Új Kelet, 1996. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-22 / 45. szám
UJ KELET Elfelejteti mesterek II. Id. Benedek Jenő „Már évek óta csak teng- tem-lengtem. Tanítottam a Dési Huber Körben, eladtam a Képcsarnok Vállalatnak egy-egy képet és ettem a kö- rözöttes kenyeret. Mit mondjak: nagyon unalmas volt. Pedig tényleg jól festettem már akkor! Emlékszem például egy jugoszláv tengerparti sorozatomra, vagy tíz festményből állt. Remekül sikerült. Bevittem az egészet zsű- riztetni. Nem telik bele egy hét, és hívatnak a minisztériumba. Rögtön tudtam, hogy nem akarnak a nyakamba borulni, mert nem valami szívélyesen fogadtak. Kiderült, hogy az a bajuk, a festmények a »láncos kutya« (Tito —a szerk.) országát ábrázolják. Még szerencse, hogy meg tudtunk egyezni a végén, és a tengerpari tájakat »áthelyeztük« Szocsiba! Ez a cirkusz tette be végleg a kaput. Elegem lett, választanom kellett. Szerintem helyesen döntöttem. Családom, gyermekem volt. Nekiálltam, és festettem egy marha nagy »Sztálin városi olvasztárt«, alig fért ki a műterem ajtaján. Ha ez kell... Ezt is lehet magas művészi fokon abszolválni, nem kell rögtön »lemenni Ék Sándorba«! Naná, hogy megvette a Nehézipari Minisztérium. Hát, akkor jó. Festettem még egy kovácsot, aztán mit tudom én, még kit és mit. Az volt a lényeg, hogy akkora legyen, hogy ne férjen be a Bazilikába sem. Azt szerették. Fél év múlva Kos- suth-díjat kaptam, aztán még egyet. Lettem én kiváló meg érdemes művész, még a Munka Érdemrendet is rámakasztották. Mit szégyelljek ezen? Ilyen világot éltünk. Az apácák is elmentek villamoskalauznak...” Idősebb Benedek Jenő az ötvenes évek legünnepeltebb festőinek egyike volt. Művei azonban figyelemre méltóan különböznek Ék, Doma- novszky és társaik sematizált szocialista realizmusától. Az ő munkásainak szeme nem csillog a jövőbe nézők öntudatától, sokkal inkább látszanak elszántnak és fáradtnak ezek az emberek. Reális „hősöket” mutat be, nem pedig a szocialista operett bonvi- vánjait. Szívem szerint azonban azokról az alkotásokról beszélnék, amelyeket otthon, önmagának festett! Formaelemző csendéletei és elragadó aktjai a magyar képzőművészet remekművei! Idősebb Benedek Jenő az ötvenes évek derekától a Képzőművészeti Gimnázium (Budapest) művésztanáraként egymás után bocsátja útjára a mai magyar festők és grafikusok legjobbjait. Tanítványai között szerepel Bállá Margit, Scherer József, Pattantyús Miklós, Hetényi Pál, Horkai István, Fekete György, Benyó Ildikó, Bem Valéria és még sokan mások, akik a magyar művészeti élet meghatározó személyiségeivé váltak. Benedek Jenő szigorú volt önmagához és tanítványaihoz is. Nem szerette dicsérni diákjait, nála a jó természetes volt... A tanítás után azonban elszállt a szigora, és barátként kezelt mindenkit. Volt egy zöld Skoda Feli- ciája, azon bárkit szívesen hazavitt, ha kérte... Hadd zárjam az emlékezést egy tipikus Benedek Jenő-s történettel. „Negyvenötben rengeteg szénrajzot csináltam. Naná. Nem volt olajfesték... Amikor bejöttek az oroszok, nálam is rendeztek egy kis műterem-látogatást. Megcsodálták a képeket, füttyent- gettek, csettintgettek... és megitták a fixatívomat! ízlett nekik, mert az indiai levéltetű ürüléke spirituszban volt feloldva... Nem mertem szólni nekik, mert tartottam tőle, hogy félreértik, és azt hiszik, irigylem tőlük a nedűt. A rajzaimat aztán nem volt mivel rögzíteni, de ennyivel én is hozzájárultam a felszabaduláshoz!” — tai — Nagy Tamás egyik fényképe Kiállítás nyílik Bán András művészettörténész laudációjával és a Qartette 007 muzsikájával február 24-én, szombaton 16 órakol a nyíregyházi Városi Galéria Nyírfa téri zenepavilonjában Boros György, Nagy Tamás, Síró Lajos és Soltész István munkáiból. Ok mindannyian a Nyíregyházi Fotóklub és a Magyar Fotóművészek Szövetsége tagjai. Boros György és Síró Lajos a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének részese. Nagy Tamás és Soltész István a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója hallgatója. Előbbi a Kelet-Magyarország munkatársa, utóbbi szellemi szabadfoglalkozású. Képzőművészet 1996. február 22., csütörtök haladva Beszélgetés Tóth Sándor Munkácsy-díjas szobrásszal A Évezredek hagyományain Hogy is áll a világ egy mai magyar képzőművész szemével? Főleg ez a kérdés izgatott, amikor beszélgetni kezdtem Tóth Sándor szobrászművést- szel. Tehát hogy is áll a világ? — A világ mindig olyan, amilyen. Mi, művészek benne élünk ugyan, de sajátos a nézőpontunk. Ha tehát a világról kérdez, én a művészetek világára gondolok. A helyzet az, hogy pillanatnyilag van egy „hivatalosnak” mondható irányzat, amit ma futtatnak. A médiák — és főleg a tévé — csak és kizárólag ezt árasztja. Az úgynevezett ismeretterjesztő jellegű műsorok — például Szemadám György műsora csak az absztrakt művészetet mutatják be, mintha más nem is létezne a világon! Én különben ezt csak ab strax- krix-krax-nak nevezem és annak is tartom! Különben ennek az ideje már mindenhol lejárt, lefutott. Talán azért „fürdetnek most bennünket kizárólag ebben”, mert akkoriban, amikor ez világdivat volt, nálunk nem támogatták... Majd csak elszáll ez is, mint minden, ami múlandó. Érdekes szó ez. A művészet az örökkévalóságnak kínálja a műveket. — Valóban. A művészet ezt teszi. Vannak azonban mostanában olyan művészeti „ideológiák”, amelyeknek nagyobb közük van pédául a környezet- védelemhez, mint az artiszti- kumhoz. Vagy mi mást vélhet az ember, ha azt hallja, hogy olyan anyagokból kell a szobrásznak dolgoznia, ami nem rombolja a környezetet, illetve „visszaolvad” abba? A művészi alkotások nem a test múlandóságát mímelve kell, hogy örök életűek legyenek! Ez antiművészet! Vagy mi másnak nevezhetném azt a hullámpapírból készített WC-t, amit nem is olyan régen láttam egy neves galériában? Nem. ennek A mester munka közben Fotó: Racskó Tibor már lassan vége. Láttam Sza- markandtól Las Vegasig számtalan galériát, azért merem ezt ilyen bátran kijelenteni. Igenis létezik egy élő, a világ művészetével ekvivalens (vagy éppen előtte járó) és az évszázadok, évezredek hagyományain nevelődött realista (posztmodem?) irányzat! — Nevén nevezné azokat, akinek a művészetét megkérdőjelezi? — A Guggenheim Múzeumban láttam a művészet csődjét. Oldenburg úgynevezett „lágy szobrászata” és Wittkin festményei láttán egész egyszerűen hányingert kaptam! Ha ez művészet, én nem vagyok művész, de nem is akarok az lenni! Tóth Sándor szobrászul ű v é s z 1 9 3 3. március 19-én született Miskolcon. A katolikus gimnázium elvégzése után felvételt nyert a Képzőmű- v é s z e t i Főiskolára, ahol két évig festészetet, majd hat évig szobrá- szatot tanult. Mesterei: Hinz Gyula és Papp Gyula, illetve Kisfaludi Stróbl Zsigmond. Tagja „minden létező” magyar képzőművészeti szövetségnek és társulásnak. 1982- ben Munkácsy-díjat kap. Megnyeri a ravennai Dante- biennálé aranyérmét, majd az ő művét választják az év Dante-érmének. Számtalan csoportos és egyéni kiállításai közül is kiemelkedik párizsi, az iserlohni, a kajaani, a bécsi, a Colorado Springs- i, a delaware-i, a toledói (USA) és a helsinki egyéni tárlata. Az elismerések egyik legnagyobbika az, amikor a bécsi Kunsthistorisches Museum egyéni kiállítását bemutatja. Jelenleg is Nyíregyházán él és alkot. * * * — Szereti a mai világot, az alkotás „közegét"? — A szocializmus alatt azt mondogattam, hogy bár jönne egy kis többpártrendszer, mert akkor több irányzat igényelne megjelenni. Gondoltam: több párt, több művész... Ma meg azt kell látnom, hogy egyik pártnak sincs szüksége művészetre. Félreértés ne essék, megélek, mert nem voltam kitartottja az előző rendszernek sem, csak éppen színesebb világot reméltem... Azért érdekes dolog ez... Nyíregyházának van valami különös varázsa. Amikor huszonkét éve ide jöttem, nem volt egyetlen szobrász sem a városban, most meg már tízen is vagyunk! Nyíregyháza a magyar éremművészet fellegvára lett. Például Jakó főorvos úr éremkiállítása is azt bizonyítja, hogy mi, művészek nem élünk légüres térben és igenis van élő magánmecenatúra! Ez remek dolog. — Tanít még, Mester? — Nem, már nem. Az egri tanárképző főiskola tanszék- vezető főiskolai tanáraként mentem nyugdíjba. Tanítani is csak teljes felelősséggel lehet. Választanom kellett, és én az alkotást választottam. Hála Istennek, sok megbízásom van, melyeknek mindig igen nagy örömmel teszek eleget. — palotai — Két — pontosabban négy — összetartó ember „A fotó nem a pillanatról szól” Azt tervezik, hogy négyévenként minden szökőnapon számot adnak az általuk megtett útról. Ezért mostani tárlatuk címe: Szökő 1. Négyük közül Tamást és Istvánt sikerült elérnünk, hogy szelíd demonstrációjuk kapcsán beszélgessünk. — Miért éppen a fotó segítségével fejezitek ki magatokat? I: — Önmagam számára szeretnék maradandót alkotni. Próbálkoztam a zenével, a szavalattal. Az édesapám lelkes amatőr fotográfus volt. Amíg élt, nem foglalkoztatott a fotográfia. Tizenhat éves koromban meghalt. Attól a naptól fogva fotózom. T: — Régebben rajzolgattam, festettem. Aztán szerelmes lettem egy lányba — aki egyébként a feleségem most és akinek Gyuri a bátyja. Velük akartam lenni Lengyelországban, egy alkotótáborban. így kezdtem fényképezni. — Tamás! Néhány kísérleti Polaroid alkotást láttam tőled a fotóklub jubileumi tárlatán. Akkor vetődött fel bennem a gondolat: te, mint a sajtóban dolgozók általában, tapasztalhattad, hogy az emberek látásmódja manipulálható. Benne van-e az effajta tudás a képeidben? — Először is azt mondanám el: a munkámnak és a kiállított képeimnek nem sok közük van egymáshoz. Hiszen az újságban megjelent illusztrációk arra hivatottak, hogy mások mondandóját erősítsék. Tehát 99,9 százalékukat nem raknám ki a falakra, mert nem én szólalok meg bennük. Egyébként nincs olyan tapasztalatom, amire utaltál, és az embereket nincs szándékomban manipulálni. Az foglalkoztat: hogyan lehet és szabad megváltoztatni az elkészült képiét piéldául számítógéppel vagy grafikával. — Mi a véleményetek a pola- roidról? I: — Talán egyesek elutasítják. Pedig fontos nyersanyag és színhelyes. A világon körülbelül négy olyan polaroid kamera létezik, amellyel 50X60 centis képet lehet készíteni. Ezeket a gépeket a legnagyobb fotósoknak adják oda. Ugyanakkor az egypéldányos rögzítési elv megnöveli a mű értékét. T: — Nekem arra is jó, hogy a türelmetlenségemet leszerelje. I: — A színes fotográfia — főleg napfénynek kitéve — hónapok alatt tönkremegy. A Polaroid nem ilyen. — István, nagyon líraiak a Városi Galériában látható, másokról készített portréid. Mindegyik alá verssorok kívánkoznak. Hogyan jönnek létre ezek a „vizuális költemények" ? — Számomra a fotó nem feltétlenül az objektív valóságot adja vissza, nem a pillanatról szól és nem a fényképezőgép felől közelíthető meg. Nagyon érdekel maga az anyag, amely fény hatására megváltozik. Főleg olyanokat örökítek meg, akiket ismerek. Előtte hetekig, hónapokig gondolkodom azon, hogy is csináljam. Sajnálnám, ha eltűnne az a száz— százötven éves hagyomány, amelynek során a portré a külső jegyek visszaadásán túl személyiségábrázolást is jelentett. Régen a családtagokról szakavatott személy készített dokumentumot, s a családi albumokban szertartásosan rendszerezték a múló idő nyomait. Ma otthon kapják le egymást sebtében, s bedobják a képet egy nagy dobozba. Ha lenne is valaha olyan műtermem, ahová az utcáról bárki bejöhetne, valószínűleg nem az első találkozásunkkor rögzített arcmást adnám oda. Ha nem lennék megelégedve a művemmel, visszahívnám a megrendelőt. Persze, csak egy kép árát kérném el. —Mi négyötök összetartozásának a titka? Hiszen az általatok előhívott produktumok nem hasonlítanak. I: — A második mondattal nem feltétlenül értek egyet. Persze feltűnő hasonulásról nem beszélhetünk. Nincs szükségünk rá, hogy a másiktól ötleteket lopjunk. Az első mondatra pedig az a válasz: munkára serkentjük egymást, mi vagyunk a másik számára az első kontroll és a legkeményebb kritikus. —S milyen elődökkel éreztek közösséget? Tekintetek-e bárkit példaképnek? — Példaképeink nincsenek, de vannak olyanok, mint Kerekes Gábor vagy Balta András, akiknek szeretjük a munkáit. — Hol nyílik legközelebb kiállításotok? I: — Március elsejétől egy hónapon át a nyíregyházi Jósa András Múzeumban szerepelünk a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója néhány tagjával. Készülünk a budapesti Bolt Galériában rendezendő tárlatra is. Gyüre Agnes
