Új Kelet, 1996. március (3. évfolyam, 52-76. szám9
1996-03-23 / 70. szám
UJ KELET 4 *y «•ff-.-i-j v •"<- • ■-»Vl-'. ’v* ] Riport 1996. március 23., szombat Kiszaggatták a fülbevalóját A segély ára Dojcsák Tibor (Új Kelet) Levél érkezett szerkesztőségünkbe. A név és cím nélkül feladott papíron a következő szöveg áll: „Kérem önöket, hogy Nyírparasznyán keressék meg Szabó Sán- dornét a Rákóczi út 139. sz. alatt. Elmondja Önöknek, hogy milyen sérelem érte a gyermekét évekkel ezelőtt, és mi lett a következménye. Sürgősen keressék meg, hogy ilyen eset meg ne történjen még egyszer Parasznyán.” Aláírás: „ A nyírparasznyai elnyomott gyerekek jóakarója”. Az üzenet felkeltette érdeklődésünket, ezért elmentünk. Szép nagy ház áll a megadott címen, ízlésesen berendezve. Szabóék megdöbbentek a levelet olvasva, de inkább szomorúak voltak, mint mérgesek. Ennek oka később derült ki. Az asszony halkan, szégyenkezve, néha szinte sírva mesélte történetüket. — Melinda, a kislányom hatodik osztályos. Még első vagy második osztályos korában történt, hogy elosztogatta a rajzlapjait, és amikor neki nem volt, nem kapott senkitől. Felállította az osztályfőnöke, Kovácsáé Szántó Eleonóra, és megkérdezte tőle, mennyi segélyt kapnak rád anyádék egy hónapban? Nem tudta, de az osztály- főnöke megmondta, 2000 forintot kapnak minden hónapban. Abból nem tudnak egy rajzlapot venni?! Ezután nem akart iskolába menni, mert csúfolták. Az osztályfőnöke erre azt válaszolta, engem nem érdekel, ha többé nem is jön, csak igazolást hozzon! Felmentem a polgármesteri hivatalba, és lemondtam a segélyt, hogy ne hallgassak érte. A gyereket a többiek „kifogták” maguknak, harmadik osztályos korában belenyírtak a hajába és kiszaggatták a fülbevalóját! Ezután beszéltem az igazgatóhelyettessel, hogy azért figyeljenek már oda, mit művelnek a kislánnyal! O meg azt üzente a gyerekkel, hogy mondd meg anyukádnak, te sem vagy szent. Január 29-én a nagyfiam a postára ment. Amikor hazajött, mondta, hogy a kislányt az utcán találta kabát és sapka nélkül, és az nem tudta elmondani, mi van vele, annyira sírt . Visszavitte az iskolába. Melinda később elmondta, földrajzórán megtudta, hogy bukásra áll, erre nagyon elkezdett sími, ráadásul a többi gyerek szünetben közrefogta és csúfolni kezdte. Emiatt összeverekedett egy kislánnyal, aztán jött ki sírva az iskolából. Senki nem nézett utána, hová tűnt. És ha csinált volna magával valamit?! Két nap, két éjjel csuklód, úgy kikészült idegileg. Injekciót kapott, hogy abba tudja hagyni. Átírattuk Mátészalkára, odajár iskolába február elseje óta. Megkérdeztük tőle, hogy telt ott az első nap, és azt válaszolta többet ért az az egy nap, mint az öt és fél évi szenvedés Parasznyán. A törékeny kislány csendben hallgatta anyukáját, egyszer sem vágott közbe, pedig róla volt szó. Kérdésemre csak annyit válaszolt, Mátészalkán jó neki. Természetesen megkerestük Laczkó Istvánná tanárnőt, az igazgatóhelyettest, aki készséggel válaszolt a panaszokra. — Szabóéknak három fiát tanítottam, és mindegyiket nagyon szerettem, akárcsak Melindát. Kétszer voltam családlátogatáson náluk, és a szülőket nagyon rendes, megbízható embereknek tartom. Melindánál azt tapasztaltam, hogy mivel a három fiú után ő a negyedik gyerek, a kislány, elkényeztették. Ez azzal járt, hogy tőlünk is szinte azt kérte, ő legyen mindenki fölött az első, legtöbbet vele foglalkozzunk. Nagyon igényelte a szeretet, és tényleg sokat foglalkoztam vele, de rajta kívül is minden gyerekkel sokat kell törődni. Hogy aztán mi történt hatodikban az osztálytársai és közötte, amiért úgy döntöttek, hogy elmegy az iskolánkból, nem tudom. Nem volt rossz gyerek, csak az el- kényeztetés érződött a magatartásán. Nekem semmi bajom Szabóékkai, már az átiratás óta is kérdeztem tőlük, hogy van Melinda? A törvény szerint mindenki oda viszi a gyerekét, ahová akarja. Sajnos, mert ezzel megfojtják a kisiskolákat, ha öt— hat gyereket elvisznek, nekünk be kell zárni az iskolát, és akkor mi lesz a szegény gyerekekkel, akik nem tudnak eljárni máshová? Melinda korábbi osztályfőnöke, aki állítólag az ominózus segélyes kérdést feltette, nem kívánt reagálni az ügyre, mondván, névtelen vádaskodásokat nem érdemes figyelembe venni. Az érvelés annyiban sántít, hogy noha a levélíró nem fedte fel kilétét, Szabó Sándomé neve és címe valódi, a vád — igaz vagy sem — létezik. A helyszínen sikertelenül próbáltuk megtalálni a levélírót, de a beszélgetések közben felmerült a lehetősége annak, hogy egy másik, hasonló problémákkal küszködő nyírparasznyai szülő áll az üzenet mögött. Gyökerek nélkül — tragédiák gyűjtőháza Lelki támaszt találnak Az édesanyák szeretettel várják gyermekük születését. Tervezgetik csemetéjük jövőjét és aggódnak sorsukért. Vannak azonban, akik anyagi nehézségeik, tönkrement házasságuk vagy éppen váratlan terhességük miatt lemondanak gyermekükről. Mások az újszülött testi vagy szellemi fogyatékossága miatt döntenek az állami gondozás mellett. Bármilyen ok miatt is kerülnek intézetbe ezek a gyerekek, gyökér nélkül nőnek fel. Nem tudják, honnan jöttek, éppen ezért fogalmuk sincs arról, merre induljanak és hová jutnak. Kozma Ibolya (Új Kelet) A nyíregyházi sóstógyógyfürdői anyás-csecsemőotthon 140 gyermeknek és tíz édesanyának ad menedéket. Itt gondoskodást, gyógyítást nyújtanak a rászorulóknak. Olyan édesanyákat is befogadnak, akik támasz nélkül, magukra hagyatva élnek. Ezek általában fiatalkorú, sérült, krízishelyzetbe került fiatalok, akik állami gondozottként nőttek fel, s nem biztos, hogy kismamák akartak lenni. Az épület előterében tizenéves házaspár várakozik. Az apa karjaiban néhány hónapos kisbaba. Betti tizenhét, László tizenkilenc éves. Mindketten állami gondozásban nőttek fel. — Az én szüleim is nagyon fiatalok voltak, amikor megszülettem — mondja Laci. — Anyám alig múlt tizenkét éves. Azt mondják, haza akartak vinni, de nem kaptak rá engedélyt, így lettem intézetis gyerek. Aztán nevelőszülőkhöz kerültem, de csavarogtam, nem foglalkoztam semmivel és senkivel. Tizenkét éves voltam, amikor visszavittek az intézetbe. Nem bírtak velem. Akkor jöttem rá, mennyire elhibáztam mindent. Pedig szerettem a családot, akiknél éltem. Ma is találkozom velük, érdekli őket a sorsom. Attól a naptól kezdve, hogy visszakerültem, megváltoztam. Ismerem a vér szerinti testvéreimet, nem akarok úgy élni, mint ők. — Te sokkal komolyabb vagy — súgja a fülébe Betti. — Tiszadobon ismerkedtünk meg — folytatja —, összeházasodtunk és a szüléimhez költöztünk. Egy ideig kijöttünk a családommal, de aztán tarthatatlan lett a helyzet. Bettit nem hagyták békén, állandóan piszkálták. Nekem más lányt szántak feleségnek. Úgy gondoltam, jobb, ha eljövünk. Betti majdnem elvetette a gyereket, de én nem engedtem. Úgy szaladtam utána a kórházba. — Még szerencse! Mi lenne most velünk nélküle? — mondja aggódva a lány. — A gyermekvédők között sok jó ismerősöm van, így a feleségem terhessége alatt is idejöhetett. Most három hónapos a kislányunk, találtam albérletet, van állásom. Hamarosan együtt élhetünk mi hárman. Úgy gondoltuk, hogy a gyerek pénzét majd minden hónapban letesz- szük, ahhoz nem nyúlunk. Egy év múlva talán építkezhetünk. Az emelet egyik szobájában sovány fiatalasszony üldögél. Mellette két szőke kisfiú meséli aznapi ovisélményeit. A rácsos kiságyban két egyforma kislány fekszik. Ikrek. Az asszony négy gyerekkel maradt egyedül. Élettársa megnősült, más feleséget keresett magának. — Mindig azt mondta, hogy nem tudom nevelni a gyerekeket — mondja elfúló hangon. — Ha megbetegedett valamelyik, akkor én voltam a hibás. Akkor is, ha megfáztak, akkor is, ha himlősek lettek. Elhagyott, itt maradtam egyedül a gyerekeimmel. Nincs se édesanyám, se édesapám. Meghaltak. Pillanatnyilag itt helyünk van, vigyáznak ránk. A fiúk a városi óvodába járnak. Az óvónőjük mondta, hogy nagyon okosak, jó a ritmusérzékük és a hallásuk. Hogy mi lesz velünk, nem tudom. Itt segítenek nekünk. Talán sikerül valami lakást vagy albérletet találnunk. Egyelőre kilátástalan a helyzetünk, de remélem, minden jóra fordul. A folyosón idősebb, magas asszony sétálgat tarka otthonkában. Tbc-s volt, a gyógyszereit is itt kapja meg. Hajléktalan. Hogy mi lesz vele és gyermekével, még elképzelni sem tudja. Szobatársa, Orsi karjában fogja gyermekét. Fiatalkorú. Túl hamar kellett megismernie a világ nehézségeit. Tekintete tiszta és határozott. — Állami gondozott vagyok én is. Terherbe estem, s csak azután jöttem rá, hogy nem il- lünk össze a barátommal. Ide kerültem. Itt tanultam meg, hogyan kell bánni a gyermekemmel, mit kell tenni, ha lázas, hogyan kell megfürdetni, etetni. Örömet lelek abban, ha vele foglalkozhatok. Engem az itt lévő gondozónők tanítottak meg arra, hogy mi az anyai szeretet. Mivel nem ismertem az édesanyámat, sosem volt részem igazi gondoskodásban, nem is tudtam, hogy mi az. Megértettem, a gyermekem nem tud nélkülem élni, számára én vagyok a legfontosabb. Végre van valaki, akinek szüksége van rám. A barátom érdeklődik a gyerek iránt. Már lakást is talált számunkra. Megpróbálunk újra együtt élni. A gyereknek családban kell felnőni. És... mindenkinek kell adni egy utolsó lehetőséget. Férje eladta rozoga kis házukat, miközben Eszter a hatodik gyermekével feküdt a kórházban. Megszületett a kicsi, és nem volt hová hazavinni. Eszter csak az anyás-csecsemőotthonban talált vigaszt. Öt naT gyobb gyermekét a baktaló- rántházi nevelőotthonba vitték. — Nagyon sokat szenvedtem — mondja sóhajtva. —Engem is, a gyerekeket is vert az uram. Amikor terhes voltam akkor is rendszeresen rugdosott. Korábban nem ilyen volt. Tizenkét évig Budapesten éltünk, normálisan, rendezetten. Aztán elköltöztünk egy kis faluba és teljesen megváltozott. Mintha kicserélték volna. Most házunk sincs, a pénzzel eltűnt. Mintha a föld nyelte volna el, a gyerekekről is lemondott. Talán jobb is így. A baktai intézetben megismerkedtem egy férfival. Őt a felesége hagyta el és a három gyermekük állami gondozásba került. A barátomnak van lakása, úgy tervezzük, hogy mind a kilenc gyerekkel új életet kezdünk. Néhány év múlva kibő- vítjük a lakást. Az anyáknak, akik ide kerülnek támaszra van szükségük — mondja dr. Pethő Agnes igazgató-főorvos. — Lelki segítségre szorulnak, hogy megerősödjenek és képesek legyenek a saját lábukon megállni. Akik itt vannak, gyermekükkel olyan érzelmi kapcsolatot tudnak kialakítani, amely egy egész életre szól. Nehézségeik ellenére vállalják őket, s életük tervezését már csak a gyerekeikkel képesek elképzelni. Ez a célunk. Az önkormányzatokkal és különböző karitatív szervezetekkel keressük a módját, hogy az anya haza vihesse a gyermekét. Ügyelünk arra, hogy az anyák érezzék, hogy emberi méltóságukat és személyiségüket tiszteletben tartjuk. Ez az épület tragédiák gyűjtőháza. Nehéz, pillanatnyilag kilátástalannak tűnő sorsúak igénylik gondoskodásunkat. Akár tehetnek arról, hogy id<j jutottak, akár nem, egy dolgoj kell szem előtt tartanunk: ők már ragaszkodnak gyermekükhöz. A papák háttérben maradnak. Kevés édesapa ragaszkodik igazán csemetéjéhez. A nők pedig tanácstalanul, segítség nélkül állnak. A mi dolgunk, hogy segítsük őket.
