Új Kelet, 1996. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-14 / 38. szám
10 1996. február 14., szerda Közelkép UJ KELET Minden nőnek stílusa van Ha egy hölgy bálba készül biztos, hogy komoly fejtörést okoz neki, mit is vegyen fel. A nyíregyházi színházban van egy hölgy, aki nemcsak a színpadon formál és alakít remekül, de ollóval a kezében is mesterien teszi ezt. Szabó Tünde színművésznővel beszélgettem bálokról, báli ruhákról, mivel az általa tervezett és készített egyedi ruhák a város egyik elegáns boltjában megvásárolhatók. — Ha bálokról beszélünk, rögtön az elején hadd szóljak nagy bánatomról, bosszúságomról, mégpedig: ebben az egyre szépülő városban nincs egyetlen bálterem sem. Az ember szíve megdobban, ha végigsétál a szebbnél szebb újonnan épített és rendbe hozott épületek, a modem üzletházak előtt, az átalakított Kossuth téren. Van arca a városnak, de nincs bálterme. A színházat bérelik ki (sic!), ha nagyobb eseményt szerveznek. Világhírű kórusaink számára adna fellépési lehetőséget egy ilyen terem. Úgy elvállalni fellépést egy estélyre, ha tudom, hogy székek „sikítanak” majd, amikor megmozdul rajta valaki, oszlopok között kukucskálva, jobbra-balra forgolódva énekelek, verselek, mert az L alakban terített asztalnál ülő közönséget csak így láthatom. Ezért hát, mérhetetlen szeretettel üzenem a város vezetőinek ezúton is, hogy nagy szükség lenne egy bálteremre! — Miért van szükség egyáltalán bálokra? — A mindennapi robot mellett kell hogy legyen alkalom felvenni legszebb ruhánkat, és gyönyörűnek látni magunkat. Férfi, nő számára ez egyaránt fontos. Ritkán van olyan társadalmi esemény, ahol találkozhatunk, beszélgethetünk, megismerhetünk másokat munkatársainkon kívül. Ezekre nincs idő, ezért alkalmat kell rá teremteni. á bál nem polgári csö- kevény, meg kell adni a rangját. Az emberek elfelejtettek beszélgetni, a fiatalok nem tudnak keringőzni, a fiatal lányok nem tudnak mozogni egy estélyi ruhában, mert nincs rá alkalom, hogy megtanulják. A civilizált Európába tartunk, ezért kell, hogy a társasági életben is oda tartozzunk. — Volt-e olyan bál, ami maradandó emléket jelent azóta is? — Kettő is van ilyen, de teljesen különböző okokból. Mondhatnám, hogy az első bálom az egyik, ami az óvodában farsangi jelmezbál volt. Maradandó emlék ez, mert ekkor olyan szerelmes volta, mint az ágyú, Robikéba; ez volt első nagy szerelmem. Azóta sem tudok róla semmit. Én rószaszín selyempizsamában voltam a kis kínai lány, ő kéményseprőnek öltözött. A másikat még a rendszerváltás előtt, de már a lazuló időszakban adta a külföldön élő Fenenczy sajtómágnás az Intercontinentalban. Ez azért emelékezetes, mert ekkor találkoztam dúsgazdag emberekkel. Olyanokkal, akik vagyonát valójában fel sem lehet fogni. Ezek az emberek, ez a miliő fantasztikus hatással volt rám. A falnál sorban állva glaszékesztyűs inasok lesték a kiürült poharakat, a vendégek számára szobákat foglaltak, ha fáradtan lepihenni kívánnának, vagy netán toalettjüket rendeznék vagy cserélnék. Sokan álságos dolognak tartják a bálokat, mert „ruhabemutatót” látnak benne, mint néha egy-egy színházi estében is. Sznobok vannak és lesznek is, de ez nem baj, mert ők a kultúra mecénásai, és szükség van rájuk. — Ruhák, divat, megjelenés. — A jó megjelenésben legfontosabb az önismeret. Kultúra ez is. Amikor Franciaországban voltam, megértettem, hogy A képen a művésznő kedvenc saját készítésű ruhájában a francia nő azért sikkes mindig, mert megtalálja a stílusát, és ugyanazt a fazont alakítja egész életében. Minden nőnek van stílusa, s csak az abba illő fazonok állnak jól neki. Van, akié angolos, franciás, lágyabb vagy vagányabb. Lehet, hogy az épp aktuális divat elragadó, de nem az ő egyénisége. Nem fogja jól érezni magát benne, és nem harmonizál a lényével. Egyszer kell megérezni ezt, s nem történik többé olyan, hogy hazaviszünk egy gyönyörű ruhát, de csak a tükörben nézegetjük, más helyre nincs kedvünk felvenni. Én a francia vonalakat kedvelem, szeretem a századforduló, a szecesszió hangulatát. Nem vagyok divat- tervező, nem az a feladatom, hogy mindenki számára tervezzek és varrják. Nincsenek tervrajzok, nincs szabásminta. Az anyagot felteszem a bábura, és elkezdem alakítani, néha maga az anyag esése mutatja a formát, az alakot. Jókedvből csinálom, nem sokat, csak egy-egy darabot. Élvezem az alkotás folyamatát. Van, mikor beleszeretek egy anyagba, de több évig áll a szekrényben, míg megszólal a lelke, és megsúgja nekem, milyen formában mutatna a legszebben. Az a nehezebb, mikor a formát, sziluettet képzelem el, s nagyon ritka, hogy azonnal kapjak hozzá megfelelő anyagot. — Milyen egy báli ruha? — Báli ruha a nagy ruha. Lehet egyszerű, de földig érő és uszályos is. Saját korosztályomnak tervezek finoman elegáns ruhákat. Teremésze- tesen saját ruháimat is mind én álmodom meg és készítem el. A kedvenc alkalmi ruhám nyersszínű, anyaga mariin és csipke (képünkön). Érdekességét a kar alatti lepitus adja. Én is nagyon szeretem a feketét, de megdöbbentem, amikor néhány bálon a hölgyeket egyenfeketében láttam. Ezért most direkt színes alkalmi ruhákat szeretnék készíteni. Borzasztóan fontosak a kiegészítők. Gyöngyözött ruhához például feltétlenül kerüljük a gyöngysor viselését. Saját formánkat is kritikusan szemléljük. Minden alakbeli hibát lehet tompítani, erényt kiemelni. Hogy a férfiakról is szó essék, a pocakosodó urak ne hordjanak csípőnadrágot a „has alatt”, és ajánlanám nekik az újra divatba jövő nadrágtartót öv helyett. Ha egy nő és egy férfi önmagával harmonikusan öltözött, biztos, hogy egymás oldalán is jól mutatnak, ellenkező esetben rontják a másik megjelenését is. Ha sok pénzem és időm lenne, szívesen nyitnék egy olyan üzletet, ahol a ruhák mellett öltözködési, megjelenési tanácsokat is adnék a haj színétől, formájától kezdve a lábformához passzoló cipőig. — Március 2-án Színészbál. — A műsor kiválasztása, próbái már tartanak. A színház minden hölgytagja fellép, de most szigorúan férfiak nélkül. Legyen meglepetés, de annyit elárulok, hogy igazán nőies lesz a megjelenésük is. Hatházi Andrea Lengyelffy Produkció pénz beszél, a lélek hallgat Gyógyír Biankának Bianka Lilla hatéves. Gyönyörű kislány. Szülővárosának, Nyíregyházának már sok dicsőséget szerzett, többször nyert különféle gyermekszépségversenyeken. A napokban komoly szomorúság érte. Anyukája, aki be kívánta nevezni egy jelenleg zajló szépségversenyre, összezördülésbe került a rendezőkkel — nehezményezvén, hogy ezen a vetélkedőn nevezési díjat kell a gyerekek után fizetni, és a belépés sem ingyenes. A mama elmondta, hogy ez sehol nem volt eddig szokás, mire a rendezők közül egy hölgy — szerinte minősíthetetlen hangon — kioktatta, miszerint most és itt viszont ez a szabály. Szó szót követett, és a szervezők — talán a botrányt akarván megelőzni — eltanácsolták a kislányt a szépségversenyről. A szervező hölggyel is beszéltünk, ekkor derült ki, hogy a mama is meglehetősen éles hangot használt a szervezőkkel szemben. Nem kívánok az eset felett vitát nyitni. Főleg nem „igazságot tenni”. Néhány általános tanulság azonban na: gyón is kikívánkozik belőlem. Sajnos, mindenkinek tudomásul kell vennie, hogy a világ napról napra változik — és nem mindig a javára. Ami tegnap ingyenes volt, az holnap már nehéz ezrekbe is kerülhet... Szabályok nincsenek, ez a szabály. Ugyanakkor, ha valami, akkor az is alapigazsággá vált, hogy a „vevőnek mindig igaza van” — és ebben az esetben a mama a „vevő”. Vélemények és ellenvélemények, igazságérzet és presztízsharc, mind-mind részei életünknek. Egy azonban biztos: a gyermekek nem ihat- ják meg a levét a felnőttek ci- vakodásának! Egy kislány, aki hetekig készült, most nagyon szomorú. És ennek nem kellene így lennie... Reméljük, Biankának némi gyógyírt jelent, ha közöljük a fényképét. Az orosi általános iskolában farsangi mulatságot szerveztek a szülők számára. Ha- rascsák-Annamária felvétele a bálkirályt és asztaltársaságát örökítette meg Rosszkedvűen érkeztem egy koncertre. Hátha a zene segít, hogy kilépjek néhány órára ebből a melankóliából. A dallamok ismerősként fogadtak, a szöveg néhol régi kedves emlékeket idézett. Felvettem a zene lüktetését, több száz emberrel körülöttem szinte egyszerre mozogtak a taktust verő lábak, imbolygó testek, belefeledkeztünk a zenébe. Volt, aki csápolt, volt, aki táncolt, de senki nem tudott megálljt parancsolni porcikáinak. O sem, pedig csak ujjai, mozdultak, teste valami okból nem engedelmeskedett a parancsoknak. Helyette a kerekek gördültek jobbra- balra, előre-hátra. Hol köröket, hol nyolcasokat írt le a dallam Táncoló kerekek ritmusára. Látszott rajta, hogy mozdulatlan teste is élvezi a zenét. Ugyanaz a korosztály, még harminc alatt, mint én. Nem akartam sajnálni, tudom, ezt utálná legjobban, magamra lettem mérges. O teljesebb embernek látszik, mint én, mozduló lábakkal, egészségesen. Lehet, hogy boldog, és nincs annyi borongás pillanata, mint nekem. Azóta ha „magamba esem”, felidézem azokat a táncoló kerekeket, nem lesz tőle kevesebb gondom, de talán több erőm, amit abban a néhány órában kaptam a koncerten. Tőle. H. A. (LP)
