Új Kelet, 1996. március (3. évfolyam, 52-76. szám9
1996-03-22 / 69. szám
1996. március-1. M. Szathmáry István avagy „mindig mondani kell, ha a lábad odavinne” Azt hiszem, hetedikes voltam. Családunk közeli barátjának volt egy makacs fia, akit so- kadszorra sem vettek föl a színművészetire. Ámde Zoli nem adta fel, vidéken, Szolnokon próbált szerencsét. így büszkélkedhetett azon az estén Tuzenbach-alakításával a Nemzeti Színház színpadán, ahová vendégjátszani rándult fel a Szolnoki Szigligeti Színház, a hetvenes évek elején. Valami Székely Gábor nevű fiatal rendező állította színpadra a Három nővért, Tímár Évával, Csomós Marival, Andai Katival, Monori Lilivel, a mi Zolinkkal (aki később Papp Zoltánként vált híressé) és más színészekkel, akik élesen rögzültek bennem akkor este óta, amikor tizenkét évesen, nagymamával Csehovot néztünk ott, a Nemzetiben. Csebutikint egy Iványi József nevű, hajlott hátú, kopaszodó pasas játszotta. Nem volt még - akkori csitri szememmel sem - öreg, ellenben morózusnak, barátságtalannak látszott. Innentől kezdve célirányosan „követtem” az akkor még hetente jelentkező Film Színház Muzsikában Iványi szakmai életét. A Színművészetiről vegyes mítoszok élnek. Mert, bár egyfelől ökölrázva szokás szakmai körökben emlegetni, hogy mit nem tanítottak meg nekünk, pedig lehetett volna, bennem mégis sok szép személyes élmény maradt meg. Például az, hogy falkában jártunk vidékre színházakat nézni, és egyre világosabb lett már akkor is, hogy mennyire más egy vidéki színház belső légköre és sok esetben alkotásai is, mint a pestieké. 1979 tavaszán végre eljuthattunk Szolnokra a legendás Tangóra, amely akkoriban nagy vihart kavart művészeti és politikai értelemben egyaránt. Ügy volt elzarándokolni Mrozek Tangójára, amelyet a pályát azóta csak kívülről szem- lélgető, nagyszerű Paál István rendezett. Persze, hogy tetszett, rajongtam, rivalogtam...(minden főiskolás külön vidéki vendégszereplést szokott ilyenkor adni; én annak idején még kevésbé voltam tisztában a saját arányaimmal: valószínűleg lehengerlőén, hömpölygőén, tehát nyomasztóan jókedvű voltam.) Annyira megérintett a tényleg nagyszerű játék, hogy bár nem igazán tudtam miért, de éreztem: velük kell lennem, talán csak azért, hogy a varázslat tovább tartson?... Mámoros jókedvemben észrevettem egy pasast, aki csak úgy, magában üldögélt fröccsével egy olyan lyukas közepű zöld vasasztalnál, amit nyáron kerthelyiségekben napernyővel állítanak föl. Ahogy visszaemlékszem, ez is olyan fantasztikusan színházinak tetszett: az előadás után a színészek a társalgóban ilyen művészien oda- nem-illő asztalok mellett pihenik ki az előadás fáradalmait. De túl a szolnoki színház lakberendezési leleményét illető elismerésemen, valami különös viszkető érzés kerítet hatalmába, ahogy Iványi Józsefet bámultam, mert bizony a hajdani Csebutikin fröccsözött magában zordul, eléggé elutasító, keserű arckifejezéssel. Arra gondoltam, oda kéne menni, meg kéne mondani, hogy mennyire tetszett ott, a Nemzetiben, '71-ben, meg az egész, és hogy gratulálok és más ilyet, meg mittudoménmit, de rövid tétovázás után továbbröppentem, azt hiszem. Udvaros Dorottyával vihorászni, fiúkról beszélgetni. Iványi József 1979-ben halt meg, gyorsan és nagyon halkan. Be sem mondták a rádióban, mert nem volt akkora színész. 1984-ben együtt játszhattam Csomós Marival a budapesti Játékszín Adáshiba előadásában. Komlós Jucikával öltöztünk hármasban, és vég nélküli színháztörténet volt számomra, amíg csak együtt lehettünk. Viharos, macerás próbaidőszakunk - Márkus László alakította sajnos már betegen, Szakonyi darabjában a főszerepet, Bódogot - megszámlálhatatlan hahotával, veszekedéssel, meghatódással, ordibá- lással, örömmel telt el. Az öltözőbeli emlékezések, beszélgetések ma is visszacsengenek. Egyszer a „gratuláljak - ne gratuláljak” kérdését boncolgattuk éppen. Csomós Mari figyelmesen hallgatta valószínűleg vehemens véleményemet, és amikor az akkor már nem élő Iványinál tartottam, és vállrándítással intéztem el, hogy talán mégis köszöntenem kellett volna akkor, ott, évekkel ezelőtt, Szolnokon, akkor Mari szeme könnybe borult, és azt mondta: „Egy életre jegyezd meg. Ha a lábad odavinne valami csoda után, akkor oda kell menni, meg kell ölelni, meg kell mondani, mert talán az Iványi még ma is élne...” Sok a rossz, az elkedvetlenítő, a fájdalmas...Drága kincsként kell óvni a szépet, a felmelegítőt. Ezt kaptam Iványi Józseftől, aki azóta, valamelyik felhőn könyökölve talán megtudta, hogy mennyire tetszett Csebutikinként, ott, a Nemzetiben, '71-ben, és hogy mennyire fáj az elmulasztott kézszorítás. Köszönd meg az élményt, a csodát, érintsd meg azt, aki teremtett, mert a „csodatevő” nagyon sérülékeny és olyan jól esik a jó... ha a lábad odavinne... (Fruzsiéer Pregina) Bede -Fazekas Szabolcs sajátosan olvassa saját írását (Február 25. ÉLŐ DESZKA) Bede-Fazekas Szabolcs: Nem durva ez Nem durva ez, csak érzelemszegény! Alkalmas vagyok még egy körre És te hideg leszel, mint egy hűtőszekrény A TV 2-n egy pornóképregény Előveszem magam, belémfordulok Üres a hűtő, ma vacsorázok. Az akváriumból eltűntek a halak, A sok buboréktól parázok! Panoráma az ablakomon, Manyi néni mosolyog a tűzfalon. Azonnali belépéssel kilépek, Bármit mondok, elfogadom! Tartósított szerelem, Most ne legyél velem; Horgászbottal a kezemben, Az utcán halászok. Nem durva ez, csak érzelemszegény! Alkalmas vagyok még egy helyre, És te hideg leszel, mint egy hűtőszekrény! A TV 2-n egy horrorképregény! Ha a cápa szája tátva... — Megyeri Zoli (Február 25. ÉLŐ DESZKA) Részletek az „Egy szegény toronydarus panaszai” című ciklusból 1., A „Homokóra” nótájára Ülök a darumban búsan, egyedül, és a szilárd földre gondolok. Odalenn, az utcán boldog emberek, mert az aszfalt bizony nem mozog. Szeretném a toronyingást megállítani, szeretném a hányingerem elmulasztani. De a toronydaru csak inog- inog, valószínű, hogy hányni fogok. 2., A „Darumadár” nótájára Toronydarus fenn a gépben keservesen sírdogál. Marlboro-csikk a kezében, hű gyufája meg lenn vár. Repülj, gyufám, ha lehet, gyújtsd meg az én dekkemet. Hogy ne kelljen, csak ne kelljen, harminchárom emeletet lemennem. 3., A „Kukorica Jancsi belépője” nótájára Én, a darusok királya, a tömegnek háttal, Himbálgatom vasgolyómat, majd ledől a házfal. Nekivágom, nekivágom, neked nem kívánom, Hogy a golyóm, a vasgolyóm, palotádból romhalmazt csináljon. 4., A „Mások vittek rossz utakra engem" nótájára (A) főmérnök tett új damra engem, Ha át nem ülök, a végén kivág. Mehettem volna targoncára, Zilre, Zsukra, vagy IFA-ra, (De a) vérem csak darut kíván. Nézem új darumnak fényes testét, De az ülése nagyon kemény. Próbálok minden kart meghúzni, ott viszik a régit zúzni, Búcsút ingat a vén bohém. 5., Az „Ellőtték a bal karomat” nótájára Elvitték a jó darumat, meghasad a szívem. Roncstelepre hajították, de hiányzik nékem. Újat hoztak a helyébe, OSZT! Azzal rakom mán a panelt egymás tetejébe. (Megyeri Zoltán— Szathmári György) Ernest Forbes: A világ legjobb színészviccei című kötetéből válogatta és for- dítottaa közönségszervező iroda vezetője. — A barátom épp úgy néz ki, mint Clint Eastwood. — Micsoda véletlen! A feleségem is. * — A múlt éjszaka egy kritikus azt mondta nekem, hogy ilyen jó Lear királyt, mint amilyen én voltam, még életében nem látott. — Csodálatos! Képzelem, milyen büszke vagy magadra! — Nem igazán. Hamletet játszottam. * A Columbia Stúdió vezetője üzenetet küldött az éppen külső helyszínen forgató rendezőnek: — Azonnal gyere! Ennek a filmnek a költségvetése egyszerűen dermesztő! — A szereposztás is — jött a gyors válasz. III Hirdetés: Vidéki főszerepeimet körútra néző epizódra cserélném! * Előadás közben az egyik nézőt bosszantja a háta mögött zajló beszélgetés: — Bocsásson meg, de egy szót sem hallok! — Remélem is! Ez egy magánbeszélgetés. * — Árulnak záptojást? — Nem, de van néhány. — Adja ide az összesét! — Feltételezem, hogy a vándor színtársulat Lear király előadását nézi meg az este. — Nem, én játszom Lear királyt. (Tóthné Munkácsy Júlia) A hónap színházi dumái „Ha van előadásom, ha nincs, én hét órakor alszom." (Bessenyei Ferenc) "Minden primadonnának megvan a maga lépcsője." (Megyeri Zoltán) „Olyan otthonosan mozog a színpadon, hogy be kéne jelentkeznie állandóra." (Verebes István) „Holnap felbontom a szerződésemet. Megnézem mi van benne." (E századi anonim aktor)
