Új Kelet, 1996. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-15 / 12. szám
UJ KELET Olcsvaapáti 1996. január 15., hétfő 5 Hét keresztgyerek Az autó érkezésére már ki is jött a ház elé özv. Kópis Lász- lóné, Lenke néni. Arca és mosolya korát meghazudtoló külsővel ruházza fel. Miután a váratlan vendégeket leültette, süteményért és üdítőért fordult ki a szobából. A finom, ropogós perec receptjét, és a hozzávalókat azonnal sorolja. — Gyakran sütök különféle süteményeket, ha jönnek a keresztgyermekeim. Az édesanyám és az anyósom betegek, nem tudnak süteményezni, így viszek nekik is belőle. A mé- zespuszedli, meg a sósperec nem szárad ki, sokáig eltartható, ezért ilyesmit készítek. Reggel és délután az édesanyámat kell injekciózni, máskor az anyósomhoz szaladok át. Én sem vagyok teljesen egészséges, a gerincemmel vannak problémák. Tizenhét éven keresztül kisiparos voltam, varrtam. Annyi lánynak, asszonynak készítettem ruhákat! Valamikor minden hétvégén voltak bálok, s a fiatal lányok valamennyi alkalommal más öltözetben jelentek meg. Együtt gondolkodtunk azon, hogy milyen ruhát varrjunk. Akkoriban még nem volt ilyen drága az anyag, a csipke és a selyem. Még menyasszonyi ruhákat is készítettem! Még mindig tudom pontosan, hogy Özv. Kópis Lászlóné kiknek. Divatlapokat vettem, abból válogattunk. Amikor egy alkalommal meglátták, hogy valaki egy csinos darabot vett föl, rögtön jöttek és mondták: „Lenke néni, nekem is olyat tessék varrni”! Nem mondom, hogy mindent, de nagyon sokfélét meg tudtam varmi. Szamosszegen tanultam ki a mesterséget, egy egyedül élő nő tanított. Biciklivel jártam, reggel mentem, este jöttem. Télen pedig ott aludtam. Még kislány voltam, de már álomszép babaruhákat készítettem. Gyerekeknek is varrtam, ők egyébként a leghálá- sabbak. Emlékszem, egy alkalommal rózsaszínű anyagból varrtam ruhát az egyik kislánynak. Amikor elkészült, felpróbálta a vadonatúj darabot és így szólt: „Lenke néni, én még életemben ilyen csinos ruhát nem láttam”! A gyerekek csodálatosak, őszinték és nem tudnak hazudni. Ha a felnőtt nem mond igazat, azt is észreveszik. Nekem, sajnos, nincs gyermekem, de van hét keresztgyermekem, és jó barátságban vagyok velük. Szerintem csak a gyerek képes arra, hogy visszaadja az embernek a szeretetet. Néhány éve, mivel beteg lettem, vissza kellett adni az ipart. Nem bírtam fizetni a tb-t. Egy ilyen kis faluban nem lehet fenntartani a vállalkozásokat. A községben négyszázan élnek, ennyi embernek nem lehet olyan sok ruhát varrni. Aztán változtak az életkörülmények is, már egyre kevesebb a pénzünk. Az ennivalóról nem tud lemondani az ember, spórolni csak a ruhán lehet. Ennek ellenére nagyon sajnálom, hogy ennyire fáj a hátam és nem tudok varmi. Ha most lennék fiatal, újra ezt a foglalkozást választanám. Annyi különbséggel, hogy magasabb szinten tanulnék, úgy érdemes! „A víztől nagyon félnek az emberek” A veszély elmúltával — A lányomnál voltam Na- ményban, onnan jövök hazafelé — mondja özv. Szászi Bertalanná, miközben komppal próbál átjutni Olcsváról Olcs- vaapátiba. — Még szombaton elmentem, azóta biztos kihűlt a lehet azt elfelejteni. Egy este jött a vejemhez a polgármeter, hogy legyen készenlétben, készítsen meleg ruhát, takarót, ha szükség lenne rá. Féltünk, de szerencsére vége a veszélynek. kis lakásom. Még szerencse, hogy ott lakik mellettem az egyik gyermekem, s amíg fel- melegszik a ház, átmegyek hozzájuk melegedni. Négy gyermekem van, mindegyik más-más településen él. Nehéz az élet ebben a parányi faluban. Most már nyugodtabbak vagyunk, hogy lement az ár, de bizony a víztőj nagyon félnek az emberek. A huszonöt évvel ez: előtti árvízre még mindig jól emlékszünk, nem is Özv. Szászi Bertalanná Az oldalt Kozma Ibolya írta. Fotók: Harascsák Annamária Olcsvaapáti. Vásárosnaménytói délre a Tiszához közel található, tizenegy négyzetkilométer nagyságú közigazgatási területű, 359 lakosú kisközség. Lakásállománya 163. A népesség természetes pótlása nem biztosított, egy év alatt a 3 élveszületéssel szemben 9-en haltak meg. A lakások több mint háromnegyedében van vezetékes víz. A gázhálózat kiépült. A lakosság ellátása 2 bolt és 2 vendéglátóhely feladata. A faluban a könyvtáron kívül jóformán más alapintézmény nem található. Nincs vasútállomás, háziorvos, gyógyszertár, óvoda, általános iskola, mozi, iparcikkbolt, benzinkút. A külvilággal való összeköttetést a posta és a távolsági autóbusz jelenti. A gazdasági alapot egy bt és 21 egyéni vállalkozó adja. Ez utóbbiak fele építőipari tevékenységet végzz. (KSH-adatok alapján) Betegen, munka nélkül Betegség miatt vesztette el a munkáját Bartha Barna. Evekig cserépkályhákat készített, szobákat festett. Harminc- és százméteres oszlopokat festett, létrákon álldogált nap mint nap. Aztán annyira tönkrement a csípője, hogy a fájdalomtól már járni sem bírt. Műteni kellett, valamennyit javult az állapota, de már nem tudott újra munkába állni. — A feleségem is munka- nélküli lesz hamarosan, egy ideig kézbesítőként dolgozott, de ez csak helyettesítő állás, néhány nap múlva lejár a szerződés és eggyel kevesebb munkaerő lesz a háznál. A fiam húszéves, ő most talált munkát, felszolgáló lett belőle, noha gépipari technikumban érettségizett. A kislányom tizennyolc évesen van munka nélkül, fodrász képesítése van. Vásárosna- ményban volt gyakorlaton, ott nem tudták alkalmazni, meg máshol sem. Bejárni sem könnyű erről a kicsiny, mindentől elzárt településről, de talán még tudná ezt vállalni. De hiába, nincs hely, albérletbe pedig nem akarom küldeni, nem is szeretne tőlünk távol élni a kislány. Ennyi kis pénzből viszont nagyon nehéz megélni, az én nyugdíjam alig éri el a tízezer forintot. A rokkantaknak járó közlekedési támogatást is csökkentik Bartha Barna ötezer forintra. Mi az az ötezer forint a mai világban? Bármilyen munkát elvégeznék, akár kosarat is fonnék. Igaz, nem tudok, de megtanulnám. Nagyon sokat dolgoztam, így borzasztóan nehéz megszokni a semmittevést. Fogalmam sincs, hogy mit lehetne csinálni, mi hozna eredményt. Kevéske földünkön annyi búza, kukorica meg burgonya terem, ami nekünk elég. Sokat gondolkodom azon, hogy milyen lesz a jövőnk, mit kellene csinálnunk. A lányom itt van munka nélkül, a feleségem is fodrász volt valamikor, de vissza kellett adnia az ipart. Én beteg vagyok, a fiam egy kocsmában dolgozik. Talán jobb lett volna, ha kőműves szakmát tanul, azok az emberek könnyebben találnak munkát. Bableves és tepertős pogácsa Unokáinak, menyének és fiának süt-főz nap mint nap özv. Sándor Istvánná. — A gyerekek ebédelnek az iskolában, de idehaza újra esznek, mert a hazai koszt hiányzik nekik — mondja Ilonka néni, miközben a tepertős pogácsa tésztáját szaggatja.— Nagyon ritkán rendelik meg az ebédet. Legjobban a levest kedvelik, nekem is a húsleves a kedvencem, no meg a bab. Most is bablevest főztem füstölt csülökkel, az már meg is főtt. Korán szoktam felkelni, mert az állatokat én látom el, három hízót nevelünk. Ezután kikísérem a két gyereket a buszmegállóba. Olcsvaapátiban nincs iskola, az óvodások is Nábrádra járnak. Fárasztó még az utazás ilyen kicsi gyerekeknek. Aztán sütök-fő- zök, ez a munka eltart délig, aztán újra etetek. A takarítást megosztva végezzük a menyemmel, mindenki a saját lakrészét rakja rendbe. Néhány évvel ezelőtt a fiamék bővítetÖzv. Sándor Istvánná ték a házat, csak konyhát meg fürdőszobát akartak építeni, de én kértem, hogy alakítsanak ki egy szobát, amiben én fogok lakni. A gyerekek hamar megnőnek, akkor már külön helyiségre van szükségük, fontos, hogy mindenkinek külön szobája legyen. A fiatalok mindig fáradtan jönnek haza, a menyem panaszkodik, hogy nehéz munkát végez. Hallottam már a kollégáitól is, hogy annál a cégnél nagyon feszített a munkatempó. A fiam most váltott munkahelyet, így még csak a nevét se tudom a helynek, ahol dolgozik. Örülünk, hogy van állásuk. A faluban nincs lehetőség az elhelyezkedésre. A hétvégén pihenik ki a fáradságukat, ilyenkor a mosás a legfontosabb feladat, azt a fiam felesége végzi, utána besegít nekem a főzésbe. Hallgattam a múltkor a rádiót, néhány idős ember elmondta, hogy mennyire unatkozik otthon. Csak néznek kifelé az ablakon, és semmivel sem tudják elfoglalni magukat. Ez rám nem vonatkozik, van annyi munkám, hogy még a fejem alá is jutna belőle. Gondolok rá néha, hogy milyen jó lenne pihenni, de örülök annak is, hogy segíthetek. Úgy segítek, ahogy nekem segített az anyukám, amikor a férjem Tatabányán dolgozott és csak havonta járt haza, én meg itthon maradtam a gyerekeimmel. Boldog vagyok, hogy nem lakom egyedül, és van tevékenység, amivel leköthetem magam, hiszen a munka élteti az embert. Apáról fiúra szálló mesterség A kerékgyártó mesterséget édesapjától tanulta Kosa György. Tizenegyen voltak testvérek, és hárman tanulták meg apjuktól a szakmát, így a mesterség apáról fiúra szállt. Kisgyermekként a műhelyben érezte jól magát, édesapja is örült, ha szorgoskodni látta. Gyuri bácsi úgy véli, hogy mindenre születni kell, meggyőződése, hogy őt kerékgyártónak teremtette a Jóisten, Iskolában, soha nem tanult, csak otthon gyakorolt. Egy nap alatt vizsgázott le, édesapjával bementek Mátészalkára, egy ottani műhelyben adtak neki néhány feladatot, azt elvégezte és meg is volt a vizsga. Akkoriban még szekereket gyártottak, annak minden részét a kerékgyártó végezte, a mostani stráfkocsik- nak meg csak az oldalát kell elkészíteni. Régen a termelő- szövetkezetben dolgozott, emellett a falu népének készített ezt-azt. Baltanyelet, kapanyelet, függönykarnist, polcokat. Olyan dolgokat, amelyek díszítik a lakást. Mostanság már kevesebb pénzük van az embereknek, és csak néhányan vannak, akiknek kérésére díszítő elemeket kell készíteni. Pedig a fa gyönyörű, a fa az élet. Gyuri bácsi most hetvenéves, felkérésre még mindig elvállal minden munkát. Aztán ebéd után szundít egy kicsit, már nem bír annyit dolgozni, mint régen. Előfordult, hogy Kosa György annyi munkája volt, hogy a felesége, Sárika néni egyedül járt a mezőre. Igaz, Gyuri bácsi sem bánta, ha nem kell kapálnia. Bármit elvégzett, csak az a csúnya kapa ne legyen a kezében. Sárika néni meg hol az egyik, hol a másik rokonnak vagy szomszédnak segített, akik aztán visszasegítették a munkát, így legalább mindenki dolgozott és Gyuri bácsi által egy kis pénz is állt a házhoz. A mesterséget nem tanulta tovább a két fiú. Egyikük autószerelő, a másik géplakatos lett, de valamelyest mindketten értenek a mesterséghez, még segítenek is, ha itthon vannak.
