Új Kelet, 1996. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-09 / 7. szám
8 1996. január 9., kedd Kényes oldal UJ KELET „Nem csalhattam, hiszen...” — mondja a másodrendű vádlott Magánhelikopter, lenézett politikusok, szabolcsi maffia Aki akár csak egyszer is megfordult a nagy pénzek világában, tudja, hogy a törvények, a hivatalos utak eltörpülnek a milliók és milliárdok előtt. Egy-egy hitelnek, támogatásnak olykor súlyos ára van, amelyet nagyon is konkrét forintokban kell megfizetnie annak, aki hitelért esdekel. Gépekre kellett a hitel Fotó: Harascsák A milliárdos csalónak mondott Szabó György, a Vajafruct egykori tulajdonosa sorra járt több pénzintézetet, s több százmillió forintot kapott korszak- alkotó terveire, miközben már milliós adósságai voltak potom pénzért megvásárolt cégének. Egy — úgy vélem, nem csak előttem ismeretlen — bank neve, a Leumi Hitelbanké nagyon sokszor előfordul abban a történetben, amelyről már lapunk is beszámolt szombati számában. O adta a legnagyobb hitelt, s ő volt Szabó György feljelentője is. A telefonvonal másik végén már csak a biztonsági szolgálat első emberét tudtam elérni, aki közölte, hogy a Leumi Hitelbank megszűnt, számláinak kezelését a Magyar Hitelbank végzi. De vajon valóban csak az indokolja a bank feljelentését, hogy futott a milliói után? Nincs-e véletlenül politika a háttérben? Szabó György ügyvédjei — szám szerint négyen -— több helyen mondták, hogy érthetetlen és hatalmas az az ellenszenv, amelyet védencük ellen támasztanak ebben a megyében. Az irigység az oka? A növényvédősből átalakított magánhelikopter, a bérelt magánrepülő? Vagy mert talán, úgymond, szembeszegült a „szabolcsi maffiával”? Vagy amiért nem terített piros szőnyeget a néhány éve még politikai hatalmasságok elé, és nem támogatta pénzzel politikai karrierjüket, sőt, nagyon nyíltan le is nézte őket? Szabó Györgyöt előzetes letartóztatásában még nem tudtuk elérni. Az ügyészségi vizsgálat alatt tett ugyan vallomást, de, mint a vizsgálat vezetőjétől megtudtam, nem segítette vele az igazság kiderítését. Ezért kerestem meg a másodrendű vádlottat, dr. Olasz Tibort, Szabó György könyvvizsgálóját. — Mondhatnám, hogy öntől tudtam meg, mivel vádolnak! Meg vagyok győződve, hogy az ügyészség állításai több ponton is megalapozatlanok. A pénzügyi mérleg meghamisításával vádolnak, miszerint a bankok előtt sokkal pozitívabb képet mutattunk magunkról, mint amilyenben voltunk. A vizsgálat szakértője kifogásolja, hogy kétes kimenetelű követeléseinket (amelyeket nem biztos, hogy be tudunk hajtani) feltüntettük, de a szállítók velünk szemben támasztott követeléseit nem. Mindkettőre lehetőséget nyújt a számviteli törvény. — De a bankok mégis ezen számok és az általuk kiküldött szakértői intézetek véleménye alapján adták a milliókat. — Nézze! Ha a tervezett, évenkénti 9000 tonna sűrítményt el tudtuk volna készíteni, az éves bevételünk másfél milliárd lett volna, a haszon ennek 15 százaléka, az állami exporttámogatás a 30 százaléka. Számoljon utána! Szabó György 4 év alatt minden hitelét vissza tudta volna fizetni. S emellett tették le a voksukat 1991 -ben és 1992-ben a külföldi könyvvizsgáló cégek is! Hitelképességét az a termelői kapacitás jelentette, amely a Vajafruct nagy csarnokában rejlett. — Akkor hol volt a gond? — Még 80 millió hiányzott ahhoz, hogy a kisebb sűrítő mellé a nagyobbat be tudjuk állítani. A gép megérkezett, de néhány kiegészítő berendezésre már nem volt pénzünk. S ahelyett, hogy a Leumi Hitelbank segített volna bennünket, egy kicsit türelmesebb lett volna, azonnal akarta a pénzét. Lejárt a határidő — egy év —, Szabónak fizetnie kellett. Végül összeveszett a Leumival, az megtagadta a menedzselést, és fel is jelentette. —Ont 16 rendbeli csalással, okirat-hamisítással és csődbűntettel vádolják! — Csalással vádolnak, pedig sem írásban, sem szóban nem érintkeztem egyetlen beszállítóval, így nem tudom, mikor csaphattam volna be őket. Csődbűntettről pedig csak akkor lehet beszélni, ha a csődeljárás alatt próbálja valaki kimenteni a vagyont az adott kft.- ből. A Vajafruct vagyona 1992 novemberében került a Vaja- doshoz, a csődeljárás pedig 1993 februárjában kezdődött. —És a vagyonfelértékelése? A tőkeemelés? Értéktelen gépeket vittek be hatalmas összegért apportként! — Mint a cég könyvvizsgálója, én fogadtam el az apportot. Valódi értékükről még a műszaki szakvélemény sem volt egyértelmű! Maga a belügyminiszter, Kuncze Gábor mondta június 18-án a Duna TV-n bemutatott interjújában, hogy az apportgépek értékelése rendkívül nehéz, mert azok hatékonyságától függ. Ugyanakkor igazságügyi minisztériumi állásfoglalás van arról, hogy helytelen a gépek és épületek értékének megállapítását a könyvszakértőkre bízni, akik nem járatosak e témában. Dr. Olasz Tibor tehát ártatlannak érzi magát. Az ügyészség szerint nem az. A bíróság dönt. De vajon hol az igazság? Tapolcai Zoltán A nyomvonal millióinak rejtélyei 1. Tétel Az építendő autópályák nyomvonalán — amint az ismeretes— végighaladnak a régészek, hogy az esetleges leletek ne válhassanak az útépítés martalékává. 2. Tétel A kisajátításra — illetve megvételre — kijelölt telkek ára — általában — az egekbe szökik, teret engedvén ezzel a spekulációnak. 3. Tétel Ezért a kisajátításra kiszemelt területek pontos fekvését — általában — a legmélyebb titokban igyekeznek tartani. 4. Tétel Ez nem minden esetben sikerül. A Jósa András Múzeum helyettes igazgatójával, Magyari Bélával, valamint dr. Kurucz Katalin feltáró régésszel beszélgetett munkatársunk, igyekezvén választ kapni az esetleges összefüggésekre... Először az igazgatóhelyettes válaszolt. — Általában mi volt a helyzet? Tudták a fölterületek gazdái, tulajdonosai, hogy miért folynak ásatások a földjeiken? — Igen. Tudták. — Honnan? — Nem volt titok senki előtt. Mi is megmondtuk volna nekik, de erre már nem volt szükség... — Akadt olyan tulajdonos vagy földhasználó, aki nem akarta engedélyezni a munkálatok megkezdését? — Perre nem került sor, meg lehetett egyezni mindenkivel... — Kiknek a tulajdonában voltak általában a területek? — Javarészt magánkézben, azonban előfordultak állami területek is. — Volt építési tilalom a területekre? — Erről nem tudok. Inkább az ásatást vezető régészt kérdezze, ő jobban ismeri a helyzetet. —A múzeum fizetett kártérítést a földek tulajdonosainak? — Igen. A kártalanítások rendben mentek. Ez természetesen csak az egy évnyi termeléskiesésre vonatkozott, mert a területeket a feltárás után helyreállítottuk. — Tudták az emberek általában, hogy hol húzódik az út nyomvonala? — Szerintem mindenki tudta. Ha jól emlékszem, akkor, amikor először elkezdődött a munka, még titokban tartották a nyomvonalat. Szerintem egyben senki sem ismeri ma sem. Amikor mi megkaptuk a területeket az ásatások céljából, már nem volt titkos, ennyi biztos. —Nem estek esetleg átruházási tilalom alá azok a helyrajzi számú ingatlanok, amelyek az út nyomvonalában fekszenek? — Ilyenről nem tudok. Kérdezze inkább a feltárást vezető régészt, dr. Kurucz Katalint. — Ón tud ilyen tilalomról? — Nem tudok ilyesmiről én sem — válaszolja dr. Kurucz Katalin. — Tud esetleg olyanról, hogy azok a földterületek, ahol az ásatások folytak, új tulajdonosoknál lennének? — Csak ilyenekről tudok! Hiszen most volt a privatizáció, a földárverések stb. — Olyan is előfordult esetleg, hogy más használta a területet, mint aki a tulajdonos volt? Mondjuk, egy városi illetőségű valaki? — Igen, ilyen is előfordult, azonban ezt nevesíteni nem tudnám. A földhivatal pontos válaszokat tud adni, ha erre volna szükség. — Ón szerint ismerték az emberek az út pontos nyomvonalát? — Természetesen. Ehhez minket sem kellett megvárniuk, hiszen az első geodéta is megmondhatta nekik, aki a helyszínen méricskélt. — Építési engedélyeket adtak ki ezekre a területekre? — Nem, mert mezőgazdasági ingatlanokról van szó. — Ön esetleg össze tudná rakni az út egész nyomvonalát? — Ha megfelelő léptékű térképeim lennének, akkor minden további nélkül. — Ön szerint is rendben mentek a kártérítések? — Igen. Persze az volt az általános gyakorlat, hogy mindenki többet szeretett volna kapni az egy évnyi termeléskiesésért, mint ami reális volt. Sokan azt gondolták, hogy most majd százezreket gombolhatnak le, azonban a legtöbb, amit kifizettünk, harmincezer forint volt öt hektárra. — Csak azért feszegetem ezt a témát, mert jó lenne tiszta képet kapni arról, hogy léteztek-e esetleg olyan „titokzatos kezek”, amelyek összevásárolták a kisajátításra, megvételre kiszemelt területeket, vagy nem. — Erre nem tudok válaszolni. Erre csak a földhivatal, a telekkönyv adhat megnyugtató választ. Egy azonban biztos: ha történt is ilyesmi, rosszul számított az illető, ugyanis sokkal többet nem sajtolhat ki, mint az az összeg, amit az aranykorona-érték után jogosan követelhet. — Voltak próbálkozások? — Nem tudom. Az ötös út építésénél tudok ilyen esetekről, az azonban biztos, ott sem sikerült a nyerészkedés... — mondta befejezésül dr. Kurucz Katalin. Én is csak csendben teszem hozzá: legfeljebb abban az esetben, ha jócskán áron alul sikerült korábban hozzájutnia... — tai —