Új Kelet, 1996. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-18 / 15. szám
ÚJ KELET A hetedik Az amerikai filmek jelenlegi dömpingje közepette kínált ínyenc csemegét a Budapest Film által immár ötödik alkalommal szervezett Európa Filmhét a Művész Moziban. A menü változatosságát jellemezte, hogy Portugáliától Izlandig, Romániától Norvégiáig érkeztek alkotások nagyobb és kevésbé ismert nevekkel. Visszatekintve a filmhét ötéves történetére, 1991 óta több nagysikerű film innen került be a magyarországi mozikba, filmklubokba, elég ha Milko Mancsevszki festőién fényképezett* meglepő dramaturgiai csavarral készült művére, az Eső előttre gondolunk. Az idén először sikerült a szervezőknek a szokásos egy hetet tíz napra bővíteni, és a vetített filmek számát 16-ra gyarapítani. A mozi századik születésnapja tiszteletére minden film előtt lejátszották Az első mozielőadás című kisfilm- összeállítást, mely a Lumiére fivérek 1895. december 28-ai műsora volt a párizsi Grand Caféban. Megható és mégis derűs a hetedik múzsa százéves bája, ahogy újra peregtek az Ugrás a vászonra, A megöntözött öntöző, A baba reggelije megfakult, viliódzó kockái. Az V. Európa Filmhét nyilvános programja Eric Rohmer Párizsi randevúk című filmjével indult. A programban szerepelt még Emir Kusturica, az art mozi, illetve filmklub látóKultúra 1996. január 18., csütörtök 5 múzsa százéves bája gatók szívét előző filmjével, a Love-val meghódító orosz Todorovszkij, és a portugál film nagy öregje, Manuel de Olivie- ra nagy sztárokat felvonultató mozijával (Catherine Deneuve, John Malkovich), A kolostorral. Külön eseménye volt a filmhétnek Táti Kisvárosi ünnepe, melyet 1947-ben forgattak két kamerával egy színes, illetve egy fekete-fehér nyersanyagra. Ez volt az első színes francia film, de technikai nehézségek miatt az előhívás nem valósulhatott meg, így csak a feketefehér kópia volt látható, egészen napjainkig. A filmet elkísérte Sophie Tatischeff, a rendező lánya, akinek segítségével a Kisvárosi ünnep immár színesben is hozzáférhető a mozirajongók számára. Egyéni hangvétellel jelentkezett a román Mircea Daneliuc. A szenátor csigái a meglepetés erejével hatott, mert jelkép- rendszere, érzékenysége és iróniája az újhullám ízét idézte fel. A sztori az új idők román szenátoráról mesél, aki egy vízierőmű avatására érkezett egy kis hegyi faluba. A történetet átszövik bibliai utalások, politikai paródia, és — igaz, hogy húsz-harminc éves csúszással —, felvonultatják a filmben az európai újhullám eszközeit. Elég nehéz elképzelni egy átlagnézőnek, hogy valaki egy kliséiről ismert nagyvárosról meg nem jelenő szereplőkkel egy 90 perces izgalmas mozit csináljon. Megtörtént a lehetetlen, mert Patrik Keiller úgy szabadította meg Londont a piros double-decker buszoktól, telefonfülkéktől, fekete taxiktól, hogy azt nem lehetett észrevenni. Mindemellett úgy csinált izgalmas fűmet, hogy másfél órányi képsor alatt egy alkalommal mozdult meg a kamera. London mégis az az izgalmas, az idegen számára néha érthetetlen, néha nevetséges hagyományokkal rendelkező színes és mégis melankolikus megalopolisz maradt, amit csak ott, a helyszínen érezhet a kontinens-lakó látogató. Az V. Európa Filmhét záróakkordjaként Sándor Pál — Makk Károly—Jancsó Miklós: Szeressük egymást...! című filmje szerepelt a programban. FIárom kiváló rendező, három nagy név kapott alkalmat arra, hogy elmondja fél-fél órában azt, ami két szóról — kenyér és szerelem — eszébe jut. Kristóf Attila Velem tették meg, amit vele szerettek volna MV'fts*' Ut< A család egykori jó barátja, Baranyi Ferenc költő megemlékező írásából tudhattam meg a hírt: elhunyt Juhász Mária irodalomtörténész. Az elmúlt hét keddjén a Farkasréti temetőben a hamvait tartalmazó urnát a negyedszázada halott költőférj, Váci Mihály koporsója mellé helyezték. Mostantól egyazon hant fedi őket. Elment hát ő is: Váci Mi- hályné Juhász Mária. Nyíregyházán utoljára 1994. december 12-én járt, a költő születésének 70. évfordulója tiszteletére megjelent a Valami nincs sehol című válogatáskönyv premierjén. A megyei könyvtár rendezvényét követően hosszabban beszélgethettem vele. Az interjú az Új Keletben látott napvilágot. Emlékszem, az est végére fáradt volt és éhes. Egész nap egy falatot sem evett. A vártnál korábbi vonattal érkezett, egy kicsit szét akart nézni a városban. Felkereste „Mis- káék” egykori lakóházát a Bartók Béla utcán. Nyirkos, ködös decemberi nap volt, s ő gyalog nekivágott, átbotorkálva a síneken, a nyakig-sá- ron, a hepehupákon. Az életútja is ilyen volt — mondják, akik közelebbről ismerték. A férj halálát követően egy Váci Mihályné Juhász Mária Fotó: Harascsák csapásra megváltozott minden körülötte. Erről ő így mesélt: — „Amikor bekerültünk az irodalmi életbe, tátott szájjal hallgattunk mindenkit. Mindketten vidékiek voltunk, s hittük, amit mondanak, az úgy is van. Sokat, keservesen kellett csalódnunk. Aztán Miska halála után rámszakadt minden. Velem tették meg, amit vele szerettek volna. Én hozzá tartoztam, Váci Mihályhoz, de nem voltam Váci Mihály. Köd vett körül hamar, sűrű köd. Nem volt könnyű neki — tudjuk a költőbaráttól is: „Kemény ember volt, állta az ütéemlékére seket, a legmegalázóbb helyzeteknek is méltósággal emelkedett fölébe. Sosem tetszelgett a nagy özvegy szerepében, mindig alázattal beszélt Váci Mihály költői értékeiről, mintha semmi szerepe nem lett volna ezen értékek létrehozásában...” Ittjártakor elmondta, hol található meg Váci Mihály sírja (amely most már az övé is). A Farkasréti temető főútján haladva, az első bal oldali mel- lékúton letérve, a 6/3-as parcella. A sírt kopjafa jelzi. Visszaemlékezve még arra az estére, előszüremlik mosolya, hangja: — Látja, nem akar elengedni ez a város! Igen, mert a vasutasok éppen aznap délután léptek sztrájkba, így Mária Budapesté jutása módfelett kérdéses volt. Végül egy autóban kapott helyet Miskolcig, aztán... a többi fejleményt nem tudom. Az általa dedikált Váci-könyvet a kezemben tartva a nekem szóló ajánlást olvasom, majd egyet lapozva a versszakra téved szemem: „Ma sem volt könnyű élni. Nem lesz könnyű sosem. De érdemes volt! — s mindig érdemes lesz — hiszem. ” (Váci M.) Lefler György Próbaterem kerestetik Volt a nyolcvanas évek első felében egy igen magas színvonalú jazzklub Nyíregyházán. Hol a Vörösmarty téren, hol a művelődési központban működött. Vezéregyéniségei ma is ehhez a zenéhez kötődnek. Ki árusítja, ki műveli a műfajt. A muzsikusok többsége a The Bláz együttesből került ki, konkrétan Eichin- ger Tibor gitáros védőszárnyai alól. Az említett úr ma a Malecz Attila vezette Bop Artban penget. Tanítványai közül nevezetesebb Bálint Zsuzsa basszusgitáros, akinek egy együttes tagjaként tavaly már jelent meg CD-je. Most Papp Csaba, a Bláz egykori dobosa készül CD- felvételekre. Őt a Petőfi rádió Maloschik Róbert-féle jazz- műsorában már egy ország hallhatta Perczel György és Parádi József társaságában a műfaj modem ágát játszani. E formáción kívül dolgozott még Hetényi Kálmán zongorista-zeneszerzővel és Gláser Péter nagybőgőssel a Jazzbicycle-ben, valamint Bende Zsolttal és ugyancsak Gláser Péterrel a Kaméleonban. Közel áll hozzá a népzene is. Ebből a keveredésből rendszerint olyasfajta produkciók kerülnek ki, amiknek hallatán lélegzethez jut a lélek. No de vissza a fent emlegetett CD-khez! Melyek is ezek? Mondja el az érintett! — Február 24-én a budapesti Kongresszusi Központban veszek részt egy nemzetközi dobkurzuson, ahol a hat és fél perces Vonat című alkotást rögzítjük, az olasz Ufit hangszergyár támogatásával. (Ez a cég egyébként engem bízott meg a cintányérjai kipróbálásával.) Talán a Kaméleonnak is kiadják egy hanghordozóját. Amit ezeken kívül szeretnék még: bábáskodni afelett a hegedű—zongora duó felett, melyet Nagy Sándor Gábor (a tiszavas- vári Hógolyó együttes frontembere ) és Kovács Andrea alkot, s az én kompozícióimat adják elő. Próbatermünk viszont nincs, s reménykedünk, hogy a sajtó, a nyilvánosság ereje előbbre viheti ügyünket. (gyüre) Fotó: Harascsák Annamária Nem művész, tanár akart lenni Gyerekként hallottam róla először. A kis ház amelyet pedagógus szüleim szolgálati lakásként kaptak Paposon, korábban egy festő lakhelye volt. Foglakozására nézve tanár, de emellett elismert festő is. Édesanyámat is tanította középiskolában, majd alkalmam nyílt nekem is közelebbi ismeretségbe kerülni vele. Ő tanította nekünk a rajzot a mátészalkai Esze Tamás gimnáziumban. Érettségi után sokáig nem láttam, majd néhány hete Jármiban találkoztunk, éppen a képeit szállította haza. A téli tanítási szünet idején Szántó Csaba polgármester támogatásával és segítségével egy kiállítása volt a művelődési központban. Pár nap múlva otthonában kerestem fel hajdani tanáromat, aki ma már nyugdíjas. Soha nem volt főállású festő, de nagy hiba volna amatőrnek nevezni. Fülöp Sándor vérbeli és profi festő, képességei, és végzettsége szerint is. — Régi fiú vagyok, 1928- ban születtem Debrecenben. A szüleim Hajdúböszörményben laktak, ott is jártam elemi- és középiskolába. Gimnáziumban alapoztam meg a rajztudásomat, mert a rajztanárom — Király Róbert — édesapja országos hírű akvarellista volt. Öreg nyugdíjasként be-bejött szakkörre és sok mindenre megtanított bennünket. Érettségi után nem annyira művész, mint inkább rajztanár szerettem volna lenni. Felvettek a Képzőművészeti Főiskolára, de nem kaptam helyet a kollégiumban. A szüleim nem bírták fizetni az albérletet, ezért átiratkoztam a Budapesti Pedagógiai Főiskola matematika—rajz szakára, de miután értesültem róla, hogy ez Debrecenben is indult, oda kértem magam. így végeztem Egerben, mert Debrecenben csak egy évig engedélyezték az egyetemen a pedagógiai főiskolát, ezért Egerbe tették át. Utána az Eötvös Loránd Tudományegyetemre iratkoztam be matematika és ábrázoló geometria szakra. Az ábrázoló geometria különösen tetszett, mert a térszemléletet is fejleszti. A főiskola után gyakorlóévesen Tarpára kerültem, ott ismerkedtem meg a feleségemmel, aki szintén tanított. Tarpán született mindkét gyermekünk, majd 1959-ben Jármiba költöztünk. Apósoméknál nem sok hely volt, de szerencsére Paposon felszabadult egy szolgálati lakás, ott laktunk 1961-től ’68- ig. Egy kicsit így paposinak is érzem magam. Eközben jött egy rendelkezés, mely szerint kinek milyen végzettsége van, ott kellett tanítania. így kerültem az Esze Tamás gimnáziumba, de négy évig bejártam Mátészalkára Paposról, utána költöztünk be. Idén öt éve mentem nyugdíjba, de még két évig tanítottam, és büszke vagyok rá, hogy az én kezem alól legalább 15 rajztanár került ki! — Ez volt a tanári pálya, de meséljen nekünk a festészetről is! — A művészkollégák tudtak rólam, de nem hívtak művésztelepre, egészen 1960-ig. Akkor meghívtak a dunaújvárosi — abban az időben Sztálinvá- ros! — pedagógus művésztelepre. Addig csak annyit tudtam, amit a főiskolán megtanultam. Sokat köszönhetek a főiskola tanszékvezető tanárának, aki elmagyarázta hogyan kell az olajjal bánni, megtanított nekünk sok kabinettitkot. A dunaújvárosi művésztelepet a Képzőművészeti Főiskola tanára vezette, sok mindent tudtunk tőle ellesni. Még a főiskola idején voltam a tokaji művésztelepen, Sopronban, Esztergomban, Gyulán kétszer, és még másfelé is, legutóbb pedig megtiszteltek azzal, hogy másodszor hívtak meg Vajára. — Tanár úr hogyan határozná meg saját stílusát? — Ez a legnehezebb, akva- rellben szerettem az impresszionizmust, de összességében úgy érzem inkább a konstruktivizmus áll közel hozzám. Annak mindenestre örülök, hogy a fiam, aki szintén rajz szakot végzett, tavaly eljött hozzám két munkatársával, és ők azt mondták, valami van a tanár úrban, mert fel lehet ismerni a munkáit. Ez elég szép dicséret, mert ha változtatok is a felület megmunkálásán vagy a színeken, ezek szerint azért van valami közös a munkáimban. Kísérletezgetek még most is. Témákban nagyon szeretem a falvakat, a falusi és kisvárosi sikátorokat, és szeretek ezekbe alakokat helyezni. Kiállításaim elég sokfelé voltak, többek között Gyulán kétszer, Dunaújvárosban, Esztergomban, Budapesten, Debrecenben, Nyíregyházán, Munkácson is van festményem, de Németországba is jutottak el képeim. — Milyen tervei vannak az előttünk álló évre? — Papos alatt van egy kis szőlőnk és 54 meggyfánk, na meg itthon a kert. Ezzel töltöm az időm. Sajnos eltiltottak a nehéz fizikai munkától, de hát már 67 éves vagyok! Feltétlenül el fogok menni a Tisza- partra néhány napra pihenni, témát gyűjteni, festeni. Dojcsák
