Új Kelet, 1996. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-10 / 35. szám
UJ KELET Interjú 1996. február 10., szombat 5 Apró iroda a hatodikon. Kávássy Sándor képviselőházi rezidenciája. Egyszerű, modern irodabútor. Semmi felesleges... Egy hölgy robog be. Az erdélyi magyaroknak gyújt. — A többiek mennyit adtak? — kérdezi Kávássy. — Tízezret. — Ezer forintom, ha van. Most nem tudok adni. — Mikor? — Majd. Még a tiszteletdíjat sem vettem fel. — Akkor majd visszajövök. — Jó. — Mikor jöjjek? — Nem tudom. Talán délután. — Az első világháborút követő években gyakorlatilag nem akadt kormány, amely hajlandó lett volna a gyakorlatban szentesíteni a trianoni béke- szerződést — mondja dr. Kávássy Sándor. — 1920-ban cselhez folyamodtak az antant- hatalmak. Milerand francia politikus újabb mézet kent a madzagra, amikor megígérte, hogy „a magyarság minden jogos igényét ki fogják elégíteni”... A határok pontos kijelölésekor azonban „megfeledkeztek” erről, sőt, az utolsó menetben mindent elkövettek, hogy a magyarság orra alá újabb és újabb adag borsot törjenek. Ugyanúgy a déli végeken, mint itt, mifelénk, a Beregben is természetesen, „merő véletlen- ségből” néhány száz, néhány ezer méterrel arrébb verték le itt-ott a karókat. — Hogy lehet ez? Magyar részről nem ellenőrizték a határkitűzést? — Megtehették, hiszen például a déli határszakaszon egy szakasznyi magyar rendőrrel szemben egy egész zászlóalj szerb állt... — Mekkora területekről van szó? — A jelenlegi határvonal az ukrán—magyar szakaszon az alábbiak szerint tér el a trianoni békeszerződésben foglaltaktól: Barabástól 870, Bereg- daróctól 860 és Lónyától 7350 katasztrális holdat, valamint Beregsuránytól, Tiszakere- csenytől és Milotától további területeket szakítottak el — jogtalanul —, és ezek ma is az ukrán közigazgatás kezén vannak. Az „elsikkasztott” földek összesen 8480 kataszteri holdat tesznek ki. — Rendelkezésére állnak bizonyító iratok, képviselő úr? — Gulácsy István, Bereg megye alispánja Tarpán, 1921. május 10-én kelt jelentésében, amit a kormánynak tett, mindezt felvetette a Javaslat a magyar—csehszlovák országhatár Bereg vármegyei szakaszának megállapítása tágyában — A demarkátiós vonal bírálata című leiratában. (Az I. és a II. világháború között a kárpátaljai terület Csehszlovákiához és nem Ukrajnához tartozott—a szerk.) Nem természetes, de tény, hogy ezek a területek a mai napig nem tartoznak az ország területéhez és Ukrajna használja azokat. „Ha győzünk, akkor sem leszek hurráoptimista...” ...mondja dr. Kávássy Sándor, az FKgP országgyűlési képviselője Mindezen jogi anomáliára világított rá dr. Kávássy Sándor, aki szakmájára nézve történész. — Milyen lépéseket tett az ügyben? — December 20-án levelet írtam dr. Világosi Gábor belügyminisztériumi államtitkárnak, melyben arra kértem, hogy az időszakos határbejárások alkalmával vessék fel ennek a 8480 katasztrális holdnak az ügyét, és érvényt szerezve az eredeti békeszerződésnek, csatolják vissza Magyarországhoz. A területeknek — az elvieken kívül — gyakorlati jelentőségük van. Árvízvédelmi szempontból nagyon is lényegesek, mert menekülési útvonalak területei! Igazítsák ki a hajdani „tévedést”, mert ez műszaki kérdés és nem területi követelés! A másolatot egyidejűleg meg- küldtem dr. Zilahi Józsefnek, a megyei közgyűlés elnökének és az összes beregi polgármesternek, kérvén őket, hogy támogassák az ügyet. — Jól emlékszem, hogy egy falut javasolt visszavásárolni? — Már évekkel ezelőtt javasoltam azt is, hogy Nagy- paládot (ami ősrégi szatmári falu és mint ilyen, magányosan áll ukrán területen) az ország vásárolja vissza. A visszavásárlás ugyanis nem jelentené a békeszerződés megszegését, mert egyszerű gazdasági ügylet. — Kérem, képviselő úr, értékelje a sajtó és pártja viszonyát! — Nagyon fontos kérdést vetett fel. Először engedje meg, hogy az országos sajtóról és az elektronikus médiáról beszéljek. Köztudott, hogy a pártnak nincs állandó szócsöve az országban, és eredményeinket a széles rétegek érdeklődésének köszönhetjük, ugyanis a tömegesen jelentkező igény azért gondolkodásra készteti a sajtó urait, hogy legalább a legszükségesebb, a mondhatni elhall- gathatatlan dolgokat azért most már megírja. Ennél többet azonban egy sort sem! Az úgynevezett nagy lapok, a TV és a Rádió ugyanakkor továbbra is gyakorolja Aczél „elvtárs” talál- a három T-t! Tor- gyán elnök úr a „tűrjük” kategóriájába tartozik, tőle még még-megjele- nik valami, de tőlem aztán az égvilágon semmi! Én-a „tilt- juk”-ba soroltattam... A vidéki sajtóorgánumok már érzékenyebben reagálnak a politikai realitásokra. Persze, azok sem egyformán. Hogy hazai példát hozzak: a Kelet-Magyar- ország is csak annyit ír rólunk (rólam semmit), amennyit ép- penhogy szükséges. Az önök lapja, az Új Kelet már sokkal barátságosabb. De hát, így is van ez rendjén. Nem tartja képtelenségnek, hogy például a mátészalkai lap meg sem említette még, hogy élek? Mintha nem is ott, Sonkádon laknék! Lehet, hogy antipatikus vagyok nekik, de ez nem zavarhatja meg annyira a realitásérzésüket, hogy meg se említsenek! Ha tetszik, ha nem, politikai tényező vagyok. Országgyűlési képviselő. Nem, nem... itt más erők hatnak, nem a realitás... Nem magyarázható másképpen, hogy az ország ma már legnépszerűbb pártjáról úgy hallgatnak egyesek, mint a csuka. Vagy úgy gondolják, hogy ha hallgatnak, akkor nem vagyunk? Ismerős módszer... „Amiről nem beszélünk, az nincs.” Nem adok sok időt nekik, hogy rájöjjenek: tévedtek! — Kérem, meséljen valamit családja történetéről. — Benne van a Parlamenti Almanachban. Négy generációra visszamenőleg kérték az adatokat. Még kutatnom is kellett. —Attól tartok, hogy a mi olvasóink nemigen forgatják a Parlamenti Almanachot... — Persze, persze. Régi református családból származom. A dédapám nagybirtokos volt, a nagyapám földbirtokos, az apám kisbirtokos. Nem arról van szó, hogy eldajdajozták volna a vagyonúnkat. Mindegyikük csak úgy „mellesleg” birtokolta a földet, mert jog végzett emberek voltak, az apám pedig orvos. A földeket azért adták el, mert annak az árából kellett lekenyerezni a román hatóságokat, hogy például apámat szabadon engedjék... — Kik voltak a szülei? —Apámat mint magyart „kitisztogatták” a kolozsvári egyetemről. Elment Szegedre, hogy ott tanuljon tovább. Erre Szegedről is kitisztogatták mint román állampolgárt. Mit tehetett? Bécsben folytatta tanulmányait. Ott ismerte meg édesanyámat, aki igazi „bécsi lány” volt. Különben nagy szerencséje a családnak, hogy pénze volt, illetve földjei. Mindig futotta a földek eladásából baksisra, nem úgy, mint szegény szerencsétlen, mostohább sorsú székely és magyar testvéreinknek, akik nemegyszer a dobrudzsai sóbányákban végezték... — Hogyan emlékezik a gyermekkorára? — Mint egy „tündérszigetre”. Annak ellenére, hogy román „alattvaló” voltam, mint gyermek nem éreztem ennek terheit, mert a szüleim felfogták a „nyomást”. A családban a nagyon erős kötődés volt a jellemző a magyarsághoz. Ma népnemzeti felfogásnak mondják, én úgy fogalmazok, hogy csak szépen és még szebben beszéltek a szüleim otthon a parasztságról. Ez nagyon mély nyomokat hagyott bennem. Mindig parasztfiúk voltak a barátaim. A szeretet, a nép sze- retete ma is alapérzésem! — Hogyan volt aztán? — A családi fészekből „hidegre pottyantam”. Én a szabadság napját, április 4-ét egy fogolytáborban értem meg. Ettől kezdve folyamatosan rettegés volt az életem. Titkolni kellett a családomat, titkolni a gondolataimat, mert kirúgtak volna minden iskolából. — Hol végzett? — A Kossuth Lajos Tudományegyetemen, a történelem tanszéken. Később elvégeztem az üzemszociológia szakot is. 1963-ban szereztem bölcsészdoktorátust, 1974-ben lettem kandidátus. — Milyen munkahelyeken dolgozott élete során? — Az egyetem után segédkönyvtárosként kerestem a kenyerem, majd gimnáziumi tanárként. 1962-ben kerültem a felsőoktatásba mint tanársegéd. Végigjártam az összes tudományos fokozatot biztosító „létrát”. Adjunktus, docens, majd tanár lettem. Nyíregyházára 1981-ben kerültem vissza. Nem volt egy sétagalopp... A tanszékvezetőm valóságos hajszába kezdett ellenem, ami egy általa vezetett és már-már ügyészinek is nevezhető tárgyalásba torkollott. Kiderült, hogy évek óta figyelteti, amiket az órán mondok és tanítok. Kikiáltott mindennek, lázító- nak, nacionalistának. Csak érdekességképpen említem meg, hogy egy Tóth István nevezetű — valóban nagyon tisztességes — pesti pártfőnök mentett meg... — Mekkora a család? — Öt fiam van. A legkisebbek a mostani — a harmadik — házasságomból születtek, az egyik nyolc-, a másik tizenegy éves. A feleségem igazi „nagykun lány”. Az orra, a szeme egyaránt viseli az ősi keleti vonások jegyeit. Tanárnő Kölesén, az általános iskolában. — Melyek a legkedvesebb ételei, képviselő úr? —A házikosztot szeretem. A töltött káposztát, a jó pörköltet, a disznótoros ételeket. Szeretem a franciás konyhát is, de a magyarnak nincs párja széles e világon! — Nehéz ma kisgazdapárti képviselőnek lenni? — Attól függ, ki hol lakik. Ha Sonkádról jár a parlamentbe, akkor nagyon nehéz... Rengeteg ügyet kell intézni. Azonban ezt vállaltam, nem kesergek. A párt óriási fordulat előtt áll. Torgyán elnök úr a CSU-hoz, Franz Josef Strauss pártjához hasonló párttá kívánja szervezni az FKgP-t. Meg kell őrizni a párt földmunkás magját, azonban a nemzeti középosztály felé is nyitni kell. Ez már kormáriy- zópárti szándék! Az eke szarvától nem lehet miniszteri székekbe ültetni az embereket. Ezt a kommunisták már megtették, az eredménye is ismert. Amit csinálunk, az történelmi kényszer. 1920-ban a párt 51 százalékkal nyerte a választásokat. A tagok sorában rengeteg entel- lektüell, sőt, nemes is volt. Vagy éppen olyanok, mint mi az öcsémmel, mert mi szerveztük meg a párt Szabolcs-Szat- már-Bereg megyei szervezetét... — Mit vár a jövőtől? — Természetemnél fogva realista vagyok. Ha győzünk sem hat át semmilyen hurráoptimizmus. Rettenetes teher van az országon: az adósság stb. Vannak dolgok, amiket azonnal, egyetlen tollvonással el lehet intézni, sőt, el is kell! Az ország felemelése a célom! Nem kis feladat. Ahogy Arany László mondja: „A haza gondja gordiuszi kötés. Kard meg nem oldja, csak küszködés.” Palotai István i 2:S3 V sbóuL v.’i Dr. Kávássy Sándor
