Új Kelet, 1996. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-28 / 50. szám
NYÍR EGY H Á Z1 Önt mi bosszantja? Nyíregyháza utcáit járva az első szép napos, tavaszias délutánon járókelőket szólítottunk meg, s a címben szereplő kérdést tettük fel nekik. íme a kapott válaszok: — Egy picit már mérgesít, hogy ilyen hideg van, most már várom a jóidőt. Ez ellen persze senki sem tehet semmit, viszont a városi utak állapotáért igenis lehetne találni felelősöket. A közutak tele vannak kátyúval, repe— Nagyon nem tetszik, hogy rettenetesen piszkos a város. Úton-útfélen kiborult szemeteskukákkal találkozom. Mindemellett úgy látom, kevés az olyan szórakozóhely, ahol nyugodtan Vékony Tibor déssel. Novemberben cseréltetem csapágyakat az autómon, a múlt héten újra szervizbe vittem emiatt a kocsit, most a gömbcsuklókat tette tönkre az út. A fizetésem egyenesen a szerelők zsebébe vándorol, mert a belváros olyan, mintha naponta tankok szántanák fel. Emellett a vállalkozók zsebét maximálisan kiürítő állami szervek munkálkodása zavar. A tb, az APEH és társaik szorgalmasak, s előbb-utóbb elérik, hogy a vállalkozók teljesen működésképtelenné válnak. István Attila lehetne mulatozni. Talán egy-két hely van itt a városban, amit a drogosok elkerülnek. Persze a rendőrség munkájával sem vagyok maradéktalanul elégedett, mert büntetést kiróni nagyon megtanultak, de egy esetleges verekedést látva inkább áthúzódnak az út másik oldalára. A közbiztonsághoz kívánkozik, hogy lámpagyújtás után egy-két városrész hangulata eléggé elveszi az ember önbizalmát... A halál oka: téves diagnózis Lapunk 1996. február 7-ei számában jelent meg írás A halál oka: orvosi műhiba címmel. Sajnálatos módon a cikk írója nem tájékozódott kellő körültekintéssel, és ez rossz fényt vetett a Jósa András Kórház sürgősségi betegellátó osztályára. Az abban leírtakról dr. Pikó Károly osztályvezető főorvos a valós tényekre alapozott véleményét jutatta el hozzánk. A főorvos úr leírja, hogy a Legfelsőbb Bíróság határozata elismerően szól arról a kezelésről, amelyet B. A.-né a Jósa András Kórház sürgősségi osztályán kapott, és a független igazságügyi szakértők sem találtak kivetnivalót abban a szakmai munkában, amelyet az ott dolgozók végeznek, emiatt sem a kórházat, sem az osztályt nem érte semmilyen elmarasztalás legfelsőbb szinten. Az eset valóban nem orvosi műhiba volt, hanem diagnosztikus tévedés, azaz az alapellátásban dolgozó ügyeletes orvosok nem tudták pontosan meghatározni, mi volt a szerencsétlenül járt asszony valódi problémája, miközben tény, hogy a beteg családi orvosát ügyeleti időn kívül nem kereste fel. A kezelőbe került beteg EKG-ja elkészült, a labor- vizsgálatokat is elvégezték, s mint ahogy ez a sürgősségi betegellátó osztályon kötelező, a vérnyomását is azonnal megmérték, ezt nem kellett a hozzátartozónak külön kérnie. Vérzészavar, vérzéskimaradás, deréktáji fájdalom, alacsony vérnyomás, vérszegénység miatt meg kellett vizsgáltatni nőgyógyásszal is a beteget, de ez időveszteséggel nem járt, hiszen időközben az asz- szony sokkellenes kezelése megkezdődött, majd folytatódott. A tizennégy éve működő sürgősségi betegellátó osztályt ez idáig bírósági elmarasztalás nem érte, pedig háromszázhúszezer ember sürgős ellátásáért felelnek. Az adott esetben is — a főorvos úr tájékoztatása szerint — mindent megtettek a betegért, ő, helyettese, az ügyeletesek végig a beteg mellett maradtak, hiszen munkatársuk volt, több évet együtt dolgoztak. A beteg kórisméjét egy órán belül tisztázták, a halál okaként tüdőgyulladást állapítottak meg, de bármennyire is akarták, B. A.-né életét már nem tudták megmenteni. Természetesen az osztály dolgozói továbbra is eddigi hivatástudattal gondoskodnak a sürgő állapotú betegekről. Ma reggel, amikor kinyitottam irodám ajtaját, újra vártál rám. Rám, ránk, minden pillanatban messze futó emberekre. Nyugodtan, mosolyogva. Társként és barátként. Októberben múlt öt éve, hogy én először találkoztam Veled. Azóta bejártuk együtt Európát, megannyi magyar tájat. A köztünk töltött húsz éved alatt nem maradt talán egyetlen olyan utcája sem városunknak, ahol ne gördültél volna végig. Csöndben, nyugodtan, biztosan. Melletted, mögötted ülve biztonságban éreztük magunkat, hosszú úton rossz gondolat nélkül hajtottuk nyugovóra fejünket. Mert Veled mindig hazaértünk. Öt éve sincs, hogy ismerlek, de már mint barátnak szólt a hívó szó: gyertek hozzánk ebédre, s mint barát mondtad feleségemnek: Éviké, te csinálod a legjobb capuccinót a világon! Igen, ez voltál Te, az én Rátkai Ferim, a mi Rátkai Ferink, ez a szemét kedvesen hunyorító férfi, akinek a hangja is mosolygott, akinek helye ott volt mindig az asztalunknál, pereghetett a szó mindennapi vagy kényes városi dolgokról. Soha egyetlen pillanattal, egyetlen elejtett szóval sem játszottad el bizalmunkat. Feri! Szerettünk! Szerettük Benned a határozott, intelligens munkatársat, a figyelmes társat, a segítő barátot. Aki várt a hétvégére, hogy mások boldogságában osztozva kedvenc hangszere, a dob mögé üljön, aki sohasem hiányozhatott a sóstói úti tribünről, ha a csapat itthon játszott. Két hete sincs, hogy odaadtam Neked az új idény bérletét. S hazahozott irataid között láthattam csak újra. Igen, Feri, minden reggel újra vársz rám. De nem látom a szemed. Konokul félrenézel, s most valahogy a mosoly is hiányzik az arcodról. Nem pattansz fel a friss újságok közül, nem nyújtod szorításra a kezed. Véletlen pillanatot zárt örökre papírba, díszes keretbe egy kamera lencséje. A Te pillanatodat. S már nem Te, hanem ez az ellesett pillanat, ez a kép vár rám minden reggel. De tudd meg, néhány napra, sajnos, csak néhány napra megfordult a világ. Én vártam Rád, mi vártunk Rád. Vártunk egy feloldozást adó hírt, egy mozdulatot. Egy mozdulatot, egy akármilyen aprócskát. Hogy üzend: erős vagyok, maradok. Tehetetlenül álltunk. N^m tudtuk meghálálni mindazt, amit Te adtál. Fiadra marad a két faütő. Kezed sem, de szíved se dobol már. Személyesen akartam búcsút venni Tőled. Hátha meg tudok nyugodni magamban is. Nem megy. A nyugalmat Te adtad. Nem vagy. Mindent magaddal vittél. Hiányzol, Feri, hiányzol.... Felberman Endre alpolgármester emlékezése Rátkai Ferenc temetésén hangzott el Kikeletköszöntő ének Csak egy puha léptű macska osont az éjjel a szűz fehérségben, tappancsa alig illette a makulátlan havat. Szikrázik, vakít az egész kert, csak a fűzfa környékén olvad, ahol a nagy élet a pirkadattal kezdődik. Jönnek a cinegék csapatostól: nagyobb rajban a kékcinegék, öten-hatan a széncinegék. A fűzfa hegyéből alábuknak, cingár lábukkal egy pillanatra megkapaszkodnak az etető küszöbén, kikapnak egy magot, és huss. Vékony ágra szállnak, leszorítják lábukkal a napraforgómagot, és püfölik, püfö- lik kegyetlenül. Keskeny nyílást vágnak éles csőrükkel, így jutnak az olajos maghoz. A lehullott maghéj már páncélszőnyeggé fagyott össze a hóval a fa alatt. Udvarias népség a cinegéké, beosztják szépen maguk között az etető tartalmát, s „csak Ön után” járnak le s fel. Bezzeg a harkályok! Micsoda összecsapások vannak a fára kötözött jókora darab szalonnák körül. Verekednek, párbajt vívnak szárnyaikkal. Van, hogy egyszerre háromnégy gyönyörű példány viaskodik, de inkább egyik sem eszik, csak nehogy a másiknak jusson hamarabb. Ha egymaga jön a harkály, nyugodtan ehet, olyankor csodáljuk meg az ablakból, micsoda színpompát öltött: a fekete-fehér- bíborvörös fejedelmi fényeiben ragyog, amikor rásüt a Nap. Vagy harminc különböző nagy fakopáncs jön rendszeresen, s ha a mellékutcában felbukkan egy járókelő, bújócskát játszanak, mint a gyerek a takaró alatt: ha én nem látszom, te sem látsz engem, nem is vagyok itt — vagy pedig álcázzák magukat, úgy tesznek, mintha a szomszédos fákon nekik múlhatatlanul valami fontos vizsgálódást kellene véghezvinniük. Azután jobbról-balról leskelődnek a fa két oldaláról, s ha tiszta a terep, irány a szalonnás fa töve, onnan araszolnak fel óvatosan, gyanakodva: lehetetlen, hogy ekkora kukac — nyilván annak vélik a szalonnát — így kitüremkedett a fa törzséből. Megkopogtatják a szalonna zsinegét is: vajon az is ennivaló? Aztán a gyomor győzedelmeskedik a félelem fölött, s irgalmatlan nagy falatozásba fognak. A kis cinegét elzavarják, ha a pici madár azt jön jelezni az előkertbe, hogy hátul, a fűzfán kiürült az etető. A varjútól azonban tart a harkály, mert ha nem vagyunk otthon, ellopja tőle a lecsupaszított szalonnabőrt. Nagy a tél. Dúl az élethalálharc! Másként, ha a varjú látja, hogy az ablakból nézzük, eloldalog a harkályok fájától, s megelégszik a konyháról kikerülő hulladékkal. Ami egyébként a verebeké volna, mivel a verébnél oktalanabb állat talán nincs is — nem képes feltörni a magot, mindent kifürdik az etetőből, kiejt a csőréből, esetleg a gerlék eleségében ha talál valamit. Kettesével jönnek a gerlék, igazán galambszürkén, szelíden, így a tél végére már odaszoknak a búzás-magos tálhoz. Könnyen riadnak, a legkisebb mozgás megzavarja őket. Nem úgy a rigó. Rigónk már majdnem háziállatnak számít, az első hóeséstől az ezüstfenyőben lakik, lépésnyiről beszélni lehet hozzá. Akár éhes, akár nem, kitartóan őrzi a virágcserépföld tetejére kihelyezett almáját — naponta egyet elfogyaszt. Úgy szereti, ha egy harapással megkezdjük neki, és ott nem hagyná: ha már van egy almája, az másé ne legyen. Nagyritkán megjelenik a párja is, azt engedi enni, de mást nem. S ha „anyu” jóllakott, „apu” vigyáz tovább a csemegére. Ilyen hosszú telünk még nem volt, amióta itt lakunk — kilenc éve. Ennyi eleségre még soha nem volt szükség — a cinegék egy kiló magot négy-öt nap alatt tüntetnek el. Macerás néha a szalonnát kötögetni, akkor is, amikor reggeltől estig tart a hóvihar, esőben, szélben, de akkor is ki kell menni, mert a madarak jönnek, keresnek, s lapátolni a havat, söpörni az utat az etetőkhöz, de olvastuk az intést, aki elkezdi, annak nem szabad abbahagynia, etetnie kell mindaddig, amíg a madár nem talál magának élelmet az erdőn. Vártuk már nagyon a tél végét. És most megszólalt a kikeletköszöntő ének. A pattanásig feszült juharrügy mellett egyet burukkolt a gerle, és a fűzfa ágairól azt csivitelik a cinegék, hogy: nyitnikék, nyitnikék, nyitnikék. Messzire húznak a varjak, fölmelegszik a föld és a lég, és Tavasztündér zöld pázsitot terít lépteink alá. A harkályok csak látogatóba jönnek majd, gyógyítani a beteg faágakat, családot alapítanak rigóink is, szorgosan szedik ki a férgeket, a pajorokat, s viszik kicsinyeiknek a táplálékot onnan, ahol egész télen át enni kaptak. S minden hajnalban, amikor a nap kél, és minden napnyugtakor felül a rigó a fűzfa tornyára telefütyölni a nagyvilágot és áldani a napot és teremtőjét, mert megérhettük, hogy ezen a világon azért — dacára minden kínnak, háborúskodásnak, gyötrelemnek, szenvedésnek — valami mégis nagyon jól elrendezte- tett. Legalábbis a rigó ezt tudja már... BE
