Új Kelet, 1996. február (3. évfolyam, 27-51. szám)

1996-02-29 / 51. szám

UJ KELET Még a lexikonban is! Gazdag a termés a Mesekertben 1996. február 29., csütörtök Tradíció 10 ________________ ____ _ A kisgazdák nagy öregje P.l. Új KeMt Újfehértón 1911-ben szüle­tett id. Molnár Gábor. Szülei gazdálkodók; tipikus kisgazdák voltak. Édesapja — mint meg­annyi mag)|tr baka — az első világháború vértengerébe ve­szett, ezért édesanyja nevelte testvérével együtt. A nehéz és férfiembert is keményen próbá­ló földmunka lassan aláásta az egészségét, és gyógyíthatatlan betegséggel ágynak esett. A gyerekeket ekkor nagyszüleik vették magukhoz, így Molnár Gábor már Nyírgelsén végezte el az elemi iskolát. Abban az időben az emberek nem nagyon vándoroltak, éltek, ahol szület­tek vagy ahová a sors sodorta őket. O is Nyírgelsén maradt— egészen 1982-ig. Fiatalkorától a föld adta a kenyerét. A kommu­nizmus természetesen neki is „kijárt”, földecskéjét betagosí- tották, maga pedig tsz-tag lett. A nyolcvanas évek elején ment nyugdíjba. Amikor felesége ha­lála után magára maradt a por­tán, úgy döntött, Nyíregyházára költözik. így közelebb és elérhe­tőbb helyen lakik, fiaival is gyakrabban találkozhat. Lajos fia állatorvos Hajdúszoboszlón, az ifjabb Gábor Nyíregyházán agrármérnök. Természetesen nem tudott a városban sem mun­ka nélkül élni. Amíg bírta erővel, a debreceni Füszértnél dolgozott, most pedig közéleti tevékenységet vállalt: az FKGP Id. Molnár Gábor Fotó: Csonka Avassági anziksz I * Farkas József I A régi Szatmár megye terüle­tén (az 1 059 080 kát. holdon) a svábok, ruszinok, rutének, horvátok, szerbek és zsidók mellett a két fő népelem a ma­gyarság és a románság volt. A régi megye 361 324 főnyi lako­sából magyar 235 291, román 118 774 fő volt. A kor krónikása Magyaror­szág leggazdagabb és legszebb vármegyéi közé sorolta, melynek a nyugati részén, a Nyírségen a rónaság ugyan unalmas, de a homokdombok, a völgyek, a nyíres erdők, a szőlők oldják a látszólagos egyhangúságot. Ke­let felé a Krasznát és a Szamost elérvén egészen a Tiszáig nagyon különböző vidékeket találunk. A kaszálókkal, hogy végül belesi­muljanak a makkot bőven termő tölgyerdők rengetegébe. A buja legelőkön zömök szarvasmarhák sokasága legel tavasztól késő őszig, kondák túrják az erdei te- levényt az ízletes makktermésért. A folyók tekerületeiben erdősű­rűségű gyümölcsösök díszlenek. A megyeszékhely Szatmár vá­rosán túl az emelkedettebb föl­dön nagy kiterjedésű szőlő­hegyek, százados szelídgeszte­nyés erdők, az alföldi részekig kékellő bükkös bércek és a kie- sen-szépséges völgyekben zúgó sebességgel tovaömlő patakok vidítják az embert. Erdőd, Nagy­bánya, Szinérváralja és különö­sen az AVASSÁG a maga 16 te­lepülésével honunknak legkie­sebb és legbályosabb vidékei közé sorolhatók — úja. Az avassági települések közül nyíregyházi városi irodáján tart mindennap délelőtti ügyeletet. Első tagkönyvét 1935-ben ál­lították ki! Végig — a párt 1948-as elhallgattatásáig — aktívan politizált. 1989-ben, a párt újjáéledésekor természete­sen az elsők között volt, aki pártmunkára jelentkezett, és meg is szervezte a Füszért deb­receni kisgazdacsoportját. Nyolcvanöt évesen is teljes szellemi frissességnek örvend­Avasújvárost (Orasu Nou) és Kőszegremetét református ma­gyarság lakja, magyarok vannak még Vámfaluban (Vama) és Rózsapallagon (Prilog), a többi község viszont egészen román, azaz osán. A kőszegremetei református magyarsághoz régi vágyam volt eljutni, mivel Szallay Zsigmond, volt tyukodi öreg barátom, amíg élt, sokat beszélt életükről. E település lakossága állított elsőnek Széchenyi tragikus ha­lála után emlékoszlopot a gróf­nak a korabeli Magyarországon. Ma is híven őrzik magyarságu­kat, régmúltjuk hagyományszel- lem-emlékköveit. Nagy időket látott, megélt, még manapság is friss eszű és jó emlékezetű adatközlőimet faggatom — népes érdeklődő gyermeksereglet közepén — a falu hagyományairól. Bátran, kissé rátartian beszél­nek a múltról... Az avassági magyaron sem­mi feltűnőség nincsen — sze­rénykednek. Közepes termetű- ek, munkabíróak, a lányok is kontyot hordanak, a férfiak nyír­ják a bajuszukat, mint az osá- nok. Egy emberöltővel ezelőtt a fériak nyáron gatyaszárban, télen posztónadrágban, rövid gubában, ünnepnapokon subá­ban jártak. A leányok és me­nyecskék kedvelik a tarka se­lyemkendőt, a piros kötőket, a sötétkék nagyszemű babos vagy virágos szoknyát és a bársonyos pruszlikot. A jobbmódú férfiak hétköznap is bőrcsizmában jár­nak, vasárnap fekete ünneplőt öltenek, magyar, simuló nadrá­got, pitykés lajbit, ujjast vesznek magukra, télen azért a guba jár­ve végzi mindennapos teendőit. Magánidőből, pártszeretetből és természetesen ingyen! El­mondása szerint — mivel a fel­adata az információszolgáltatás — nagyon sokan fordulnak hozzá tanácsért. A jelenlegi „sláger” az érdeklődők körében a privatizáció és az ezzel kap­csolatos bonyodalmak. A leg­nagyobb öröm számára az, ha új belépőket fogadhat. — Jönnek, jövögetnek. Fiá­ja. Számos jómódú, 100 holdas gazda volt a faluban hajdanán... Az ilyenek csendesek, hig­gadt természetűek voltak, belé­jük kötni azért nem lett volna tanácsos, mert büszkék voltak, rátartiak magyarságukra, va­gyonukra, vallásukra. Papjukat nagyra becsülték, hallgattak sza­vára, különösen ha ékes szavú volt. Szíves vendéglátók, ked­velik a cigányzenét, a kártyát, a családi összejöveteleket, a disz­nótorokat, keresztelőket. A jó avasi bor megoldja nyelvüket, s ilyenkor felednek mindent... Nyáron az iskola udvarán, sőt a templom előtt, télen arra alkal­mas magánházban mulatnak, táncolnak, mókáznak. Az ilyen alkalmak során az összeismerke­dett fiatalok, ha komolyan gon­dolják, násznagyot választanak, aki kikéri a leányt a szüleitől. Ezt követi a kendőválltás, ahol húz­za a cigány, és nem sajnálják a bort és a pálinkát kínálgatás köz­ben. Három hét múltán megtart­ják az esküvőt, ahová a vőlegény és a menyasszony külön-külön indul, csak a templomajtóban ta­lálkoznak örömszülők nélkül, akik otthon addig rendezkednek! Esketés után a leány házához in­dul a menet, ahol már az egész falu egybegyűlten várja őket. Közben sűrven hörpintenek az édes- és diópálinkából — kis­üstiből „finomítják”—, diós ka­lácsot harapnak hozzá, mindad­dig, amíg a vőfély nem jelenti, hogy tálalva van. Ekkor hozzálátnak a savanyú tojásleveshez, a főtt tyúkhúshoz, melyet mártással „hígítanak”, szednek a töltött káposztás tá­lakból és kézzel kapkodják ki a pulyka- és libapecsenyés lába­talok és idősebbek egyaránt — mondja Molnár Gábor. — A jövő? Nem vagyok jós, de saj­nos nagyon erősnek és túlságo­san nagynak tartom a parla­mentben lévő baloldali blokkot. Számítok viszont a magyar emberekre, a választópolgárok­nak a tisztességbe vetett hité­re! A pártban pedig azt szeret­ném, ha szélesedne a tagok jog­köre. Azt hiszem, ez a kulcsa a párt eljövendő győzelmeinek... sokból a tornyosuló combokat meg a püspökfalatos farát, nya­kát, szárnyát. Mindezt öblöge­tik az évek óta tartogatott borok­kal, a csőrögés teknőkből is ve- szegetnek közben-közben, amit kézen-közön eléjök kínálnak. Ebéd után a násznagy elbú­csúztatja a leányt a szülői ház­tól, és a hozománnyal megrakott szekeren nagy dalolás és kurjon- gatás közepette a falu határát is megkerülve ura házába hajta­nak. Ott folytatódik a lagzi egé­szen hajnalig, de a „megülő ven­dégeknek” még másnap is. A menyecskének aztán már más­nap dolga akad a konyhában, a kertben, meg fonhat-szőhet, varrhat szakadásig. Ha gyer­mekáldás várható és beköszönt a gazda képmása, a legmogor­vább ember is megszelídül... Ahogy hallgatom, jegyezge- tem, hangszalagra veszem a nagy öregek emlékeit, egy ma is boldog, emberi közösség rej­tett életöröme sugárzását élem át magam is. Búcsúzkodás után Szatmár­németinek veszem az irányt. A régi Pannónia előtt leparkolok, s rövid sétát teszek. Butikok, kávézók, nepperek, koldusok, örömlányok, szentképárusok között vezet az utam a sarki új­ságosbódéig. A sok tucat „orgá­num” között egy kisded ma­gyarnyelvű is árválkodik... A Szatmári Friss Újság 1996. január 5-ei, pénteki számában olvasom a hitélet rovatban a vá­rosi gyülekezetek múlt évi szo­morú adatait, 20 gyülekezetben 441 házasságkötés, 587 keresz­telés és 1026 temetés volt egy esztendő alatt! Vajha az avassági magyarság életöröm-sugárzása megérinte­né az odaáti városok lakóit is... Odaát is fogyunk csendben, halkan! Palotai István Új Kelet Negyvennyolc év nagy idő. Főleg, ha egy művészeti cso­portról van szó... Mégis van ilyen, rohanó és pénzhajhász világunkban él és virágzik, pedig — mai értelemben — nem hoz „hasznot” senkinek, hacsak nem a játék örömét. A Mesekert Bábszínházát 1948-ban Garay József nyug- díjas pedagógus és Tőkey Károly, a József Attila Me­gyei Művelődési Központ hajdani igazgatóhelyettese alapította. Abban, hogy ez a kezdeményezés egy megyei módszertani műhellyé fejlőd­hetett, óriási szerepe volt Orosz Zoltán és Petráskó Zol­tán igazgatónak is, akik min­den eszközzel segítették a megye egyetlen állandó báb­művészeti centrumát... A Mesekert Bábszínház ve­zetője — immár 28 éve (!) — Bárdi Margit. — Amikor 1981-ben elköl­töztünk a József Attila Műve­lődési Központból—a vado­natúj épületbe, a Szabadság térre —, majdnem megoldha­tatlan problémák elé állítottak minket. Az épületet ugyanis egy emelettel magasabbra íg­érték, mint amilyen lett, ezért egész egyszerűen nem maradt hely számunkra. Nem volt próbatermünk, a helyiségek közt akkora volt az áthallás, hogy sem előadást, sem pró­bát nem lehetett nyugodt kö­rülmények közt tartani. Nem volt tisztességes raktárunk sem, hogy bábkészítő mű­helyről már ne is beszéljek. Valóságos megváltás volt, amikor 1986-ban a művelő­dési központ és az akkor Út­törőház integrációjának kö­szönhetően átjöhettünk a mostani Kölyökvár épületé­be. Előadásokra és próbákra megkaptuk a nagytermet, van műhelyünk, raktárunk, sőt még irodánk is. — Ha jól tudom, kettős ju­bileumra kerül sor két év múl­va... — Két év múlva ünnepli a Mesekert Bászínház fennállá­sának ötvenedik évfordulóját. A másik inkább személyes ügyem: két év múlva lesz har­minc éve, hogy a társulatot Margitka és a mehecseke vezetem. Az az igazság, ál- szerénység lenne elhallgatni az örömömet. Nem kis dolog, ami itt történt. Mi vagyunk az egyetlen úgynevezett amatőr bábszínház, amely bekerült a Magyar Színházművészeti Lexikonba. Hogyne örülnék, hogy engem is megemlíte­nek... —Milyen elismeréseket ka­pott a színház és személy sze­rint ön? — Igenis büszke vagyok a régi kitüntetéseimre! Renge­teg munka van mögöttük! Megkaptam a Szocialista Kultúráért Érdemérmet, vala­mint nívódíjat és különféle gyermekszervezetek elisme­réseit. Az együttes véglege­sen elnyerte a Kiváló Együt­tes címet, aminek az volt a fel­tétele, hogy háromszor kellett elnyernie a Kiváló Báb­együttes megtisztelő elisme­rést. Kaptunk nívódíjakat, mi­niszteri dicséreteket, és el­nyertük az UNIMA Diplomát is! A Nemzetközi Bábművész Szövetség tagjai vagyunk. — Milyen anyagi háttérrel dolgozik a színház? — A megváltozott körülmé­nyek nekünk sem segítettek... A Kölyökvár anyagi erejétől függünk, az pedig csak na­gyon szűkösen elég. Mondhat­ni, a pályázatok tartják fent a színházat. Elméletileg a város­hoz tartozunk, de nagyon sok megyei feladatot is ellátunk. Amikor pénz kéne, a város mindig a Kölyökvár költség- vetésére hivatkozik... Techni­kai berendezéseink sajnos el­avultak, és ez gátja a művészi színvonal emelésének. Tájra például úgy járunk, hogy az egyik tagunknak van egy kis utánfutója... — Hány fős a csoport? — Tizennégy felnőtt és öt középiskolás állandó tagunk van. Eddig évente 96—98 előadást játszottunk, de az idén már 30-szor (!) léptünk fel. Nyolc-tíz bábdarab van a repertoárunkon. Most készü­lünk az Aranycsibe című uk­rán mesejáték bemutatójára, ami azért is érdekes lesz, mert obrazcovi bábokkal játszunk. A bábokat az ungvári báb­színház művészei tervezték, és ők maguk is készítették el. Fotó: CsoRo szemhatárig gazdag lapály, ahol búza vetések váltakoznak a kövér

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents