Új Kelet, 1996. március (3. évfolyam, 52-76. szám9
1996-03-22 / 69. szám
Víz napja 6 1996. március 22., péntek UJ KELET Teremt, táplál, gyönyörködtet, romboló erejével figyelmezteti az embert, hogy óvni és védeni kell A víz éltető természeti csoda, kincs, Némaság és sötétség lebegett a víz felszínén. Nem létezett még ember, állat, nem voltak madarak, rákok, fák, kövek, barlangok, szakadékok, füvek, erdők. Nem volt még semmi, csak a pihentető víz, a háborítatlan tenger, nyugalmasan és békében. Csak a Teremtő'és az Alakító lakoztak fénytől övezetten a vízben, ők hozták létre a Világot — tartja a maja legenda. Minden ősi nép mítoszaiban a vízből keletkezett a szárazföld, az állat és az ember. A teremtéslegendákat sokféleképp lehet magyarázni, ám tudományos tény, hogy minden élet a nagy sós óceánban született. Ott lappang a mesékben a figyelmeztetés is: ha megszegjük a teremtők akaratát, vagyis ha megbolygatjuk a természet ősi rendjét, az emberi fajt özönvíz pusztítja el. Úgy mondják, hogy már háromszor nyelte el a víz a világot... Az ezerarcú víz Az ipari forradalom, a műszaki fejlődés máig tartó bűvöletében elfeledtük ezeket az intéseket. Azóta kezdünk emlékezni rájuk, amióta betegen nyög a Föld s mi fuldoklunk a saját szennyünkben. Az ENSZ 47. közgyűlése a dublini Víz és Környezet Nemzetközi Konferencia (ICWE), valamint a Rio de Janerióban tartott ENSZ Környezet és Fejlődés Konferenciája (UNCED) javaslataira március 22-ét a víz világnapjává nyilvánította. Megyénk is méltóképp megemlékezik a vízről, amely „életre kelt, táplál, gyönyörködtet, időnként pusztít, életünk része”. A megemlékezések sorából, úgy véljük, kiemelkedik az a rajz- és íráspályázat, amit a Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság hirdetett meg általános és középiskolás diákok részére. Ok a mi jövőnk, rajtuk múlik, hogy meggyógyul-e a sebzett „sárgolyóbis” vagy a teremtésmítoszok jóslata szerint egy időre elnéptelenedik megint. Dolgozataik reményt adnak rá, hogy a természeti kincseket pénzéhesen megrabló nemzedékek bűneit jóváteszik. A mátészalkai Esze Tamás Gimnázium tanulóinak dolgozataiból válogattunk: Kása Éva első díjat nyert a középiskolások kategóriájában. Méltán, mert a víz természetét igen találóan jellemezte: „Nem beszél, nem utal, cselekszik. Határozott és céltudatos. Nem törődik a nemzetiséggel, a korral, a nemmel; egyformán szeret és bánt téged, engem és őket. Azokat, akik meg sem látogatják és azokat, akik óvják. Igazságos és könyörtelen. Saját törvényeit szigorúan betartja. Nem parancsol neki semmiféle politikai érdek, nem hagyja magát kisajátítani. Megmarad független egyéniségnek...” S valóban, elgondolkodtunk- e azon valaha, hogy mit jelent nekünk az ezerarcú víz, amely beborítja a Föld háromnegyedrészét (ezért hívjuk lakóhelyünket Kék Bolygónak)', amely jelen van a talajban, a levegőben, minden élőlényben, így az emberi test 60—80 százalékát is ez a különös, alakját bármikor változtatni képes folyadék alkotja? Valójában színtelen, szagtalan. Ám a víz visszatükrözi az ég kékjét, ragyogását, saját mélységét. A homok, a föld, amit elhabol sárgává, vörösbarnává, méregzölddé, feketévé színezi, akár az algák és a moszatok. Illatokat, szagokat szív magába, ízét a benne lévő szerves és szervetlen anyagok „komponálják” meg. A folyadékok közül egyedül neki van atomszerkezete. Páratlan természeti csoda. Istenként tisztelte minden nép, olyannyira, hogy az égi csillagképek közé emelték, mint a Piaiak vagy a Vízöntő; ezek uralják az esztendők kezdetét. Túl józan elménkkel mi már megfosztottuk a vizet a költészetétől s kétségbe vontuk halhatatlan erejét. Pedig mindmáig legyőzhetetlen, jól érzi ezt Nagy Árpád, aki ezt írja: „Sok katasztrófa történt, amelynek A víz örök körforgása Vörösbe hajlott az ég alja. A vizek felett végigfutott a szél, s a fűzek haját összekócolta. Aztán a Nap lilásbar- na ködpárnájába süppedt és a tiszai tájra ráköszöntött az este. Ültem a folyóparton, bámultam a higanyosán csillogó vizet. Előttem egy ponty vetette föl ezüst hátát, és víz- csöppeket szórt rám. Néhány épp az ajkamra pottyant. Olyan volt az íze, mintha korhadó falevélről, vén fa odvábái ittam volna. Nem hasonlított a kristálytiszta patakéhoz, amely sok-sok évvel ezelőtt a Bükk rengetegében me gitatott, jóllakat ott. O csacsogott, mesélt. Most a Tisza hallgatott. Bandukolt ábrándosán, ringatta hullámain a teleképű Holdat. Megvárta, amíg álomba bóbiskolok, s akkor megszólított: — Ismerem az embereket, akik hozzám járnak. Téged még nem láttalak itt. Miért ülsz órákat a partomon? , —A rejtélyedet akarom... — szedtem össze a bátorságomat. Úgy tűnt, hogy elmosolyodott. —A teremtés titkát? Mert az élet a vízben született, és ahogy a ti legendáitok mondják, koronként özönvízzel pusztítom el? Az emberiségnek az a baja, hogy hasonlatossá akar válni hozzánk, az istenekhez... Ne ezt akarjátok! Háta megsötétedett, fehér habokat hányt hirtelen haragjában. — Tudom, hogy te adtad az életünket. Nélküled másfél nap múlva kiszáradnánk. De nem erre gondoltam — magyarázkodtam. —Arra vagyok kíváncsi, hogy áradásaiddal miért pusztítasz minket. Adsz és aztán elveszed? Kis örvény jelent meg a vizében, kavarogva egyre nőtt. — Mérgesítesz, ember—felelte fojtottan. — Elhódítottátok tőlem a földeket, hogy műveljétek. Erőmmel energiát termeltek. Folyásomat gátak közé szorítottátok. Nehéz elviselnem, víz volt az okozója. A tenger néha hatalmas szökőárakkal pusztít, ezeket (...) a víz alatti rezgéshullámok keltik életre. A legpusztítóbbak azonban a hatalmas árvizek...” Kimerülő édesvízkészlet Nem pazaroltuk, mocskoltuk, amíg a víz a megtisztulás szimbóluma volt: rituális mosdásokkal, fürdésekkel szabadult meg az ember az őt terhelő bűnöktől. Ez a szokás tovább él a szenteltvízzel való megke- resztelésben. Az ember ma is ösztönösen vonzódik a vízhez: „a munka vagy a város zajától menekülve víz közelében piheni ki fáradalmait. Kellemesen hűtik, simogatják a nyári víz- cseppek a bőrét. Körülölelik szeretetükkel, melegségükkel, néhol sósságukkal...” — írja Görög Anita. S ugyanő idézi a költő szavaival a paradicsomi állapotokat: ....szomjas vándor hű vös / kút vizét, lassan, hosz- szan kortyold." Mi maradt ebből? A csapból kifolyó víz, aminek drágaságán csak akkor gondolkodunk el, amikor benyújtják érte a számlát. „Ugyan kinek jut eszébe, miközben megiszik egy pohár vizet, hogy mennyi időbe és pénzbe (!) került, míg megtiszA Tisza de rendben van. De amit négyszáz év óta csináltok velem, az tűrhetetlen! Mocskoljátok vizeimet mindenféle bűzös, káros anyaggal a civilizációtok nevében. A bennem élő lények haldokolnak, sír a föld, a levegő, és ti nem ismeritek föl, hogy így elpusztultok. Énfigyelmez- tet-lek rá benneteket, és azt kérded, hogy miért?! Igaza van a szélnek: öngyilkos faj vagytok... Fájó, sűrű csönd borult az ártéri erdőre. Elnémult a szúnyogok zümmögése, a békák brekegése, minden nesz. Még a Hold is betakarózott egy sötét felhővel. Csak a folyó hideg leheletét éreztem . — Nagyon komor vagy — törtem meg a hallgatást. —Igazad van, hogy már nem tisztelünk úgy, mint őseink. Jobban kellene óvnunk téged. Későn hoztunk szigorú törvényeket. tították a rengeteg baktériumtól...” — teszi fel a kérdést Balia Edit. Bizony, kévésünknek, akár ez a tény: A Föld vízkészlete hatalmas, mintegy 1400 millió köbkilométer (1 köbkilométerül milliárd köbméter); ennek 97,2 százaléka az ihatatlanul sós tengerekben és óceánokban van. A mindössze 38 millió köbkilo- métemyi édesvízkészlet zömét a sarki jégmezők, gleccserek tartják fogva, mintegy tartalékként a jövő nemzedékei számára. A hozzáférhető édesvíz mennyisége csupán 8,7 millió köbkilométer, ezt lényegében a felszín alatti rétegvizekből nyerjük, és csak három százalékát a tavakból, folyókból. „A kutatók számításokat végeztek, miszerint az emberiség az édesvízkészletének a felét 2000-re elhasználja, 2200-ra pedig teljesen kimeríti” —hívja föl figyelmünket Barkó Edina a tudósok félelmetes jóslatára. Ha így pazaroljuk és szennyezzük tovább klórral, nitráttal, foszforral, olajjal, kad- miummal, higannyal, ólommal és szennyvizekkel, hatodik le- származottainknak, ükunokáink unokáinak egy korty sem marad az élet vizéből! Ugyan miért érdekelne minket az ő jövőjük? Mi itt és most akarunk jól élni. Ezért találó annyira üzenete De reménykedünk benne, hogy nem a legutolsó percben... Mintha megenyhült volna, örvényét mélyébe nyelte, hullámai kisimultak. Feléledt a lombos erdő is, cippanás, surrogás, pittyegés telítette meg a tájat. ■— Igyekezeteteket néhol érzem — mondta fáradtan. — Csak túl sok kárt okoztatok már nekem, magamtól nem tudok meggyógyulni. Felborítottátok az egész bolygó harmonikus egyensúlyát, beteggé tettétek a Földet. Sebzitek ma is! Azt gondolod, hogy ha Amazonas folyótestvérem esőerdőit kiirtjátok, azt ti vagy az eszkimók nem érzitek meg? Ostobák és tudatlanok vagytok, mert minden összefügg mindennel. Lásd a magad szemével—szólt és intett a leselkedő Holdnak. Az kibújt a felhő mögül, fénypászmát bocsátott rám. Könnyűvé, testetlenné válSzondi László megállapítása: „A mi gyáraink, erőműveink és háztartásaink a mi személyes jólétünk érdekében megmérgezik a tengereket és a levegőt.” Vele minket is, mert amit az ipar, a mezőgazdaság, civilizációnk összes „áldása” a sós és édesvizekbe juttat, általában rákkeltő, de mindenképp bete- gítő nehézfém, vegyület. Beleépül a táplálékláncba, aminek csúcsán a Föld legkíméletlenebb ragadozója, az ember áll. A vízben élő halnál (a legősibb táplálékunk egyike), még szemléletesebb ez a körfolyamat. „Egyetlen gyár mérgező szennyvízkibocsátása is halomra pusztítja a halállományt. Hétvégeken a tavakat felkereső ember gyakran halászik. Vajon gondol-e arra, hogy most eszi utolsó halvacsoráját?" — néz a remélhetőleg nem ily sötét jövőbe Fecske Vince. S bár messzi fekszenek vidékünktől azok a földek, ahol, Lakatos Viktória szavaival, „a halászati tevékenységek manapság üzletszerűvé, rablógazdálkodókká váltak”-, a fókák, bálnák gyilkolása, a tengerek, óceánok kizsákmányolása az élet rendkívül kényes egyensúlyát bontja meg. Elég csak néhány növény- és állatfajt kipusztítani az ehetetlen, ihatatlan pénzért, máris haldokolni kezd a víz. Szondi Enikő szól arról, hogy: „Egyes állatfajok a léfontosságú víz tisztításában is részt vesznek... Az életműködések szempontjából fontos tényező a vizek oldottoxigén- és szén-dioxid-tartalma. Például az oxigént termelő növények lényeges szénforrása a vízben lévő szén-dioxid. A zöld növények a szén-dioxid hiányában nem tudják biztosítani az ember számára elengedhetetlen oxigéndús levegőt”. Ä kétarcú emberiség A környezetét egyszerre sebző és gyógyító ember Janus- arcát a diákok is észrevették: „...az emberiség jó úton halad a Föld elpusztítása felé. A gyárak ontják a szennyet, s csak tam. Felhővé lettem sok százezer vízcseppecskével együtt. Láttam, hogy lehullanak a mezőkre, rétekre, megöntözik a növényeket, itatják az állatokat, az embereket. A hegyek meredélyein beszivárognak a hasa- dékokba, hogy a barlangokban vándorolva majd ásványvízzé nemesedjenek és feltörjenek egy távoli forrásból. A Nap új és új csöppeket szippantottföl a földről, a vizekből; a szél terelgette a felhőrajokat minden égtáj felé. A cseppek jégkristályokká fagyva hóként, megolvadva esőként hulltak a talajra, tavakba, tengerekbe, óceánokba. Olyan, mint egy időtlen keringő, amiben mindig cserélődnek a táncosok — gondoltam, míg végigsuhantam a bolygó tájai felett. Aztán kihunyt alattam a fénysugár. Szédelegve tértem magamhoz a Tisza partján. — Láttad az örök körforgásomat? — kérdezte a folyó. — Évmilliárdok óta, amióta légkör van a Földön, föl és le visz sajnálkoznak. Tartályhajók süllyednek el, és csak a zöldek emelnek szót” — írja Hadházi Enikő. „A természetvédők igyekszenek minden követelésüknek hangot adni, de a minduntalan hasznukat kereső üzletembereknél bizony süket fülekre találnak” — állapítja meg keserűen Bányai Judit. „A fejlett országok nagy figyelmet és tetemes pénzösszegeket fordítanak a környezetvédelemre, ezen belül a vizek tisztítására. Ez azonban nem oldhatja meg a komoly problémát" — vélekedik Kiss Angéla. Meglepően bölcsen látják, hogy ha egyik kezünkkel rombolunk, a másikkal építünk, akkor a természet (a víz ősi szimbólumával, a saját farkába harapó kígyóval is ábrázolják) egészségéért lényegében keveset teszünk. A környezet, a teremtő őselemek tiszteletéről, óvni akarásáról tanúskodnak Jánvári Nikoletta, Darabi Krisztina, Pancsira Henrietta, Németh Nóra dolgozatai is. Sebestyén Annamária gazdag képzeletű, színes írása a rég elfeledett legfőbb igazságon alapul: „Felelősséggel tartozom a vízért, a Földért, ahol vagyok." Ha valóban azt akarjuk, hogy unokáink és az ő unokáik is éljenek (s mi bennük éljünk tovább), fogadjuk meg a szavaikat. Hisz a Föld nem a mi tulajdonunk, csak kölcsön kaptuk a harmadik évezred nemzedékeitől. Ahogy Vigh Katalin írja: „Az óceánok, amelyek a levegő páratartalmának 90 százalékát biztosítják, a nyílt vizek, amelyek milliónyi állat és növény számára életet adnak, összefonják életünk sorsvonalait is. Bizonyos kikötések mellett nevezhetjük a vizet az élet bölcsőjének is. Azért csak bizonyos kikötések mellett, mert (...) az élet koporsójává is válhat, hogy ha nem vigyázunk kellőképpen rá.” Az oldalt írta és szerkesztette: Tóth M. Ildikó az utam. Ami belémkeriil, mind elhintem. Érted már, hogy miért megbocsáthatatlan bűn, ha megraboltok, beszennyeztek engem, a talajt és a levegőeget? Magatok köré határokat húztok, de nekünk nincsenek határaink, mi végtelenek vagyunk. Ha mi meghalunk, minden élő elpusztul, ti a leghamarább, mert ti vagytok a legsebezhetőbbek! Nincs már időtök ezen gondolkodni, eszméljetekföl végre! S búcsút intett. A Hold csókot dobott utána. A folyó visszamosolygott rá, és szelíden foly dogált füzes, re- kettyés partjai között. Dideregve ébredeztem. Színesedett már a keleti ég alja, kékeslilából rózsaszínre váltott, és fölragyogott a kelő nap. A fű harmatjában megfürdettem arcomat. Belegázoltam a folyóba. Habjaival úgy simogatott, cirógatott, mint rakoncátlan gyermekét a megbocsátó lelkű édesanya.
