Új Kelet, 1996. február (3. évfolyam, 27-51. szám)

1996-02-17 / 41. szám

Megyénk életéből UJKELETmh Farkas Bertalan a nyíregyházi repülőtérért Fotó: Harascsák Véletlenül futottam össze tegnap Farkas Bertalan dan­dártábornokkal — a Honda- szalon avatásán —, akit arrafe­lé csak „Farkas Berci”-ként emlegetnek. Rövid beszélgeté­sünk során az első magyar űr­hajós elmondta: délutáni prog­ramjában egy tanácskozáson vesz részt, ahol a nyíregyházi repülőtér sorsa a fő téma. — Természetes, hogy nem hagyom sorsára az itteni repü­lőteret, hiszen itt kezdtem is­merkedni a repüléssel — mon­dotta Farkas tábornok. — A lé­tesítmény jelenlegi állapotában is számos követelménynek meg tud felelni, kár lenne, ha tönk­remenne. Fontos tehát, hogy olyan befektetőket találjunk, akik legalább az állagmeg­őrzésről, -fenntartásról és a gaz­daságos üzemeltetésről tudnak gondoskodni. — Sokan, sokszor próbál­koztak sokféle ötlettel ezen a repülőtéren, nem túl sok siker­rel. — Tudom, de nem szabad feladni! Megfigyelhető, hogy a Nyugat egyre keletebbre toló­dik. Előbb-utóbb Nyíregyháza is fontos szerepet kaphat a ke­let—nyugati gazdasági kapcso­latokban. Akkor pedig nagyon jól jön még ez a repülőtér. Ezért én minden erőmmel azon va­gyok. hogy megtaláljuk a meg­oldást. Szellemi Szabad Legények kiállítása Izgatottan morajló csoport töltötte meg a mátészalkai Szatmári Múzeum földszinti kiállítótermét. Tanárok, mű­vészek, Mátészalka polgár- mestere, rendőrkapitánya és számos más ismert személyi­ség jött el a debreceni Szel­lemi Szabad Legények Tár­saságának bemutatkozó est­jére. A ének, zene, fotó, fes­tészet területét képviselő előadókból, alkotókból és képzőművészekből, írókból, költőkből, színészekből, új­ságírókból, irodalmárból, néprajzkutatóból és muzeo­lógusból álló csoport először a Déri Múzeumban, másod­jára pedig itt, Mátészalkán lé­pett a nyilvánosság elé. Az érdeklődés, úgy tűnik, elérte és meghaladta várt szintet, mert az utoljára érkezőknek már pótszékeket kellett beál­lítani. Három festőművész, három grafikus és egy fotó­művész alkotásai kerültek fel a falra. A kiállítás február vé­géig megtekinthető. Művé­szetüket egyvalami köti össze, a közös MESTER, a nép. Költeményekkel, zené­vel, dallal, verssel és prózá­val mutatkozott be a magyar szellemi műhelyek egyik leg­újabbika, a debreceni Szel­lemi Szabad Legények Tár­sasága. Úgy érzem, az elő­adás hatására nem csak a sa­ját véleményem, hogy ami­lyen rövid a „Szabad Legé­nyek” múltja, olyan hosszú és fényes jövő sejlik fel előttük. ­Dojcsák Tibor 1996. február 17., s/ombat Mit tenne? Sorozatunkban olyan vállalatokat mutatunk be, olyan vál­lalkozókat szólaltatunk meg, akik a csak panasszal mérhető gazdasági helyzetünkben talpon maradtak, sőt, sikeresnek mondhatók. Ok vajon mit tanácsolnának azoknak, akik ró­lunk, mögöttünk, nélkülünk, nélkülük döntenek? Ők mit ten­nének, ha gazdasági életünk irányítása a kezükben lenne? Van remény a sikerre? Szalánczi András elnök-igaz­gató: — A gazdasági és politikai rendszerváltás általános hullá­ma bennünket is elért, hiszen 1991-ben teljesen munka nél­kül maradtunk. Azok a kapcso­latok, amelyek kapacitásunkat lekötötték, egyik pillanatról a másikra eltűntek. Mint a buda­pesti nagyvállalatokat kiszolgá­ló vidéki gyáregységek általá­ban, mi is bezárhattuk volna kapuinkat megrendelőink csőd­jével egy időben. Ekkor kezd­tünk nagyon keményen a piac­kutatásba — kimondottan kül­földön. A következő évben 169 embernek szereztünk egész évre munkát, és nyereségesen zártunk 300 milliós árbevétel mellett. Összehasonlításkép­pen: tavaly 270 emberrel 1,1 milliárdos árbevételt produkál­tunk, amiből 600 millió dollár­ban folyt be. Nyereségünk nagy részét fejlesztésre fordítottuk, elsősorban a tuzséri telepünk­re, 100 milliós értékben. Elké­szült a térség legnagyobb gép­kocsitárolója, szervize a hozzá tartozó irodákkal, ahol tavaly 34 ezer autó fordult meg. Kor­szerűsítettük a nyíregyházi szervizünket, alkatrészgyártó­üzemünkbe korszerű CNC forgácsológépek kerültek. Ez­zel teremtettük meg annak a lehetőségét, hogy megfelelő minőséggel lépjünk ki a nyu­gati piacra. Nagyobb meg­rendelőink angol, német, oszt­rák, horvát, szlovén területek­ről érkeznek. Üzletpolitikánk alapja a több lábon állás. A piackutatás egyetlen percre sem állhat meg, még ha teljesen lekötöttük is magunkat munkával. Keressük a lehetőségeket, hogy minél több területen legyünk jelen, hogy minél több embernek ad­hassunk munkát. Már nem él­hetünk abban a kényelmes helyzetben, ami 1991 előtt volt. Emellett sorozatosan hátrányo­san érintenek bennünket a kor­mányintézkedések. A költsé­gek évről évre növekednek, megrendelőink pedig inkább engedményeket várnak tőlünk és nem egyre borsosabb szám­lákat. A monopolhelyzetben lévő szolgáltató vállalatok draszti­kusan emelték áraikat, s ezt a gazdaság egyre nehezebben tudja elviselni. A gépkocsikat forgalmazó, javító vállalkozá­sokat a vámköltségek sújtják. Ez látszik a forgalmon is, ami több mint 30 százalékkal esett vissza. 1996-ban további 20 százalék várható! Az egykori népautónál, a Ladánál 50 szá­zalékos a visszaesés. Amin a kormányzatnak változtatnia kellene, hogy a „nagyobb for­VAGÉP RT. Alapítva:1953. Rész­vénytársasággá 1992-ben alakult. Saját tőke: 150 millió fo­rint Magyar rész: 15 száza­lék külföldi, 85 százalék magyar magán Tevékenység: gépészeti- termék-gyártás, gépjár- mű-márkakereskedelem, szállítmányozás, üzem- és kenőanyag-forgalmazás, járműalkatrész-értékesítés Eves forgalom: 1,1 mil­liárd forint Foglalkoztatottak szá­ma: 260 fő galom, kicsi hozam” elvét tá­mogassa, például a vámpótlé­kok mérséklésével. Miközben a munkanélküliség megszünte­tése és a támogatás anyagi fel­tételeinek megteremtése jelen­ti a legnagyobb országos fel­adatot, olyan nagyok a bérrel járó költségek, hogy nem biz­tatják állománynövelésre, bér- fejlesztésre a munkaadókat. A Vagép-nél ennek ellenére az idén 25 százalékos bérfejlesz­tés történt. Kedvező, de nem elegendő lépés volt a társasági adó mérséklése. De miközben a záhonyi térség fontosságáról megannyi nyilatkozat hangzik el, mi egyetlen fillér támogatást sem kaptunk ottani beruházá­sunkhoz. Amit már többször szóvá tet­tünk, hogy a város és a megye életébe, gazdasági döntéseibe nem vonják be azokat, akik itt élnek, akik itt termelnek. Két­szer ha kaptunk meghívást olyan üzleti találkozóra, ame­lyet a város vezetése szervezett, megyeit még egyszer sem, pe­dig ezeknek azt kellene szolgál­nia, hogy a helyi vállalatok pro­fitáljanak a külföldi kapcsola­tokból. Úgy gondoljuk, elég sok adót fizetünk a költségve­tésbe, de itt helyi adóként is, ezért szeretnénk, ha gondol­kodnának velünk, gondolkod­nának bennünk. Az idén minden reményünk megvan arra, hogy a tavalyi forgalmunkat megismételjük, de a költségek növekedése mi­att a nyereségünk csökken. Al­maimban pedig nem csodák járnak, hanem mindennapi fel­adatok. S egy vezető nagyobb eredményt talán nem is mond­hat a saját munkájáról, ha a vál­lalat a távollétében is zökkenő- mentesen tud működni. Ez az új vonása a Vagépnek az utób­bi években alakult ki, ami a jó munkamegosztással dolgozó vezetői csapatnak köszönhető, amely minden üzletért kemé­nyen megdolgozik, de nem tel­hetetlen. (tapolcai) „Nekem szurkolt Búj apraja-nagyja” Minden helyett mégsem semmit Amikor telefonon találkozás­ra kértem, megpróbált kitérni azzal, hogy nem művelt ő olyan nagy dolgot, amely újságsze­replésre érdemesítené. Végül is hajlott a beszélgetésre, a meg­kereséshez támpontul az új ház udvarán pihengető „nyugdíjas” Trabant rendszáma szolgált, házszám híján. Szépen beren­dezett, könyvekkel teli nappa­liban beszélgettünk. Aztán nagyon nem is kellett kérdezni, Géczi R. Ferenc buji magyar—történelem szakos ta­nár szinte egyfolytában „televí­ziós” élményeiről mesélt, a nép­szerű Mindent vagy semmit! vetélkedőbeli bemutatkozásáról, amikor egy falu, Búj lakossága, s megannyi régi és újabb ismerős szurkolt érte egészen február 12- éig a tévéképernyő előtt. — Talán mindenki tudja a vetélkedőről — kezdte beszá­molóját Géczi R. Ferenc —, hogy kérdések beküldésével lehet, jogot szerezni” a részvé­telre, ez alapján küldenek érte­sítést. Engem ily módon július 18-án hívtak Pestre egy négy­oldalas írásbeli tesztre, amely a gimnáziumi érettségire épül. Ezt követően augusztus 31-én volt a szóbeli meghallgatás, amely a „stúdióképességet” mérte fel, ugyanakkor ismerke­dő jellegű volt. Azzal bocsátot­tak el, hogy a meghallgatás nem jelent feltétlen tévészerep­lést, lehetőleg ne számítsunk semmire. Magamban már le is tettem a dologról, mígnem az elmúlt év utolsó postájával — december 29-én — megérke­zett a várt levél. Örömmel tapasztaltam, hogy az egész stáb mennyire partner­nek tekint bennünket, mennyi­re segítőkészek, a korábbi „sze­mélytelenségünk” egyszerre megváltozott, az érdeklődés középpontjába kerültünk. Ki­mondottan családias lett a han­gulat közöttünk, mindent meg­tettek azért, hogy a figyelmün­ket lehetőleg ne gátolja semmi. Én nagyon sokat kaptam ettől a játéktól. Úgy vágtam neki, hogy a fele­ségemen és a fő­nökömön kívül más nem tudott vállalkozásomról, még az ovis Ba­lázs fiam sem. Megvallom, kicsit tartottam a kudarc lehetőségétől, egyébként sem vagyok bőviben az önbizalomnak. A nagydobra ve­rés így elmaradt, azt azonban már bánom, hogy a kö­zönségbe nem vit­tem ismerőst, mert talán jó lett volna. Apám utólag neheztelt is rám emiatt, de büszke is volt arra, hogy az ötödik fordulóig elju­tottam, mégpedig a tőle köl­csönkért csokomyakkendőben. Erőpróbának szántam ezt a szereplést, aztán már úgy ta­pasztalom, hogy sokkal több lett belőle, annak ellenére, hogy az ötödikben „elvéreztem”. Igaz, mindössze ötszáz ponttal lemaradva, úgy, hogy a másik Ferenc közben tízezer pontra talált. Ám mindig ellene voltam a „ha”-nak, most is játéknak tekintem. Egy nagyon jó játék­nak. Persze, mennyivel köny- nyebb kívülről játszani, mint ott, a kamerák előtt. Noha ki­estem, mégsem érzem úgy, hogy a Mindent vagy semmid­ből én az utóbbit kaptam vol­na. Amellett, hogy értékes aján­dékokhoz jutottam, e megmé­rettetéssel mindenképpen gaz­dagabb lettem. Én itt elsősor­ban alázatot tanultam, alázatot a versenyzőtársaimtól,-a stáb­tól, Vágó Istvántól. Ha ők erre képesek, hogy jöhetnék én ah­hoz, hogy pökhendi legyek. Egyetlenegy ilyen figurával ta­lálkoztam, ő ki is esett elsőre. Ami számomra meglepő volt, az a falu szeretete. Min­denki igyekezett ellátni jó taná­csokkal, volt, aki levélben in­tett a drága vásárlásoktól, és se szeri, se száma a végtelen jóin­dulatú ötletnek, féltésnek, gratu­lációnak. Kezdtem úgy érezni: Hohó! Itt már nem is csak én ver- senyzek, itt én egy falut képvi­selek! Aztán azzal, hogy kies­tem, az az érzésem támadt, mint­ha a játékukat rontottam volna el. Bizony, ez ilyenfajta felelős­séggel is jár! De azt hiszem, in­kább barátokat szereztem. Ez meg aztán valóban nem „sem­mi”! — fejezte be összefoglaló­ját Géczi R. Ferenc tanár úr. Elköszönőben a Trabantra mutatok, ő érti a néma kérdést, meg is válaszolja: — Igen, ehelyett lett volna a „minden”, de eldöcög még ve­lem, ha szépen megkérem. Lefler György

Next

/
Thumbnails
Contents