Új Kelet, 1996. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-17 / 41. szám
Megyénk életéből UJKELETmh Farkas Bertalan a nyíregyházi repülőtérért Fotó: Harascsák Véletlenül futottam össze tegnap Farkas Bertalan dandártábornokkal — a Honda- szalon avatásán —, akit arrafelé csak „Farkas Berci”-ként emlegetnek. Rövid beszélgetésünk során az első magyar űrhajós elmondta: délutáni programjában egy tanácskozáson vesz részt, ahol a nyíregyházi repülőtér sorsa a fő téma. — Természetes, hogy nem hagyom sorsára az itteni repülőteret, hiszen itt kezdtem ismerkedni a repüléssel — mondotta Farkas tábornok. — A létesítmény jelenlegi állapotában is számos követelménynek meg tud felelni, kár lenne, ha tönkremenne. Fontos tehát, hogy olyan befektetőket találjunk, akik legalább az állagmegőrzésről, -fenntartásról és a gazdaságos üzemeltetésről tudnak gondoskodni. — Sokan, sokszor próbálkoztak sokféle ötlettel ezen a repülőtéren, nem túl sok sikerrel. — Tudom, de nem szabad feladni! Megfigyelhető, hogy a Nyugat egyre keletebbre tolódik. Előbb-utóbb Nyíregyháza is fontos szerepet kaphat a kelet—nyugati gazdasági kapcsolatokban. Akkor pedig nagyon jól jön még ez a repülőtér. Ezért én minden erőmmel azon vagyok. hogy megtaláljuk a megoldást. Szellemi Szabad Legények kiállítása Izgatottan morajló csoport töltötte meg a mátészalkai Szatmári Múzeum földszinti kiállítótermét. Tanárok, művészek, Mátészalka polgár- mestere, rendőrkapitánya és számos más ismert személyiség jött el a debreceni Szellemi Szabad Legények Társaságának bemutatkozó estjére. A ének, zene, fotó, festészet területét képviselő előadókból, alkotókból és képzőművészekből, írókból, költőkből, színészekből, újságírókból, irodalmárból, néprajzkutatóból és muzeológusból álló csoport először a Déri Múzeumban, másodjára pedig itt, Mátészalkán lépett a nyilvánosság elé. Az érdeklődés, úgy tűnik, elérte és meghaladta várt szintet, mert az utoljára érkezőknek már pótszékeket kellett beállítani. Három festőművész, három grafikus és egy fotóművész alkotásai kerültek fel a falra. A kiállítás február végéig megtekinthető. Művészetüket egyvalami köti össze, a közös MESTER, a nép. Költeményekkel, zenével, dallal, verssel és prózával mutatkozott be a magyar szellemi műhelyek egyik legújabbika, a debreceni Szellemi Szabad Legények Társasága. Úgy érzem, az előadás hatására nem csak a saját véleményem, hogy amilyen rövid a „Szabad Legények” múltja, olyan hosszú és fényes jövő sejlik fel előttük. Dojcsák Tibor 1996. február 17., s/ombat Mit tenne? Sorozatunkban olyan vállalatokat mutatunk be, olyan vállalkozókat szólaltatunk meg, akik a csak panasszal mérhető gazdasági helyzetünkben talpon maradtak, sőt, sikeresnek mondhatók. Ok vajon mit tanácsolnának azoknak, akik rólunk, mögöttünk, nélkülünk, nélkülük döntenek? Ők mit tennének, ha gazdasági életünk irányítása a kezükben lenne? Van remény a sikerre? Szalánczi András elnök-igazgató: — A gazdasági és politikai rendszerváltás általános hulláma bennünket is elért, hiszen 1991-ben teljesen munka nélkül maradtunk. Azok a kapcsolatok, amelyek kapacitásunkat lekötötték, egyik pillanatról a másikra eltűntek. Mint a budapesti nagyvállalatokat kiszolgáló vidéki gyáregységek általában, mi is bezárhattuk volna kapuinkat megrendelőink csődjével egy időben. Ekkor kezdtünk nagyon keményen a piackutatásba — kimondottan külföldön. A következő évben 169 embernek szereztünk egész évre munkát, és nyereségesen zártunk 300 milliós árbevétel mellett. Összehasonlításképpen: tavaly 270 emberrel 1,1 milliárdos árbevételt produkáltunk, amiből 600 millió dollárban folyt be. Nyereségünk nagy részét fejlesztésre fordítottuk, elsősorban a tuzséri telepünkre, 100 milliós értékben. Elkészült a térség legnagyobb gépkocsitárolója, szervize a hozzá tartozó irodákkal, ahol tavaly 34 ezer autó fordult meg. Korszerűsítettük a nyíregyházi szervizünket, alkatrészgyártóüzemünkbe korszerű CNC forgácsológépek kerültek. Ezzel teremtettük meg annak a lehetőségét, hogy megfelelő minőséggel lépjünk ki a nyugati piacra. Nagyobb megrendelőink angol, német, osztrák, horvát, szlovén területekről érkeznek. Üzletpolitikánk alapja a több lábon állás. A piackutatás egyetlen percre sem állhat meg, még ha teljesen lekötöttük is magunkat munkával. Keressük a lehetőségeket, hogy minél több területen legyünk jelen, hogy minél több embernek adhassunk munkát. Már nem élhetünk abban a kényelmes helyzetben, ami 1991 előtt volt. Emellett sorozatosan hátrányosan érintenek bennünket a kormányintézkedések. A költségek évről évre növekednek, megrendelőink pedig inkább engedményeket várnak tőlünk és nem egyre borsosabb számlákat. A monopolhelyzetben lévő szolgáltató vállalatok drasztikusan emelték áraikat, s ezt a gazdaság egyre nehezebben tudja elviselni. A gépkocsikat forgalmazó, javító vállalkozásokat a vámköltségek sújtják. Ez látszik a forgalmon is, ami több mint 30 százalékkal esett vissza. 1996-ban további 20 százalék várható! Az egykori népautónál, a Ladánál 50 százalékos a visszaesés. Amin a kormányzatnak változtatnia kellene, hogy a „nagyobb forVAGÉP RT. Alapítva:1953. Részvénytársasággá 1992-ben alakult. Saját tőke: 150 millió forint Magyar rész: 15 százalék külföldi, 85 százalék magyar magán Tevékenység: gépészeti- termék-gyártás, gépjár- mű-márkakereskedelem, szállítmányozás, üzem- és kenőanyag-forgalmazás, járműalkatrész-értékesítés Eves forgalom: 1,1 milliárd forint Foglalkoztatottak száma: 260 fő galom, kicsi hozam” elvét támogassa, például a vámpótlékok mérséklésével. Miközben a munkanélküliség megszüntetése és a támogatás anyagi feltételeinek megteremtése jelenti a legnagyobb országos feladatot, olyan nagyok a bérrel járó költségek, hogy nem biztatják állománynövelésre, bér- fejlesztésre a munkaadókat. A Vagép-nél ennek ellenére az idén 25 százalékos bérfejlesztés történt. Kedvező, de nem elegendő lépés volt a társasági adó mérséklése. De miközben a záhonyi térség fontosságáról megannyi nyilatkozat hangzik el, mi egyetlen fillér támogatást sem kaptunk ottani beruházásunkhoz. Amit már többször szóvá tettünk, hogy a város és a megye életébe, gazdasági döntéseibe nem vonják be azokat, akik itt élnek, akik itt termelnek. Kétszer ha kaptunk meghívást olyan üzleti találkozóra, amelyet a város vezetése szervezett, megyeit még egyszer sem, pedig ezeknek azt kellene szolgálnia, hogy a helyi vállalatok profitáljanak a külföldi kapcsolatokból. Úgy gondoljuk, elég sok adót fizetünk a költségvetésbe, de itt helyi adóként is, ezért szeretnénk, ha gondolkodnának velünk, gondolkodnának bennünk. Az idén minden reményünk megvan arra, hogy a tavalyi forgalmunkat megismételjük, de a költségek növekedése miatt a nyereségünk csökken. Almaimban pedig nem csodák járnak, hanem mindennapi feladatok. S egy vezető nagyobb eredményt talán nem is mondhat a saját munkájáról, ha a vállalat a távollétében is zökkenő- mentesen tud működni. Ez az új vonása a Vagépnek az utóbbi években alakult ki, ami a jó munkamegosztással dolgozó vezetői csapatnak köszönhető, amely minden üzletért keményen megdolgozik, de nem telhetetlen. (tapolcai) „Nekem szurkolt Búj apraja-nagyja” Minden helyett mégsem semmit Amikor telefonon találkozásra kértem, megpróbált kitérni azzal, hogy nem művelt ő olyan nagy dolgot, amely újságszereplésre érdemesítené. Végül is hajlott a beszélgetésre, a megkereséshez támpontul az új ház udvarán pihengető „nyugdíjas” Trabant rendszáma szolgált, házszám híján. Szépen berendezett, könyvekkel teli nappaliban beszélgettünk. Aztán nagyon nem is kellett kérdezni, Géczi R. Ferenc buji magyar—történelem szakos tanár szinte egyfolytában „televíziós” élményeiről mesélt, a népszerű Mindent vagy semmit! vetélkedőbeli bemutatkozásáról, amikor egy falu, Búj lakossága, s megannyi régi és újabb ismerős szurkolt érte egészen február 12- éig a tévéképernyő előtt. — Talán mindenki tudja a vetélkedőről — kezdte beszámolóját Géczi R. Ferenc —, hogy kérdések beküldésével lehet, jogot szerezni” a részvételre, ez alapján küldenek értesítést. Engem ily módon július 18-án hívtak Pestre egy négyoldalas írásbeli tesztre, amely a gimnáziumi érettségire épül. Ezt követően augusztus 31-én volt a szóbeli meghallgatás, amely a „stúdióképességet” mérte fel, ugyanakkor ismerkedő jellegű volt. Azzal bocsátottak el, hogy a meghallgatás nem jelent feltétlen tévészereplést, lehetőleg ne számítsunk semmire. Magamban már le is tettem a dologról, mígnem az elmúlt év utolsó postájával — december 29-én — megérkezett a várt levél. Örömmel tapasztaltam, hogy az egész stáb mennyire partnernek tekint bennünket, mennyire segítőkészek, a korábbi „személytelenségünk” egyszerre megváltozott, az érdeklődés középpontjába kerültünk. Kimondottan családias lett a hangulat közöttünk, mindent megtettek azért, hogy a figyelmünket lehetőleg ne gátolja semmi. Én nagyon sokat kaptam ettől a játéktól. Úgy vágtam neki, hogy a feleségemen és a főnökömön kívül más nem tudott vállalkozásomról, még az ovis Balázs fiam sem. Megvallom, kicsit tartottam a kudarc lehetőségétől, egyébként sem vagyok bőviben az önbizalomnak. A nagydobra verés így elmaradt, azt azonban már bánom, hogy a közönségbe nem vittem ismerőst, mert talán jó lett volna. Apám utólag neheztelt is rám emiatt, de büszke is volt arra, hogy az ötödik fordulóig eljutottam, mégpedig a tőle kölcsönkért csokomyakkendőben. Erőpróbának szántam ezt a szereplést, aztán már úgy tapasztalom, hogy sokkal több lett belőle, annak ellenére, hogy az ötödikben „elvéreztem”. Igaz, mindössze ötszáz ponttal lemaradva, úgy, hogy a másik Ferenc közben tízezer pontra talált. Ám mindig ellene voltam a „ha”-nak, most is játéknak tekintem. Egy nagyon jó játéknak. Persze, mennyivel köny- nyebb kívülről játszani, mint ott, a kamerák előtt. Noha kiestem, mégsem érzem úgy, hogy a Mindent vagy semmidből én az utóbbit kaptam volna. Amellett, hogy értékes ajándékokhoz jutottam, e megmérettetéssel mindenképpen gazdagabb lettem. Én itt elsősorban alázatot tanultam, alázatot a versenyzőtársaimtól,-a stábtól, Vágó Istvántól. Ha ők erre képesek, hogy jöhetnék én ahhoz, hogy pökhendi legyek. Egyetlenegy ilyen figurával találkoztam, ő ki is esett elsőre. Ami számomra meglepő volt, az a falu szeretete. Mindenki igyekezett ellátni jó tanácsokkal, volt, aki levélben intett a drága vásárlásoktól, és se szeri, se száma a végtelen jóindulatú ötletnek, féltésnek, gratulációnak. Kezdtem úgy érezni: Hohó! Itt már nem is csak én ver- senyzek, itt én egy falut képviselek! Aztán azzal, hogy kiestem, az az érzésem támadt, mintha a játékukat rontottam volna el. Bizony, ez ilyenfajta felelősséggel is jár! De azt hiszem, inkább barátokat szereztem. Ez meg aztán valóban nem „semmi”! — fejezte be összefoglalóját Géczi R. Ferenc tanár úr. Elköszönőben a Trabantra mutatok, ő érti a néma kérdést, meg is válaszolja: — Igen, ehelyett lett volna a „minden”, de eldöcög még velem, ha szépen megkérem. Lefler György