Új Kelet, 1996. március (3. évfolyam, 52-76. szám9
1996-03-18 / 65. szám
Falujáró UJ KELET A hit oktatója A Tisza-parti életért Csonka Sándor polgármester bárhol a választói rendelkezésére áll A harminckét éves jándi polgármester a térség legfiatalabb faluvezetője. A lokál- patrióta Csonka Sándor az önkormányzati fairplay-díjat is kiérdemelhetné, mert ahelyett, hogy a korábbi polgár- mestert marasztalná el, hangsúlyozza, milyen jól dolgozott az előd, Kakuk Bertalan. — A legutóbbi választásokon nem indult Kakuk úr, mert nyugdíjba ment. Az ő ideje alatt épült viszont településünkön gázvezeték, több szilárd burkolatú út, háborús emlékmű, szolgáltatóház, felújították a korábbi faluházat, amiben most a hivatal, a házasságkötő és tanterem is van. —Mi az a munka, ami önre maradt? — Itt nagyon erős az SZDSZ, aminek tagja vagyok, és a nyolc helyi képviselő közül is öt ehhez a párthoz tartozik. A választáskor megfogalmaztunk egy programot, amit most szeretnénk végrehajtani. Ennek része a Tisza- parti élet fellendítése. A telkek parcellázása már megtörtént, az infrastruktúra kiépítését is elkezdi egy vállalkozás. Az oktatási feltételek javítása érdekében két tanteremmel bővítettük az iskolát. Még egy tantermet építünk, hármat rendbe hozunk, és ezzel megoldódnak oktatási teremgondjaink, bár a tornacsarnok felépítése még pénz hiányában bizonytalan. Ugyancsak ilyen gondunk a telefonhálózat bővítése, mert nagy a bekötési igény, de a lehetőség a Matáv hozzáállásától függ. — Türelmes a lakosság? — A jándi emberek mindig is nyugodtak voltak. Most, hogy nálunk is óriási a munkanélküliség és még az alapvető élelmiszert meg a gyógyszert is nehezen tudják megvenni sokan, nem szidják a bajok okozóját, az SZDSZ—MSZP-kormányt, hanem megpróbálnak magán- gazdálkodásból boldogulni —■ több-kevesebb sikerrel. — Vallásos szellemben neveltek gyermekkoromtól — hallottuk a jándi///és Évától. — Csak azon gondolkodhattam a gimnáziumban, hogy teológiára vagy hitoktatói szakra jelentkezzek-e. Közelebb érzem magamhoz a gyerekeket, ezért az utóbbi mellett döntöttem. Évekkel ezelőtt több iskolában is besegítettem a hittan oktatásába, de mostanában ilyenre nincs időm, mert a Károli Gáspár Református Egyetem harmadéves tanulója vagyok, és a szakdolgozatom elkészítése miatt sokat tanulok, olvasok. Minden hét végén Nagykőrösre járok konzultációra, ami egy kicsit fárasztó. Mégsem hagyom abba a tanulást: már felvettek a református tanítóképzőbe. Ősszel elkezdem ott is a tanulmányaimat, mert hiába lesz nemsokára a kezemben a diplomám, a hitoktatás inkább elhivatottságot jelent, mint egzisztenciális biztonságot. A fotókat és az írásokat készítette: Aradi Balogh Attila 1996. március 18., hétfő Jándi pillanatok A keresztszemest számolni kell A ház ura, Simon Károly épp lepihent, a gazdasszony már elmosogatott az ebéd után, és elővette varrókészletét. Margit néni még hatvanegy évesen is azzal tölti szabad idejét, hogy varrja a beregi keresztszemes mintával díszített térítőkét. — Most már a gyerekeimnek meg az unokáiknak készítgetek ezt-azt, a magam kedvéért már nem csinálnám. Volt nekem már a cérnából meg a tűből elegem lánykoromban és asszonykoromban. Amíg be nem kötötte Károlyom a fejem, a stafí- rungra kellett hímeznema mintás kendőket meg egyebeket a házasság, a lakás szépítéséhez. Nem volt negyven évvel ezelőtt még olyan cifraság, mint most, mi falvédővel, abrosszal, kisterítővel, csak kézimunkával díszítettük a konyhák, szobák belsejét. A tisztaszobába — meg ünnepkor máshová is — szövött pokrócot tettünk a földre, nem perzsaszőnyeget. Igaz, akkor még parketta is csak a nagyon nagy urak házában volt, a beregi nép lakása földes volt, azt felmázoltuk alkalmanként. Nem nagy tudomány a beregi keresztszemes, csak érteni kell hozzá. Az a nyitja, hogy számolni kell a kockákat, mert ezek nem előrerajzolt hímzések. Valamikor szőttük a vásznat, az volt az igazi, mert az jól kiadta az alapot. Ezek a mostani, gyári szövésű anyagok sűrűbbek, egyenetlenebbek, nehezebb rájuk varrni. Hiába mondom azonban ezt az unokáknak, ők már csak kapni szeretik, készíteni nem nagyon a beregi keresztszemest. Olajos, sáros, dolgos ember — Fekete öntéstalaj az itteni, de a nyíri homokra nem cserélném —jelentette ki kategorikusan a jándi vállalkozó, Koncz Gábor. — Öt éve művelem már, jól ismerem. Amikor elkezdődött a földvisszaadás, a lehetőség belevitt, hogy foglalkozást változtassak. Nem volt nehéz, bennem van kuláknak minősített őseim vére. Autószerelő a szakmám, abból is megéltem, de most már a családomra is gondolni kellett, ezért lett ez a nagy váltás. Van ötven hektár földem, amiből már el lehet boldogul- ni. Csak olyan növényeket termelek, amelyeket géppel lehet megművelni, mert a nagyon munkaigényes termeléshez emberek kellenének. Búzát. kukoricát, napraforgót adtam le tavaly. Az idén már belefogok az állattenyésztésbe is, készül az istálló a szarvas- marháknak. Megéltem az autószerelésből is, ebből is kijövök valahogy. Akkor olajos voltam egész nap, most sáros is vagyok meg olajos is, mert nem csak a földet művelem, a gépeimet is magam javítom. Még az is lehet, hogy családi vállalkozás lesz az egészből, mert a lányom a mező- gazdasági főiskolára jár, szakmabeli lesz, itt, a több tíz hektáron gyakorolhatja tudományát. A fiam most érettségizik, nem megy tovább tanulni; ennyi iskolával meg amit a szülei mellett tanult a földművelésről, akár a maga gazdája is lehet. Én meg összefogom a famíliámat, mert azt valakinek irányítania kell. Az első négyestől az ösztöndíjig „Akinek esze van, tanuljon” — Bölcs ember volt az én apám — emlékezett csendesen a hetvenegy éves Szarka László. —- Elrendezte három gyermeke sorsát, módjával, ahogy illett. Gazdálkodó, „enyhe” parasztok voltak a szüleim, aztán gondolniuk kellett arra, hányfelé menjen a föld, ha ők már nem urai a munkának. A bátyámnál nem nagyon volt alapja a tanulásnak, a nővéremnek sem volt kedve a könyvekhez, az övék lett a föld. Nekem meg azt mondta apám: „Eszed van, tanulj, te megélsz abból is.” Ami igaz, könnyen fogott az eszem, mert akkoriban nagy ünnep volt március 15-e, és ha a tanító délben kiadta a szerepet, addig járkáltam a két összehúzott ágyon, hogy estére már tudtam is a magamét. Szüleim nem szóltak, amiért közben letaposom a szalmavánkost, örültek, hogy a tudás olyan köny- nyen fog rajtam. Beírattak a vásárosnaményi polgáriba, ment is a tanulás egészen tizennégy éves koromig. Akkor egy kicsit megmakacsoltam magam, az istennek sem akartam megismerni a tudományokat, a továbbtanulásról meg hallani sem akartam. Bölcs ember volt az én apám, augusztusban két csikóval kiküldött szántani. Kölyök voltam még, alig pelyhedzett az állam, nagyon meggyötört a száraz beregi agyag. Épphogy mentem valamire estig, mert mindig kifordult az eke a szikkadt talajból. Csörgött rólam a verejték, a sót is kihozta a sejtjeimből, amikor este elém jött az apám. Látta szem védésemet. és azt kérdezte: „Ezt akarod egész életedben csinálni? Akinek esze van, tanuljon. Az országnak is jobb meg neki is.” Nem akartam én ezután többet szántani-vetni, hanem tanulni akartam. Megörültek a szüleim is a szónak. Nem érdekelte őket a soros munka, befogtuk másnap a lovakat, és mentünk iskolát keresni. Augusztus volt, mint mondtam, nem volt már hely a tanhelyeken. Egy évet várnom kellett, addig Erős Lajos jegyző vett magához, és csináltam mindenféle irodai munkát. Nagyon nehéz volt nekem az az esztendő, mert folyton arról álmondtam, szólítanak a tanárok a táblához. Végül a sárospataki tanítóképzőbe kerültem. Több beregi is járt akkoriban abba az intézetbe, mert a gazdasági világválság után fejlődésnek indult Magyarország, és tucatjával adta ez a térség a tanítójelölteket. Nehezen indultam Patakon, mert nem volt alapom. Apám azzal ijesztgetett, nehogy annak a fiúnak a példájára jussak, akit a szekérhez kötve vittek haza a szülei, mert nem tanult. Amikor megkaptam az első négyest — ami akkor a legrosszabb osztályzat volt —, még éjjel a takaró alatt is tanultam, hogy másnap javítsak. Olyan jól felzárkóztam, hogy novemberben már Hor- thy-ösztöndíjas lettem. A háború után visszakerültem szülőfalumba tanítani, és levelezőn több szakot is elvégeztem. Több évtizedes pedagógiai szolgálat után mint iskolaigazgató mentem nyugdíjba.
