Új Kelet, 1996. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-25 / 21. szám
10 1996. január 25., csütörtök Határtalanul A román—magyar megbékélésről „Talpon maradtunk, s ameddig tudunk, harcolunk UJ KELET Sorsvállalás, küzdelem Szokolay Sándor Kölcsey ^íremlékét koszorúzza volfaz egyetlen, aki Zrínyi szőNagyvárad patinás épületei a fagyos, ködös délelőttön szomorú, lepusztult állapotot mutat- I nak. A forradalom előtti benzinhiányos időszakhoz képest í felűnően sok jármű jön-megy. Közéjük nem ritkán lovasfogatok sorolnak a jelzőlámpás útkereszteződésekben. A központtól néhány száz méterre, a református templom szomszédságában, a püspöki hivatalban fogad Tőkés László, a Királyhá- gó-melléki református egyház- kerület püspöke. Beszélgetésünk fő témája a sokat vitatott román—magyar alapszerződés, a két ország közötti megbékélés lehetősége. — Püspök úr, mi a véleménye a román vezetők legújabb elképzeléséről, mely szerint a román—magyar alapszerződés létrehozásánál a német— francia mintát követnék? Nem időhúzás, újabb kibúvó keresése áll ennek hátterében? — Erre nézve már kifejtettem véleményemet abban az alternatív megbékélési javaslatban, melyet nyűt levél formájában 1995. október 31-én Göncz Árpád köztársasági elnökhöz és Iliescu román elnökhöz intéztem. Ezt követően a december 15-ei megemlékező ünnepségen tartott előadásomban szóltam e témáról, majd a napokban egy újabb nyílt levelet küldtem a Magyar Köztársaság elnökéhez és Iliescu elnökhöz. Ezekben a részletekre nézve sok adalék van. Röviden úgy foglalhatnánk össze, hogy a legkevésbé sem szolgálhat mintaként a német— francia megbékélési eset. Többek között azért, mert az a hagyományos német—francia re- vansizmus feloldását jelentő, államok közötti megbékélésről szól, miközben a román és a magyar állam között ma nem így vetődik fel a kérdés. Ma egyetlen igazi akadálya, egyben igazi tétje a román—magyar megbékélésnek, függetlenül attól, hogy melyik országhatáron kívül vagy belül él, a kisebbség helyzetének rendezése. Sántít a példa a német—francia modell- ' ről azért is, mert közismert; az elzászi németek éppen franciabarátságukkal és ffanciásodási hajlamaikkal jellemezhetők, miközben az erdélyi magyarság nem vádolható románbarátsággal, illetve asszimilációs törekvésekkel. Szerintem a román politika elterelő hadműveletként találta ki a német—francia mintát. Éppen azt nem akarja elismerni, hogy a romániai magyarság helyzetét kell mindenekelőtt megoldani. Miután a határkérdésben megegyeztek, a másik fontos dolog az alapszerződés tekintetében a kisebbségi kérdés! Ebben nem tud, nem akar megegyezni a román kormány, erről akarja elterelni a figyelmet. Ezért használ ilyen látványos eszközöket a figyelem elterelésére. Ugyanakkor abból a szorult helyzetből akarja kivágni magát, amelyért a felelősség mégiscsak őt terheli. Az alap- szerződés aláírását akarja elodázni egy újabb tetszetős békejavaslattal. — Ön hogyan képes ezt befolyásolni? Mit tud tenni azért, hogy ne tudjanak kitérni a lényeg elől? — Én magam, személy szerint közvetlenül nem tudom ezt befolyásolni, viszont maga az alternatív megbékélési indítvány erősen megtépázta az eladdig egyeduralkodó Iliescu-féle javaslatot és mintát. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) is magáévá tette ezt az alternatívát, továbbá Markó Béla szövetségi elnök továbbfejlesztette egy kívánatos magyar—román egyedi minta irányába. Ezáltal immár bejutott a köztudatba ez a javaslat, másfelől reális alternatívát jelent a másikkal szemben, sőt, teljesen nyitottá tette a román—magyar megbékélés kérdését. — Térjünk át Katona Ádám nyilatkozatára. Vonható-e párhuzam a funári logika és Katona elmélete között? orrty Aronnánsnafiionaliznms, a hivatalos állampolitika és a román nacionalista szélsőségesek Tőkés László püspök már hosszú ideje, szinte a kezdetek óta azon fáradoznak, hogy egy látszólag valós, de valójában félrevezető román—magyar .„szélsőség”-szimmetriát alakítsanak ki. Ez abban a kulcsmondatban jut kifejezésre, hogy elítéljük mind a magyar, mind a román szélsőségeseket. Nos, ez azért megtévesztő, mert Fu- narnak nincs párja magyar vonatkozásban, de még ha volna is, semmiképpen nincs tömegalapja a magyar oldalon. Látnivaló, hogy a Magyarországon szélsőségesnek nevezett erők, véleményem szerint, funári értelemben véve nem szélsőségesek. A Magyarországon szélsőségesnek nevezett erők egyszerűen nem is kerülhetnek a parlament közelébe, míg nálunk, Romániában jelentős súllyal vesznek részt annak munkájában. A kormányban jelen van a Román Nemzeti Egységpárt. Jelentős polgármesteri és országos pozíciókat töltenek be képviselői, lásd az igazságügy-miniszter személyét, vagy magát Funárt. Azért tartom szerencsétlennek és hatványozottan károsnak a Katona Adám-féle jelenséget, mert azt a látszatot erősíti, hogy vannak román, és vannak magyar szélsőségek. Egy napon nem lehet emlegetni a kettőt. Az oroszlánról mondják, hogy macska, csak kicsit nagyobbacska. Körülbelül így viszonyul a kettő egymáshoz. Ennek a látszatnak a táplálásához egyfelől hozzájárult maga Katona Ádám, akinek ezt a felelőtlenségét nem lehet eléggé el nem ítélni, ugyanis még a félre- érthetőség is életveszélyes egy ilyen helyzetben. Amúgy is ránk aggatnak és mondanak mindent, hát még hogyha okot is adunk rá. Egyfelől maga Katona Ádám hibás, amikor kritika tárgyává teszi bármilyen összefüggésben aromán—magyar vegyesházasságot. Személyi, elidegeníthetetlen emberi joga bárkinek, hoey azt válassza élete párjának, akit akar. Másfelől felelősök azok, akik politikai tőkét kívántak kovácsolni abból, hogy Katonán elverték a port, és felfújták a dolgot. Példának okáért, ilyen cikkek jelentek meg emiatt, hogy Magyari Lajos szenátor felteszi a kérdést, demokratikus szövetség az RMDSZ vagy fasiszta? Ilyen butaságokat mond egy magyar politikus, tápot adva a látszatkeltőknek, a manipulátoroknak. Vagy egy másik ordenáré írás az ország legnagyobb példányszámú lapjában, hogy „A magyar pénisz közeledhet-e a román vulvá- hoz?” Látnivaló, milyen káros, amikor ellentéteinket nem tudjuk magunk között megoldani. Nézeteinket nem tudjuk, vagy egyesek nem akarják maguk közt tisztázni. Ehhez még annyit tennék hozzá, hogy nem igaz a cikk az említett újságban, ezt Katona Ádám sem mondja, és senki sem jutott el közülünk ilyen szintre. Ez egy forgatókönyv volt, az egész Katona-ügy felfuttatása, kampányolása, manipulálása. Az elmondottakhoz képest az emberi jogok szintjén túl azt is hangsúlyoztam Udvarhelyen, és megismétlem most is, nekünk nem a párválasztás milyenségével, hanem a mesterséges asszimilációval van bajunk, amelynek folytán a párválasztás is egy átpolitizált és manipulált közegben történik. Amikor 2—3 millió románt telepítenek közénk, városainkat elrománosítják, iskoláinkat vegyesítik, ezáltal befolyásolják a párválasztást, és erősítik az asszimilációt. Ezzel van bajunk, és azt kérjük a magyar sajtótól és a politikusoktól, hogy ne Katona Ádámmal foglalkozzanak, vagy a hasonló elszórt esetekkel. ' Foglalkozzon azzal például iKcIe'ti György miniszter úr, "hogy a román hadsereget, karhatalmi szervezeteket miért telepítik magyar többségű vidékekre, valóságos katonai megszállást idézve elő. A betelepítési politika elősegítése érdekében egész tömbházak sorát adják át román katonatiszteknek, tűzoltóknak, csendőröknek. Mesterségesen viszik be őket magyar városok szívébe, túlnyomóan magyar vagy színmagyar településekre. Ezzel kell foglalkozni, és nem a román— magyar vegyesházasságokkal. — Püspök úr, az Új Kelet szerkesztősége három kérdést tett fel Szabolcs-Szatmár-Bereg megye polgármestereinek. Végezetül ezekre szeretnék öntől is választ kapni: mi volt az elmúlt év legnagyobb sikere, legnagyobb kudarca, és mi az 1996-os év legfontosabb feladata? — Én nem szeretek „leg”- ekben gondolkodni, nem is hiszek abban, hogy olyan nagy sikerek és nagy kudarcok feltétlenül volnának minden évben, amelyek az egész esztendőt meghatároznák. Én a hétköznapi helytállás és magatartás szintjén keresem erre a kérdésre a választ. Azt tartom fontosnak, hogy egyben maradt az RMDSZ, a magyarságot nem tudták megosztani, talpon maradtunk. Különösképpen nincs mivel dicsekednünk, legfeljebb a legnagyobb csapásokról beszélhetnénk, amelyek nem a mi legnagyobb kudarcaink, hanem az elnyomás megnyilvánulásai. Egy tanügyi törvény árnyékában mit mondhatnánk, mi volt siker? Az, hogy szembeszegültünk vele? Talpon maradtunk, és ameddig tudunk, ameddig győzzük, harcolunk. Én azt mondom, hogy ameddig élet van a betegben, addig harcol élete megmentéséért a jó orvos. Krisztus urunk még a halálból is meg akar szabadítani bennünket. Mi ebben a szellemben töltöttük az elmúlt esztendőt, és ebben a szellemben folytatjuk is tovább. Pénzes László A Mag-yár Kultúra' Napja alkalmából Szatmárcsekén vette át a Kölcsey Társaság emlékplakettjét Szokolay Sándor, Kossuth-díjas zeneszerző, aki ünnepi beszédében a magyarság kérdésével és az anyaországon kívül élő magyarok helyzetével is foglalkozott. — Megtépázott, hitünket elszántan őrző hívek, utódok, nagy nemzeti morális megváltásra visszavágyó testvéreim! — kezdte beszédét Szokolay Sándor. — Arra figyelmeztetett bennünketBerzsenyi, hogy ébresszük fel alvó nemzeti lelkünket, mert lelkünk belső értékei nélkül nemcsak szegénységben, de gazdagon is elveszünk. Az utóbbi fél évszázadon keresztül elaltatták kultúráját, hitét, vallását, önazonosságát a magyar népnek. A műveletlen föld azonban csak gazt terem, ezért nem a bankárszemlélet millióira van most szüksége a megtévesztett hazának, hanem a nép megszólításának, a nektárt csepegtető idők megteremtésének. Az ötvenes években Kodály Jól emlékszem arra a napra, amikor bevonultam katonának. Tele voltam én is, de szüleim még inkább, félelemmel. Afganisztán gyászos híre ugyanis már itt lebegett közöttünk, kárpátaljai sorkötelesek közt. Én megúsztam. A jó sorsom, illetve a parancs bő 2000 kilométerre az otthontól, de békés tájakra vezérelt. Az őrült afgán háború tíz esztendeje alatt több mint 1500 kárpátaljai ifjú járta meg a hadszínterek poklát. Pontos számukat furamód ma sem ismerjük. A Megyei Hadkiegészítő és az Afganisztáni Veteránok Szövetségének adatai ugyanis eltérőek. Utóbbi listáján jóval több név szerepel. Az értelmetlen háborúba elvitt fiaink közül 50-en csak cinkkoporsóban tértek haza, több százan hagyták ott valamelyik végtagjukat, négyen eltűntek. Az ő holttestük soha nem került elő. Még csak egy zatával kiáltotta: „Ne bántsd a magyart!” Sajnos segítik most is, hogy vesztére álljon a nép. Az anyaország gyalázatosán eltűri, hogy a kisebbségben lévő nemzetrészeinket megalázzák. Fel kell tenni ilyen körülmények között a kérdést, mit jelent ma magyarnak lenni? Sorsvállalást, keserű küzdelmet! Ez a század elveszítette, lerombolta példaképeinket, a szavak és a tettek azonossága kiveszőben van. Ismét Zrínyi szavait idézve azt kell kérdeznem: „Boldog Isten, mi hitványság, mi vagyunk a magyarok?” Mi vagyunk a magyarok, megszüntetett kórházakkal, bezárásra ítélt iskolákkal, létükben veszélyeztetett emberekkel? Kalmárszellem helyett, a komputerizált stresszhatások helyett kiművelt lelkekre, szellemre van szükség. Erre figyelmeztet bennünket a Magyar Kultúra Napja. E népnek eleink példáján kell épülni, vissza kell szerezni régi méltóságát, erejét, hogy Európa fölnézzen ránk jókedvében. fejfa sem maradt a temetőben, hogy legalább virágot helyezhettek volna rájuk az édesanyák. Ilyen motivációk alapján kezdeményezte az Afganisztáni Veteránok szövetsége egy emlékmű felállítását. Sok-sok huzavona, hivatali packázás után végre elkészült az emlékmű. A szobrot az Ung folyó partján, szemben a tanítók házával állították fel. A fekvő kőkereszt szárán álló fekete márványtámlára 53 elesett harcos nevét vésték fel. Azért nem 54-et, mert egy édesanya még ma sem hiszi el, hogy meghalt a fia. Valahol egy riportfilmben felismerni látta, s azóta is egyre várja hazatértét. Valójában a többi anya sem akarja elhinni, hogy méhének magzatja alig húszévesen, egy őrült rendszer esztelensége miatt már csak a fényképekről tekint vissza. Balogh Csaba Fotó: Pénzes L. Emlékművet avattak Ungváron