Új Kelet, 1996. március (3. évfolyam, 52-76. szám9
1996-03-14 / 63. szám
UJ KELET Nemzeti ünnep 1996. március 14., csütörtök 11 Nyugodjunk békében? Az 1930-as években Eli- aszov néprajzos, polihisztor és kutató körbejárta a Bajkál- tavat, és az ottani emberektől összegyűjtötte az évtizedek óta terjengő legendákat és történeteket. Többen is beszéltek neki egy nagy magyar költőről. Elmondásaik szerint Petőfi (Petrovics) Sándor vagy jóban volt a postamester lányával, vagy csak ott lakott náluk. Részletesen elmesélte neki az élettörténetét, magyarországi életét, majd az azt követő keserű éveket, a hányattatás és rabság éveit. A gyűjtemény Eliaszov halála után is fennmaradt, mi több, az 1980-as években rendeztek egy néprajzos konferenciát. Ott hangzott el először a burjátok részéről, hogy Petőfi Sándor Barguzinban élte le utolsó éveit, ott halt meg és ott temették el. A hír eljutott nemcsak hazánkba, hanem Amerikába is. Ez adott lehetőséget arra, hogy a téma komolyan kutatható legyen. Morvái Ferencnek köszönhetően összeállt egy szakemberekből álló nemzetközi csapat, melynek Varga Béla, a vajai múzeum akkori igazgatója is tagja volt. — Bár a kutatás valóban Eliaszov gyűjteménye alapján indult el, nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogyan vélekedik manapság a magyar nép Petőfi haláláról — kezdi visszaemlékezését a neves szakember. — A szabadságharc után felütötte a fejét egy legenda a székely katonák között arról, hogy nagy költőnket elvitték az oroszok. Később, az első világháborúban az arra a részre került magyar hadifoglyok is említést tettek a költő sírjáról. A második világháború előtt azonban lassacskán lekerült a napirendről Petőfi keresése, már csak azért is, mert azokat, akik nyíltan felvállalták kutatásaikat, nyilasnak titulálták. A második világháborút követően, 1956-ban a Magyar és a Román Tudományos Akadémia munkatársai végeztek egy közös kutatást Segesvárott. Igyekezetük ellenére nem találták meg Petőfi csontjait. Ennek ellenére innentől kezdve tanították azt az iskolában, hogy a költő Segesvárott vesztette életét. Morvái Ferenc, megalapítva a Petőfi-bizottságot, úgy döntött, el kell oda utazni és meg kell keresni a feltételezett sírt. Tudtuk, soha nem néztek jó szemmel azokra, akik Petőfit keresték, ezért kértünk fel nemzetközi hírű szakembereket, hogy vegyenek részt az expedecíóban. —Miért pont Barguzinban és környékén keresték? — Egy idős bácsi (aki barguzini lakos volt) visszaemlékezésére is támaszkodtunk. Elmondta, hogy nagyapja (aki izraelita vallású volt) a halála előtt azt kérte, minél közelebb temessék el a magyar költő sírjához. Az első négy sírban mongol típusú emberek csontjaira bukkantunk, de az ötödikben egy európai típusú ember földi maradványaira leltünk. Az itthon összegyűjtött azonosításijegyek alapján hamar megállapítottuk, hogy a csontváz nem Petőfié. Tovább bontogattuk a sírokat, és a hetedikben ismét egy európai típusú ember csontjait találtuk. Rögtön szembötlött a fog rendellenessége, amit helytelenül farkasfognak neveznek. Ez egy meglehetősen ritka rendellenesség, és a leírásokból tudjuk, Petőfinek ilyen foga volt. A többi fog azonosításából és egyéb jegyekből megállapítottuk az életkort is. A koponya és a Petőfiről készült fénykép összevetésével szintén arra jöttünk rá, hogy a koponya Petőfié lehet. Az egyik legjobb azonosítási lehetőség a haj. Amikor elindultunk a kutatóútra, még volt haj mintánk, a felesége ajándékozta egykor a Magyar Nemzeti Múzeumnak. Mire visszaértünk, kiderült, nem is olyan biztos, hogy az Petőfi hajszála. Szerencsére a Petőfi Irodalmi Múzeumban máig megvan a katonaruhája. Mint tudjuk, annak idején minden ruhát méretre szabtak, így annak alapján kiszámolhatok a jellemző méretek, mint például a váll-, csípőszélesség stb... Ma három azonosítási pont elég a bizonyításhoz, ezzel szemben mi 25 azonosítási pontot állítottunk fel. Annak esélye, hogy a csontváz nem Petőfi Sándoré, egy a több milliárdhoz. Akkor mi úgy gondoltuk, ezzel küldetésünk véget ér. Hazahozzuk a csontvázat, és itthon az Akadémia kézbe veszi a dolgokat. Sajnos azonban nem így történt. Még el sem indultunk, már elhintették itthon, hogy a csontváz nem is férfié, hanem egy nőé. Végül Moszkvából telefonáltak nekünk, hogy Budapestnek nem kell a csontváz, ne is vigyük haza. — Mi alapján mondták ki az „ítéletet”? — Nem azt vitatták, valóban Petőfié-e a csontváz, hanem azt kifogásolták, miért nem találtunk verset és konkrét bizonyítékot arra, hogy ott járt, ott élt és halt meg. Sajnos a Petőfit tiprókat nem érdekli a világ nemzetközileg elismert antropológusainak véleménye. — Nincs arra lehetőség, hogy minden kétséget kizáróan bebizonyítsák, a csontváz a költőé? — Dehogynem. Petőfi szüleinek a csontvázából kellene 2-2 gramm csontminta, Amerikában a DNS-vizsgálattal összevetnék a mintát és a csontvázat, ez alapján minden kétséget kizáróan megállapíthatnák, hogy a csontváz Petőfié-e vagy sem. A fővárosi önkormányzat azonban nem járul hozzá az exhumáláshoz, pedig már többször is megígérte. — Hol van most a csontváz? — Először Moszkvában volt, de amikor az MTA felkérte az oroszokat, hogy temessék vissza a csontokat (ami egyenlő lett volna a teljes megsemmisítéssel), a burjátok segítségével ki vitték azokat Amerikába. — Miért ellenzik ennyire, hogy kiderüljön az igazság? — Az egyik politikus egyszer azt nyilatkozta ezzel kapcsolatban: „A magyar népnek nem az igazságra, hanem a legendára van szüksége...” demokratikus ellenzék márciusai „Egy-egy fiatalt „kikaptak” közülünk” Rendhagyó talán, hogy a zsurnaliszta is megszólal, engedtessék meg ez most mégis, a személyes emlékek és a tárgyhoz tartozó események tükrében. (P. I. — a szerk.) Március elején történt, 1978- ban. Néhány fiatal értelmiségi elhatározta: folytatja a csendes és akkor még meglehetősen titkos hagyományt: úgy ünnepli meg a negyvennyolcas forradalom évfordulóját, hogy „becsomagolja” Budapestet röplapokkal. A kiáltványok a márciusi forradalom méltatása mellett természetesen 1956-ról is megemlékeztek, és ellenállásra szólították fel az ország lakosságát a kommunizmussal szemben, követelve a legalapvetőbb emberi jogokat és az ország függetlenségét. A kellő mennyiségű papír beszerzése (speciális szívópapírra volt szükség) is nagyon kemény feladat volt, hiszen mindenki tudta, mihez kell az ilyesmi — a rendőrség is. Egy hét alatt összejött. A „nyomdai kapacitást” tekintve nem voltunk valami termelékenyek, mert sem fénymásolásról, sem stencilezésről nem lehetett szó — fénymásoló égen-földön nem volt, a stencilgépet pedig már februárban előrelátó módon lefoglalta a hatóság ifj.Rajk László Galamb utcai lakásán. Maradt tehát a kőnyomatos módszer. Rengeteget dolgoztunk. Éjjel-nappal kentük, vontuk, tekertük. Március 10. körül kész is lett vagy öt—hatezer röplap. Az csak természetes, hogy nem tartottuk egy helyen az összest, ha lebuknánk, ne legyen mind oda. Én is elindultam haza, a Kálvin térre ezer darabbal a táskámban. Valami isteni sugallatra egyet szépen összehajtogatva betettem a belső zsebembe. Este tíz óra lehetett, amikor a Kecskeméti utcában elém lépett két rendőr. Igazolásra szólítottak fel. A táskámat letettem a földre és ennyit mondtam: de jó, hogy jönnek! Képzeljék, az Irányi utca sarkán százával ha- jigálták el ezeket a förmedvé- nyeket, épp a rendőrségre akartam bevinni — és a személyi igazolványommal együtt odaadtam nekik a zsebemben lévő röplapot. Az egyik belenézett az irataimba, a másik a röplapot silabizálta. Mit mondjak, hosszúnak tűnő másodpercek voltak. Az a rendőr, aki a röplapot fogta, kikapta a személyimet a másik kezéből, sebtiben átnyújtotta, majd parancsot adott a másiknak a rohanásra az Irányi utca felé. Sikerült... Március 15-én az ELTE jogi kara, a bölcsészettudományi kar és a Marx Károly Közgazdasági Egyetem „röplapdíszbe” öltözött! Deutsch Tamás (Fidesz): — A kommunista rendszerben a hetvenes évektől március 15. volt az az ünnep, amely a fokozatosan gyengülő hatalomban és diktatúrában megnyilatkozhatott mint az ellenzékiség kifejezője. Főleg a művészek, az írók, az értelmiségiek és az egyetemisták voltak aktívak. Az első komolyabb megmozdulás 1970-ben volt, amikor a Március 15. téren csendben álló tömeg — amelynek soraiból a Petőfi-szobor talapzatára néha egy-egy szál virágot helyeztek — énekelni kezdte a Himnuszt. A rohamrendőrség és a karhatalom a csendes megemlékezők közé rontott, és gumibotokkal összeverte az embereket. Sokan börtönbe is kerültek. A nyolcvanas évektől már sajátos „rituáléja” volt a forradalom évfordulójának. Az állam, a KISZ délelőtt tíz órakor „ünnepelt” a Múzeumkertben, az alternatív ünnepség pedig délben a Március 15. téren, a Petőfi-szobomál volt. Csak álltunk csendben. Néha valaki leDeutsch Tamás: „Sajátos rituáléja volt a forradalom évfordulójának” tett egy-egy szál virágot, aztán negyvennyolcas dalokat énekeltünk. Égy-egy fiatalt „kikaptak” közülünk, de amúgy nem nagyon verekedett a hatalom. Annál lázasabban filmeztek és fényképeztek. Az igazi nagy konfliktus 1986-ban történt — az úgynevezett lánchí- di csata. Először történt, hogy a tömeg elhagyta a Március 15. teret és elindult a Vörösmarty tér felé. Ezt még hagyták a rendőrök. Ezen felbuzdulva a sokadalom megindult, hogy negyvennyolc mintájára felmegy a várba. Minden békében történt, de amikor a büntető tömeg á Lánchídra ért, a híd mindkét végét lezárta a rendőrség, és a lehető legkíméletlenebb módszerekkel agyba-főbe vertek mindenkit, aki akkor a hídon tartózkodott. Az embereket egyenként engedték át a „rendőrzáron”, és mindenkinek felírták a nevét, adatait. Nagyon sok embert be is vittek a rendőrségre, és ott folytatták az „ápolásukat”. Én személyesen csak a Vörösmarty térig mentem, ahonnan haza vitt az utam, így úsztam meg a verést. Nekem az 1988-as és a 89- es év eseményei a legemlékezetesebbek. Nyolcvannyolcban történt, hogy a spontán módon összeverődött tömeg nagysága minden addigi méretet felülmúlt. Az “emberek, akik az ablakból nézték a történteket, kabátba bújtak és lejöttek az utcára, hogy az ellenzékkel együtt tüntessenek. Az 1989-es március 15. is fantasztikus volt. A kommunista hatalom az utolsókat rúgta, közvetlenül a rendszerváltás előtt voltunk. Annak ellenére, hogy munkanap volt, százezrek tüntettek velünk az ünnepen — mintegy utolsó lökést adva a változásoknak. Március 30-án megalakult a Fidesz! Demszky Gábor (SZDSZ) — 1988. március 15-én hajnalban a rendőrök betörtek a lakásomba, és minden indok nélkül beszállítottak. Én még az előző napon megírtam a beszédemet, amit a feleségemnek adtam, így az nem került a hatóság kezei közé. Vettem még egy kézi hangosbeszélőt, amit még este a gépírőnőknél rejtettünk el. Annak ellenére tehát, hogy a gyűjtőfegyházba szállítottak — ahonnan csak délután engedtek ki —, minden együtt volt beszédem elhangzásához, a megafon és a beszéd kézirata. Feleségem, Hódosán Róza mondta el az ünneplő tömeg előtt — így egy kicsit én is jelen lehettem. Különben 8-án, tehát egy héttel előtte volt házkutatás nálunk, de a röplapokat nem találták, ami nem is csoda, mert azokat vidéken nyomattuk. Németh Zsolt (Fidesz) — Éppen hazafelé vittem 50 példányt 1986 március 13-án este abból az aktuális röplapból, amit az „AB” adott ki Mit kíván a magyar nemzet? címmel. A rendőrök igazoltattak, szerencsétlenségemre nem volt nálam a személyi igazolványom. Az csak a legtermészetesebb volt, hogy bevittek. Leginkább az bántott, hogy másnap nekem kellett volna elnökölnöm és beszédet mondanom a Demszky Gábor: „...a rendőrök betörtek a lakásomra.... gyűjtőfogházba szállítottak” Közgazdasági Egyetem Rajk Kollégiumának ünnepségén. Persze, amikor már bent voltam, akkor jobban a körmömre néztek, és rájöttek erre is. Köztörvényes bűnözők közé tettek, de nem nagyon izgattam magam — elfocizgattunk a srácokkal a cellában. Délelőtt 10kor. Másnap délelőtt 10-kor kiengedtek. Hazarohantam, hogy eltüntessek minden sza- mizdatot, ami otthon volt, mert sejtettem, hogy ebből még házkutatás lesz. Ekkor hívatott Csáki Csaba, az egyetem rektora. Amikor megjelentem nála, elmondta, hogy megkereste őt is a rendőrség és hogy most mi lesz — mert az egyetemi státus is sérülhet. Fogtam magam, és visszamentem a rendőrségre. Ekkor újra „kihallgattak”. Beszélgettünk, beszélgettünk, a végén a rend őre már a magánéletét ecsetelte kínjában, csak hogy menjen az idő. Világos volt, azt akarták, hogy nélkülem zajlódjon le a Rajk Kollégium ünnepsége. Este tízkor engedtek el, de természetesen akkorra már minden befejeződött az egyetemen. Kaptam egy egyetemi figyelmeztetőt is. Különben, amikor kiengedtek, azt mondta a rendőrtiszt, hogy a „párt” központi bizottságából Hámori Csaba szólt nekik, hagyjanak elmenni, mert alapvetően rendes gyerek vagyok. A rendszerváltás után természetesen megkérdeztem tőle, hogy igaz-e az eset, de Hámori Csaba még csak nem is hallott az egészről... Zsillé Zoltán (párton kívüli ellenzéki szociológus): — Elkerültem a március 15-i veréseket, mármint a tömegeseket. Engem máskor vertek. 1974. február 13-án például három, huligánnak álcázott pribék vert majdnem halálra. (Budapest „felszabadulásának” évfordulóján...) A ’72—73-as tisztogatások alkalmával hoztak kapcsolatba március 15- ével. Ez akkor volt, amikor Kiss Jánost kizárták a pártból. Az antimarxistának kikiáltott „budapesti iskolát” akarták szétzúzni, de az lett az eredménye, hogy március 15-én szinte a „földből” előbújt az ifjúság, és a Petőfi-szoborhoz vonult. Egy másik alkalommal Rácz Sándor (a Budapesti Munkás- tanács ötvenhatos elnöke) esküvőjét tartotta a Mátyás-templomban. Ott volt minden még élő és szabadlábon lévő ötvenhatos. A lakodalmat nem verték szét, de a fényképezőgépek és a filmfelvevők megállás nélkül gyűjtötték a dokumentumokat a Belügyminisztérium számára. Ezek a csendes — és néha hangosabb — mozgalmak voltak azok, amelyek csírái lehettek volna a változásoknak. Elvezethettek volna a rendszer- váltáshoz, ami elmaradt. Akik a régi tüntetéseken „elvitték a balhét”, azok az emberek ma is „senkik”. Az egykori verőlegényekből főrendőrök lettek. Egyesek pedig gusztustalanul „benyalták” magukat a hatalomba. Nagyon fáj, de kimondom: lassan már nincs is mit ünnepelni. Tavaly például szándékosan március 15-én utaztam el Velencébe, hogy tiszta szívvel emlékezhessek hőseinkre... Zsillé Zoltán: „Tavaly például szándékosan március 15-én utaztam el Velencébe, hogy tiszta szívvel emlékezhessek hőseinkre”
