Új Kelet, 1995. december (2. évfolyam, 282-305. szám)
1995-12-01 / 282. szám
II ■■■■■ 1995. december 1., péntek Helyzetjelentés a Nóráról Bagossy Lászlót már ismerheti a nyíregyházi közönség, hisz tavaly ő rendezte a Jó estét, nyár, jó estét, szerelem című Ee/es-darabot. Színházunk ebben az évadban sem hagyta munka nélkül: Ibsen Nóráját viszi színre, melynek bemutatója december 15-én lesz a Krúdy Kamaraszínpadon. A rendezőt a próbafolyamat közepén igyekeztük keresztkérdéseinkkel zavarba hozni. Döntsék el, sikerült-e! — Erőteljesen meghúztad a darabot. Nem aktuális már az ibseni szöveg? — Az ibseni szöveget nem ismerem, Németh László fordításáról tudtam csak benyomásokat szerezni. Abban szükség volt bizonyos nyelvi korrekciókra. Ezenkívül a korabeli dramaturgia, a „Halló, ki vagyok?” (Jó estét, nyár, jó estét, szerelem — Varjú Olga) mesélés is poros lett, és egy sor olyan korszerűtlenséget, olyasmit, amit ma már nehezen visel el a gondolkodásunk, az ízlésünk, kiirtottam a darabból. A próbákon sokat beszéltünk a teljes szöveg- változat buktatóiról... — Mik ezek a buktatók? — Olyanfajta bőbeszédűség, romantikus hatáskeltés, számtalan didaktikus, szószékszerű effektus, még Ibsenhez képest is sok esetben művészieden megoldás, üzenetek és nagyon direkt célzások, amikre talán nincs szüksége a mai nézőnek, aki azóta száz év drámairodalmán okulhatott. — Elég lesújtó véleményed lehet az eredeti műről. Akkor miért vállaltad el? — Van a darabnak egy magja, amit nagyon izgalmasnak tartok. Ezt kellett tulajdonképpen kibányásznom. — Ezzel nyilván a darab stílusa is megváltozik... — ...valóban, mentes lett a szöveg azoktól a teátrális effektusoktól, amelyek az ibseni színpadon még fontos szerepet játszhattak. Ez a színpad egy kukucskáló nagyszínpad volt, a mi előadásunk pedig egy kis térben, egy stúdiószínpadon zajlik. Éppen ezért talán megengedhetjük magunknak, hogy a darabnak egy intim és zárt szféráját próbáljuk meg fölerősíteni, és egészen szigorúan csak a színészek belső munkájára koncentráljunk, minden különösebb színpadi akció nélkül. — Hogyan fogadták mindezt a művészek? — Egyelőre úgy tűnik, jól. —A díszleted teljesen fekete. Nem félsz tőle, hogy némelyek egyfajta primitív szimbolikát látnak majd mindebben? —- Remélem, sikerül igazolnunk ezt a díszletet, és a nézőkben nem pusztán egy asszociációsor fog megjelenni a feketére, hanem ennek szcenikai izgalmai is lesznek. Olyasformán, hogy a színészeket — mivel a jelmezek színesek — kiemeljük a díszletből, és a figyelmet rájuk tudjuk irányítani. Másrészt ez a feketeség egy olyan furcsa stilizációt is eredményezhet, amivel megszabadulhatunk attól a naturalista-realista hatáskeltéstől, ami engem különösebben nem izgat. — Eredetileg más véget szántál az előadásnak, mint amit a néző látni fog. — Már Ibsen is kétféle befejezés megírására kényszerült. Egy olyanra, ahol Nóra elhagyta a családját, és egy olyanra, ahol nem. Én nagyon szimpatizálok az utóbbi változattal, bár nem abból a megfontolásból, mint Ibsen, mert az az akkori primadonna személyének köszönhető, aki arra hivatkozott, hogy egy igazi anya nem hagyhatja el a gyermekeit. Azt a nőemancipációt, amivel a Nórát, mint egy programdarabot azonosítani szokták, már a darabon belül szeretném végrehajtani. Nórából nem kívánok hőst csinálni. Szerintem egyenlő módon ítélhető el a férjével, akit szokás 5? Avass Attila és Varjú Olga a Jó estét, nyár, jó estét, szerelemben (Folytatás az I. oldalról) D.: Térjünk vissza a mába. Most láthattuk a kassai társulat előadását, a Semmi és végtelent, amiben főszerepet játszol. Milyen hangulat volt ott a próbákon? Sz.A.: Remek színészek, csodás kollégák, nagyon jó hangulat volt. Bajban ismerszik meg az ember. Ott nagyon nehéz körülmények között élnek az emberek, nemcsak szellemi a nyomor, hanem anyagi is. Ennek ellenére büszkén és méltósággal tűrik ezt a dolgot, nem forronganak, nem balhéznak: dolgoznak nagy szorgalommal, és nagyon szeretik egymást. Ott soha nem hallottam, hogy valaki a másik háta mögött rosszat mondott volna. Tartásuk van. csodálatos velük dolgozni. D.: Andris, te nagyon sok díjnak vagy a tulajdonosa. Mi fontosabb számodra: a kitüntetés, a közönség tapsa, vagy ha te magad elégedett vagy az alakításoddal? Sz. A.: A taps az nagyon fontos, de van olyan, hogy hamis. Ha én nerri vagyok elégedett a munkámmal és tapsolnak, tu- d o m , hogy ez egyfajta udvariasság. Az a jó, ha én tudom, hogy amit letettem, azért keményen megdolgoztam, érzem a figurát, érzem a dolgot, a kollégáim is velem együtt éreznek, és ha ekkor jön a taps, az a legfontosabb. Ez a kettő van az első helyen, a kitüntetés a másodikon. Ez egy gesztus, ami nem minden esetben egy alakításnak szól, hanem egy embernek. Bár minél később kap valaki kitüntetést, annál igazabb, annál nagyobb a tartalma. Nem a díjtól lesz valaki több, hanem a munkától. D.: Ki a legfontosabb ember a színházban? Sz. A.: A közönség. Nélkülük nincs színház. D.: Mindig hittél a saját tehetségedben? Sz. A.: Nem, főleg a főiskolai felvételin nem. Mikor behívtak, én megkértem a tanulmányi osztály vezetőjét, tegye el a felvételi vizsgámat a következő évre, mert úgy éreztem, hogy nem vagyok kész. Akkor féltem. Egy év múlva jelentkeztem, akkor a Madách Színházban voltam zsinórmester. Vámos Lászlót, az akkori főrendezőt behívtam a próbaterembe, hogy hallgassa meg tőlem a Hídavatást. Meghallgatott, és azt mondta, hogy azonnal add be a felvételi kérelmedet. D.: A diplomát és a Jászai-díjat, ha jól tudom, két különböző névre adták ki. Sz. A.: A diplomát Schweiz névre állították ki. Belgiumban születtem, és amikor 16 évesén állampolgárságot kellett választani, én a kettősre voksoltam, de az apám közölte, hogy a magyart kell választanom. Persze az apám megbízhatatlan volt a magyar állam számára akkor, a feltételezett nyugati kapcsolatai miatt. Később aztán többen kikezdték a nevem miatt, és Tabi László a kitűnő humorista cikke után, amiben kritizálta a nevemet, Szigetire változtattam. „Meddig bírjuk még röhögés nélkül?” (Aaron Sarkin: Semmi és végtelen — a Kassai Thália vendégjátéka; Boldoghy Olivér és Petrik Szilárd) negatívabb figuraként interpretálni. Az életük alakulásáért mindkettőjüket azonos mértékben igyekszem felelőssé tenni. — Mondtad, hogy sok rendezővel szemben te nem vagy manipulátor. Megmagyaráznád, ez mit jelent? — Ez egy belső ügy. Nem hiszem, hogy ez igazán érdekli a közönséget. Igazából ez a mi közvetlen közös munkánkra vonatkozik. Egyszerűen arról van szó, hogy szeretem lehetőleg minden gondolatomat megosztani a színésszel. Nem szeretek manipulativ eszközökkel kisajtolni á színészből hatásokat, hanem abban hiszek, hogy a teljesen őszinte kommunikáció és a dolgok totális megbeszélése segíthet abban, hogy a dolgok végére járjunk, s meg merjünk mutatni magunkból dolgokat. — Mennyire kell egy rendezőnek az adott darabot távol tartani magától, illetve mennyire jó, ha egy rendező személyes ügye lesz a mű? — Azt hiszem, a darab igazsága kell, hogy személyes ügye legyen. Az a veszélyes, amikor a darab bizonyos mozzanatai, szereplői kerülnek közel a rendezőhöz, és teszik túlzottan elfogulttá. Igazából azt gondolom, arra kellene törekedni, hogy a darab általunk gondolt igazsága érdekében nagyon tárgyilagosan — ami nem érzelemmentességet jelent — tudjunk gondolkodni az adott művekről. —Szerinted mi az egészséges viszony színész és rendező között? — Ez mindig változó, minden egyes próbafolyamatban más és más. Tulajdonképpen nagyon jó kommunikátoroknak kell lennünk, egy rendezőnek különösképpen. Definiálni az egészséges viszonyt szinte lehetetlen, valamiféle őszinte kontaktusra kellene törekedni, de az őszinteség is egy furcsa, megfoghatatlan kategória. A legfontosabb a kölcsönös érzékenység és a tárgyilagos értékítélet. Venyige Sándor Lakatos Enikő karikatúrája Hetey Lászlóról * A Nóra szereplői: Pregitzer Fruzsina, Gazsó György, Szigeti András, Horváth László Attila, Szabó Márta és Erdős Borcsa. Bemutató: 1995. december 15.
