Új Kelet, 1996. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-06 / 31. szám
1996. február 6., kedd Menekültek — Mi lesz a többiekkel? — Egy ausztrál program keretében mód van arra, hogy vegyes nemzetiségű házaspárok kiutazzanak és letelepedjenek az ötödik kontinensen. Egyre többen szeretnének azonban hazánkban maradni. S ami érdekes: nemcsak a vajdasági magyarok, hanem néhány bosnyák család is jelezte letelepedési szándékát. — Mi lehet ennek az oka? — A felmérések szerint félnek, és nem éreznék magukat biztonságban. Nincsen házuk, munkájuk, nem tudnának miből megélni. — És itt? Itt miből élnének? — A letelepedési kérelmet az UNHCR-hez, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságához kell benyújtani. Ok bírálják el és ők utalják ki az egyszeri albérlettámogatást, ami maximum 80 ezer forint lehet. Emellett heti segélyt is kapnak, személyenként 1050 forintot. — Ebből nem sok mindenre futja... A táborban kényelmesebben élnek... — Végül is igen, itt sok minden adott. Már készen van a saját kis kórházunk is, ahol az általános orvosi ellátás mellett fogászat, nőgyógyászat és egyéb szakrendelés is lesz bizonyos napokon. S ha már itt tartunk, nemrégiben megszületett a tábor első kisbabája, és, sajnos, meghalt az első vendégünk is. Sok az öreg, beteg ember, számíthattunk rá. — Hol temetik el? — Most folynak a tárgyalások. Debrecenben ugyanis nincs muzulmán temető, csak Budapesten és Nagyatádon. Az elszállítást meg tudnánk oldani, de elképzelhető, az itteni köztemető vállalja, hogy muzulmán szertartás szerint levezeti a temetést. —Apropó, szertartás... Februárban ramadán... — Körülbelül százötvenen jelezték, hogy szeretnék megtartani az egyhónapos böjtöt. Egyelőre még nem tudjuk, hogyan bonyolítjuk le, mert elég sok kötöttséggel jár. Ilyenkor például csak éjszaka ehetnek a hívők. „Végszükség esetén” még mindig kérhetünk tanácsot a többi tábortól, ők sok szempontból már tapasztaltabbak. — Mi lesz a tábor sorsa? — Bár hivatalosan még mindig csak befogadó állomás vagyunk, reméljük, hogy megmaradunk... ÚJ KELET A táborba lépve legelőször azt vettem észre, az emberek sokkal nyugodtabbak, derűsebbek, mi több, boldogabbak, mint legutóbbi ittjártamkor. Mindenfelé mosolygó felnőtteket és önfeledten játszó gyermekeket láttam. Alaposabban körülnézve aztán kitűnt, hogy teljesen más a tábor képe. Az akkor még málló vakolatú, használaton kívüli épületek helyén takarosán festett komplexumok állnak. Mint később megtudtam, ezek a színhelyei a gyermekek tanításának, a felnőttek képzésének, és itt foglalkoznak napközben a legkisebbekkel... Bár az összképet némileg zavarja, hogy mindenfelé idegen hangon, idegen nyelven beszélőkkel találkozom, mégsem mondanám első látásra, hogy egy menekülteket befogadó állomáson vagyok... — Mi minden történt azóta, hogy a tábor megnyitotta kapuit? — A legfontosabb talán a menekültek számának változása — halljuk a választ Kovács Gábor né szociális munkástól. — Kezdetben 160-an voltak, majd folyamatosan, heteken belül triplájára duzzadt a létszám. Először Nagyatádról érkezett egy nagyobb csoport, majd közvetlenül Boszniából jöttek az otthon és haza nélkül maradtak. — Mekkora volt a legnagyobb létszám ? — Közel kilencszáz menekültet szállásoltunk el, de a daytoni békeegyezmény óta folyamatosan csökken a számuk. Néhányuknak sikerült továbbutazniuk Nyugatra, némelyek pedig másik táborba költöztek. Valamelyik befogadóállomásra hozzátartozók érkeztek, és ők is odautaztak, hogy együtt legyen a család. — Volt-e más jelentősebbnek mondható változás? — Nemrégiben nyitottunk iskolát 1.-től 8. osztályig. A tanárok a menekültek közül kerültek ki. Egy részük pedagógus, a többiek pedig a tantárgyhoz értő szakemberek. Például közgazdász tanítja a matematikát. —Külső segítséget is igénybe vesznek? — Tanárokban nincs hiány, viszont a tankönyvek és egyéb felszerelések dolgában rosszul állunk. Alig van használható tankönyvünk, így a tananyagot mindennap fénymásolni kell, különben nem tudnának miből tanulni a gyerekek. Az iskolával párhuzamosan — igaz, csak egy csoporttal — az óvoda is megnyílt, 3—6 éves kor között foglalkoznak a csöppségekkel. Amíg az ifjak tanulással múlatják az időt, a felnőttek munkával töltik napjaikat. __ ? — Szeptember—októberben menekültönkormány zat-vá- lasztást rendeztünk. A viszonylag demokratikus választás során és azt követően néhányan megkérdőjelezték a fontosságát, létjogosultságát, de az azóta eltelt idő minket igazolt. Nagyon jól együttműködünk az eredetileg öt, időközben azonban négy főre csökkent önkormányzattal. Ők osztják szét az adományokat (legyen az ruha, élelmiszer vagy bármi más), hiszen ők ismerik legjobban egymás életkörülményeit, szükségleteit. Emellett nagyon sok mindent ők csinálnak a táborban. Az csak természetes, hogy takarítanak, mosnak magukra, de igyekeznek a legapróbb feladatoknál is hasznossá tenni magukat. Persze, azért köztük is található olyan, aki egy fadarab arrébbrakásáért is pénzt kéme, de szerencsére ritka az ilyen. — A munkaügyi központtal nem próbáltak kapcsolatba lépni? — Dehogynem, sajnos, kevés eredménnyel. Az itteniek sem tudnak elhelyezkedni, olyan kevés a munkahely... — Mivel töltik szabad idejüket a tábor lakói? — Sok a tinédzserkorú fiatal, ők indítottak maguknak ifjúsági klubot. A Kossuth Lajos Tudományegyetem szociálpolitikus hallgatói rendszeresen járnak hozzájuk beszélgetni, előadásokat tartani. Ezzel párhuzamosan az ifjúsági házból A mohamedán böjt ideje nem egyszerű időszaka a tábornak Ha nem is könnyű, de tanítja is járnak ki a gyerekekhez. A felnőttek pedig igyekeznek tovább képezni magukat. Nemrég indult a második 60 órás magyamyelvtanfolyam, és jelenleg is működik számítás- technika- és hegesztőtanfolyam. Nagy örömünkre az ENSZ hozzájárult további kurzusok indításához is... is a gyerekeket — Igénylik ezeket az itt lakók? — Igen. Az igazság szerint sokan még mindig reménykednek abban, hogy sikerül külföldre menniük, s így némileg növekedne az elhelyezkedési esélyük. És, persze, az is motiválja őket, hogy így hasznosan töltik az idejüket. Bozsó Katalin felvételei —A békeegyezmény érteimé-, ben nyugodtan visszatérhetnének hazájukba... — Készítettünk egy felmérést, hogy ki szeretne hazatérni és ki szeretne Magyarországon vagy külföldön letelepedni. Mintegy hetvenen jelezték: amint lehetőségük nyílik rá, hazaköltöznek. A tábor első kisbabája — Ha csak éjszaka ehetnek Egyre többen szeretnének hazánkban letelepedni Szökésben, hazatérőben HalUovic Szuada és férje egyike azoknak a menekülteknek, akik a háború befe- jeztének híre ellenére is úgy döntöttek, Magyarországon szeretnének letelepedni... — Hogyan jutottak erre az elhatározásra? — Mi Banja Lukában éltünk. Városunkat és vele együtt az otthonunkat is elfoglalták a szerbek, akik a későbbiekben menekülteket telepítettek be oda. Az is kétséges, hogy megvan-e még a házunk, lehet, már földig rombolták... Ráadásul a rokonság sem köt oda. Fiaim két évvel ezelőtt kimenekültek az országból, most Kanadában élnek. —Nem szeretnének utánuk menni? — Ez minden vágyam, de nem sok esélyt látok rá. — Itt mire számítanak? Hol és miből fognak élni? — Ha megkapjuk a letelepedési engedélyt, albérletbe költözünk. Kapunk egy kis segélyt az ENSZ-től. a többit meg majd meglátjuk... — Önök hogyan döntöttek? -— kérdeztem egy középkorú férfitól és fiától. — Mindenképpen szeretnénk visszamenni Boszniába, de nehezen indul el a visszatelepítési folyamat. — Sokan azt mondják, már semmi sem köti őket egykori hazájukhoz... Ezek szerint önöknél más a helyzet? — Otthon maradt az édesanyám, és ott élnek a lánytestvéreim is, és nagyon régen nem láttuk már őket. Csak természetes, hogy szeretnénk újra velük lenni! — Nem félnek hazamenni? Biztonságosnak találják a várost? — Szülővárosunkat elfoglalták a szerbek, és amíg újra szabad nem lesz a terület, mindenképpen Magyarországon maradunk. — Addig eltelik még néhány hónap... Hozzájuk hasonlóan Kebic Ahmed is a hazatérés mellett döntött... — 1995. július elejétől vagyok Magyarországon, de nem szeretném tovább „élvezni” vendégszeretetüket. Otthon maradt a feleségem és a lányom is, sietek hozzájuk. — Van hír róluk? — Rendszeresen levelezünk, és néhányszor sikerült telefonon is beszélnünk. így nyugodt lehetek, hogy jól vannak. Tudja, a mi kis településünk Banja Lukától 50 kilométerre fekszik, és kívül esett a háborús övezeten. A településen vegyesen éltek horvátok, muzulmánok és szerbek, de az utóbbiak voltak többen. Magukon kívül mindenkit munkába hajtottak, de aki tudott, megszökött. A legtöbben Horvátországba mentek, ám én nem akartam menekült lenni a saját hazámban. így kerültem ide. Most, hogy szabad az út, a lehető leghamarabb szeretnék hazamenni. De amíg itt vagyok, szeretném megköszönni az önök hazájának, a magyar kormánynak, hogy befogadott minket, menekülteket. Köszönöm, amiért éltették bennünk a reményt, hogy egyszer véget ér az öldöklés, s köszönöm, hogy soha egyetlen pillanatig sem éreztették velünk: felesleges koncok, megtűrt egyének vagyunk Magyarországon. Köszönök mindent — fejezte be sírástól elcsukló hangon a beszélgetést.
