Új Kelet, 1996. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-26 / 48. szám
4 1996. február 26., hétfő Országjáró UJ KELET Beregszász: Minden határon túl... Valóban higannyal szennyezettek az utak, a vizek Visken? Lesz-e fegyház a magyar határtól alig öt kilométerre, Beregszászon, ahol hatszáz rabot őriznek majd, a legveszélyesebb fajtából? Miért szorgalmazza az ukrán kormány a múzsái aranybánya megnyitását, amikor kanadai szakemberek szerint ez csak ráfizetéses lehet, a helyben, vagy Visken végzett dúsítás pedig az egészségre veszélyes? Mit tehet a kárpátaljai magyar, ha a faluját körülölelő földet privatizáció néven kaukázusiak, Odessza-mellékiek vásárolják föl? Mi tehet, mit érez? Az utóbbira találtam választ a hét végén. Rákos daganatnak érzi magát, amely mindenképpen műtétre vár. Ha valahol Nyu- gat-Európában lenne, akkor a gazdag nagybácsi kifizetné a legjobb orvost, megvenné a fájdalomcsillapítót, s a műtét nagy valószínűséggel sikerülne. Ha Közép-Kelet-Európában lenne, akkor kontárok próbálnák érzéstelenítő nélkül kimetszeni. Ordít a beteg? Legfeljebb belehal! De Ukrajnában, Kárpátalján nem történik semmi. Hagyják rohadni a daganatos testet. Amely — s most őket idézem — már büdösödik. Ebben ott van a kétségbeesett ember túlzása, de a valóság is. Szerencse (!), ha a pusztuló hó betömné a kátyúkat, legalább haladni lehetne rajtuk. Az olvadás után a házak valóban rohadni kezdenek majd. A pénz pedig ezt teszi két éve. Csak szombati adatokat mondhatok, hisz ki tudja azóta emelkedtek-e az árak. Egy kenyér 68 ezer kupon, egy magyar családi tejföl 150 ezer, egy kiló marhahús 250 ezer, s ha néha van sertés is, az 400 ezer felett kapható 3,5 milliós átlagkereset mellett. Már ki sem írják a nullákat, hiszen a közvetlen vásárlásnál 1000 kupon ér 1 forintot, pénzváltásnál 1300-at is adnak érte. Nemzeti kisebbségnek lenni más nemzet országában, még nem jelenti azt, hogy idegennek is kell éreznie magát bárkinek. Ha önmaga akar, s tud lenni. S no persze, ha hagyják. A magyar kormány — alapszerződésnek keresztelve — valójában ezt az önállóságot kérte azoktól az egyre szaporodó országoktól, melyek bennünket körülvesznek, s melyeknél magyar szigetek találhatók. Mert ezek szigetek, hiszen a korábbi évek betelepítési politikájának épp az volt a célja, hogy az anyaország és a határok túloldalán élők közé román, ruszin, szlovák ékeket verjen. S ez megint olyan történelmi tény, mint a határ holléte, s tényként is kell kezelni. De az önállóságot a hatalomtól kell megkapni. Ukrajnában az átalakulás egyelőre szinte csak névleges, így az önkormányzat is. Választott tanácselnökök állnak a falvak, városok élén, de mindenben a megyei vezetés, az „adminisztráció” dönt. Ok osztják el a pénzt, ők mondják meg, hogy mire költhető. S közöttük természetesen nagyon kevés a magyar. Ukrajnában is megkezdődött a kelet-európai Capitaly társasjáték, a privatizáció. Alanyi jogon járnak privatizációs jegyek mindenkinek, s azokat adhatják le a nagyvárosi központokban valamelyik üzem, gyár megvásárlásához társulva. De ezek a jegyek természetesen megjelentek — szó szerint — a piacon is. Az emberek nem holnapi osztalékot akarnak, hanem mai kenyeret. Megindult a jegyek felvásárlása, amelyben élenjárnak a kaukázusi, Odessza-mel- léki nepperek. így a gyárak, üzemek, de a földek nagy része is kikerülhet azok kezéből, akik ott élnek. Földet az vihet ki a kolhozból, aki azt be is vitte. Csak ők már megelégedtek egy picinyke darabbal. A temetőben. A kárpátaljai települések jószívű, külföldi nagybácsira várnak, aki megveszi a falu határát, s aztán bérbe adja nekik. A saját földjeiket. Eközben a békétlenség ütötte fel a fejét a magyar szervezetek között. Nem tudnak megegyezni, hogy ki és hogyan képviselje érdekeiket. Lehet-e fehér asztal mellett tárgyalni az ukrán vezetéssel, vagy erőt mutatva követelni kell? Az egyik mellett szól, hogy már létezik a magyar—ukrán alapszerződés. A másik mellett szól, hogy a magyar iskolákban újra ukránul kell kitölteni az osztálynaplót... Matyovszky József bátor ember. Bátor a hangja, a tekintete, a kiállása. Öt kis település tartozik hozzá. Számára a demokrácia a szabad választás után azt is jelenti, hogy a falu maga döntse el, milyen nyelven van kiírva a neve. Az öt településből négyben a többség a magyar felirat mellett voksolt. A hagyomány adta a Nevetlenfalu nevet Matyovszky József szülőföldjének. De polgármesterének és lakóinak bátorsága miatt sohasem lesz névtelen... 1996. február 24-én rendezte meg a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége a II. kárpátaljai önkormányzati fórumot Önkormányzatok, területfejlesztés, privatizáció címmel, amelyre meghívást kaptak a megyei, járási magyar képviselők és a magyar falvak polgár- mesterei. Résztvevői voltak: dr. Törzsök Erika, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnökhelyettese, dr. Markotay Sándor, a Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztérium főtanácsosa és dr. Csobánczy Péter, a Pénzügyminisztérium államtitkár-helyettese. A magyar kormány képviselői a lehetőségeket sorjázták, a kárpátaljaiak a fájó dolgokat. Tóth Mihály, Kárpátalja magyar parlamenti képviselője pedig valahol félúton azon tűnődhetett, hogy mandátumával akkor mi mellé állhat majd ki nyugodt szívvel. Két határátkelőhely átminősítését javasolta a Pénzügyminisztérium a szaktárcákkal egyetértésben — mondta űr. Csobánczy Péter. — Beregsurányban és Tisza- becsen már májusban éjjelnappal átléphető lesz a határ útlevéllel is, nem csak kisha- tármenti belépővel. A kormány a jövő héten adja áldását a tervezetre, amelyben a tiszabecsi határátkelő felújítása, átépítése is szerepel. Új kezelőépület, parkoló, raktár és kétszer háromsávos út készül el a jövő év végére. A Kárpáti Igaz Szó a legkedveltebb magyar nyelvű lap. Állandó anyagi gondokkal küszködik. Támogatása feleannyi, mint ukrán nyelvű testvérlapjáé. Szombati számában egyetlen sor sem jelezte, hogy a kárpátaljai magyarság vezérlapja lenne. Távolságtartó, átlagos hírlap. Annál harsányabban polgárközeli a Beregi Hírlap, amely csak fele akkora példányszámban (4500) és terjedelemben (4 oldal), csak hetente kétszer jelenik meg, de a járási „adminisztráció” kiadásában. így nem le^ heffüggetlen, de az állami pénzre váró Kárpáti Igaz Szó sem. Alapítványi támogatás élteti a Kárpátaljai Szemlét negyedévente. Független, szép, európai minőségű, fontos hírvivő nyugat felé. De a mindennapok kérdéseire választ váró kárpátaljai magyaroknak nem is létezik... — A Trieszttől Kijevig futó európai folyosó része lesz a magyar M3-as út, — mondta dr. Markotay Sándor — így Kárpátalja szempontjából is fontos, hogy mikorra készül el. A munkát lassítja, hogy az a versenytárgyalás, amelyen befektetőket szeretett volna találni a magyar kormány, nem vezetett eredményre. Tehát magunknak kell felépítenünk. 1998-ra állami beruházásként Füzesabonyig elkészül, rá öt évre érhet el Polgárig. Még hét év, és a határig fut az M3-as. A szakaszos építés annak az eredménye, hogy azt a pénzt akarja visszaforgatni a kormány, amit a már megépült szakasz használatáért beszed. De az M3-as nem állhat meg az országhatárnál. Csatlakoznia kell az ukrán elképzelésekhez, utakhoz. Tizenöt év nagy időnek tűnik, de reális esély van arra, hogy a forgalom meginduljon. Addig is elkészül Csenger és Mátészalka között egy gyorsforgalmi út, a 41-es számú Nyíregyháza és Beregsurány között új burkolatot kap, és a hibás íveket átépítik három éven belül. Milován Sándor (a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetségének alelnöke) és Tóth Mihály között többször is diplomatikus — de lényegében annál élesebb szóváltás tört ki. Ennek oka, hogy míg Tóth Mihály parlamenti képviselőként azokat — a néha valóban lassú, és haszontalan — utakat akarja járni, amelyet a törvény keretein belül megtehet, addig Milován Sándor gyávaságnak tartja, hogy nem hagyják hallatni az itt élő magyarság hangját minél nagyobb létszámban. Ez a fórum is lehetett volna nagyobb súlyú — mondta Milován — ha mindenki meghívást kap rá, és nincs egyfajta szelektálás. Tóth szerint nem lehet érdemi munkát folytatni 600 emberrel. A krónikás úgy véli, hogy Milován Sándornak abban igaza van, hogy ez a csendes harc néha kevés, s ha ehhez a semmit- mondás is társul — mint ahogy a fórum egy részére ez jellemző is volt —akkor egy fabatkát sem ér. De Tóth Mihály nem csak rombol, hanem megpróbál építeni is: a rabló privatizáció közben információhoz jutni és juttatni a magyar falvakat, hogy ne hordják el értékeiket idegenek. Ezért kérte mindenkitől, hogy készítsen vagyonlistát, mert ezzel csak a központi „adminisztráció” rendelkezik, s ahhoz nem lehet hozzájutni. Kérte arra is a polgármestereket, településük lakóit vegyék rá, hogy kérjék ki privatizációs jegyeiket, s összefogva „vegyék meg” a település értékesebb vagyontárgyait: üzemeit, épületeit. Tóth Mihály és támogatóinak köszönhető, hogy Munkácson például már megjelentek az első befektetők, a mátészalkai MOM és a Philips. Lapról lapra A rendezők: Tóth Mihály és dr. Törzsök Erika Az oldalt írta: Tapolcai Zoltán Futók: Harascsák Annamária
