki gondolta, hogy egyszer még ők is parasztok lesznek! Aztán építettem még egy házat az udvaron, abban most az egyik fiam él a feleségével. Talán jobb is, hogy nem mentünk el innen. Nekünk a földből kell megélnünk, más lehetőség nincs. Családunk tagjai együtt dolgoznak, a két fiam, a vejem és én. Segítünk egymásnak, csak ritkán hívunk napszámosokat. Húsz hektáron gazdálkodom, tíz hektár kukoricám, kilenc hektár búzám, napraforgóm, s egy holdnyi takarmányom van. A fiúk egy-egy hold karfiolt és paprikát is ültetnek. A hasznot külön-külön vesszük fel, de segítünk egymásnak. Gépeink is vannak, minden, ami kell: vetőgép, tárcsa, eke, pótkocsi. Amikor tizenkét éves voltam, kézzel szántottam, most meg traktorral. Változik a világ! — mondja mosolyogva. — Vannak lovaim is, lovagolni is lehet rajtuk. El vannak hízva, szinte ki se hozzuk őket, munkára sincsenek fogva. Hosszúra nyúlt a tél — mondja, s nagyot szippant a levegőben. — Éjjel-nappal fog ülni valaki a gépen, a három fiatal vagy én, hogy utolérjük magunkat. Máskor ebben az időben már palántáink vannak, rendbe vannak téve a földek... Most minden másként alakult. Engem választottak meg a földkiadó bizottság elnökének. Sok munkával jár ez — sóhajtja. — Ismerni kell a falu minden lakóját, s minden egyes földjét. Itt a legkisebb terület sem marad parlagon. Fizetést nem kapok ezért, még benzinre is csak ritkán... Ha minden nap autóval jövök, akkor a nyugdíjamat csak üzemanyagra költőm. Az asszony haragszik is, mert elvállaltam ezt a posztot. Szegény asszony beteg, bottal jár, nehezen mozog. Nem bír már dolgozni, pedig szeretne. Reggel úgy jövök el, hogy minden állatot megetetek, este lámpafénynél látom el őket. Fenyőfáink is vannak. Néhány éve viccből mondtam a fiaimnak, hogy neveljünk karácsonyra, és adjunk el belőle. Nem gondoltam komolyan, de ők elővették a számológépet és utánaszámoltak. Egy holdon nevelünk kisfákat. Karácsony előtt sorba álltak a ház előtt a vásárlók, jól árult a két fiam. Világéletemben gazdálkodtam, más munkát már nem is tudnék elképzelni. Készül a nyolctojásos Nemrégiben az ügyes menyecskét a sárga színű, kerek gyúrt tésztájáról ismerték meg. A kálmánházi fiatalasszonyoknak már nem szükséges ilyesmivel foglalatoskodni, hiszen tésztaüzem is van a faluban. Nem is gondolná az ember, hogy a mutatós családi ház hátsó részében egy vállalkozás üzemel. A három alkalmazott hátrakötött fehér kendőben szorgoskodik. — Korábban tojóállományunk volt —mondja Veronyák Jánosné vállalkozó. — Egy alkalommal azonban sehogy se tudtunk túladni a tojásokon, úgy éreztük, valamit tennünk kell. A férjemmel kitaláltuk: tészta- gyártásba kezdünk, így legalább nem vesznek kárba a tojásaink. Az állományt felszámoltuk, s megvásároltuk a gépeket. Az előző tulajdonos mutatta meg, hogyan kell használni ezeket. Fél évig jártam a falut, amíg találtam három asszonyt, akik vállalták, hogy belépnek az üzemünkbe. Sok embernek elég az a jövedelempótló támogatás, amit kap. Én olyan munkatársakat kerestem, akik nem elégszenek meg ennyivel. — Mi hárman már évek óta együtt dolgozunk. Egy varrodában kezdtünk, majd az egyik vállalkozótól a másikhoz kerültünk — mondja egy magas, vékony asszony. — Igaz, rövid ideig voltunk állás nélkül, de nagyon örültünk, amikor ide hívtak minket. Kiváló hangulatban tevékenykedünk, jól érezzük itt magunkat. Otthon is ebből a tésztából főzünk, hiszen kapunk belőle bőven. — Szeretnénk bővíteni az üzemet — folytatja Veronyák Jánosné —, van a községben egy régi óvodapület, azt igénybe vennénk. Akkor nem hárman, hanem tizenhármán készítenék a tésztát. Tervünk, hogy visszaállítjuk a tojóállományt, hiszen drága a tojás, olcsóbb, ha mi magunk termeljük meg. Szerencsére sokan vásárolják termékeinket, a falu lakói is tőlünk veszik a tésztát, és sok boltot is ellátunk. Egy idős néni mondta: gyermekeim, mióta a tésztátokat megkóstoltam, már nem vagyok hajlandó gyúrni. Ami a szövetkezetből megmaradt Az oldalt Kozma Ibolya írta Fotók: Harascsák Annamária Lehóczki János kedvenc lovával A fóliázó galambász Az utcáról jól látni Schmidt Istvánt kerjében, amint a fóliasátorral foglalatoskodik. Több méter széles és legalább húsz méter hosszú melegágyat készít. — Az elmúlt években primőr zöldségekkel foglalkoztam — mondja Schmidt István, s közben egy mozdulattal feljebb csúsztatja kötött sapkáját —, de ebben az évben sajnos váltanom kell. Tavaly megbetegedtek a növényeim, mire helyrejöttek, már kimentünk a primőrszezonból, nem tudtam eladni őket. Még szerencse, hogy nem vettem fel hitelt — mondja védekezve. — Most nincs elég fedezetem ahhoz, hogy nagy beruházásokat tegyek, majd talán jövőre. Mi, gazdálkodók ki vagyunk téve az időjárás viszontagságainak. Nem tudjuk, hogy mi lesz, hogyan tervezzünk. Ilyen bizonytalan hasznú munkához a bankok se szívesen adnak hitelt. Hamarosan bevezetem a gázt a fóliasátorba, a csonk már itt van a kert előtt. Most már tudom, hogy nem lehet másként primőröket termelni, fűteni kell. Egy időben rózsákat is neveltem, de sajnos mind kifagyott. Pénzen meg szerencsén múlik, hogy az ember tud-e haladni vagy nem. A szaktudás nem is olyan lényeges, mint ahogy azt régebben hittem. Tőkére lenne szükség ahhoz, hogy mindent úgy végezzünk, ahogy kell. Tíz éve foglalkozom mezőgazdasági munkával, szeretem, de kicsit már belefáradtam. Viszont van valami, ami felüdít: díszgalambokat tartok — arca felderül erre a mondatra, és elindul a ketrecek felé. — Lombhullástól rügyfakadá- sig nem engedjük ki őket — folytatja. — Sok erre a ragadozó, könnyen elkapnák őket. Már több versenyt megnyertem velük, gyakram utaztatom kiállításra őket. Édesapámtól örököltem a galambok szeretetét. Igaz, költséges hobbi, de enélkül képtelen lennék élni.
