Új Kelet, 1995. december (2. évfolyam, 282-305. szám)

1995-12-23 / 301. szám

VIII 1995. december 23., szombat Csendes éj UJ KELET A birkózó ünnepe A télies időben repül velünk az autó. A végcélunk egy olyan kis szabolcsi község, ahol megnézik az „idegent” (már a ko­csiról felismerik, hogy nem helyi lakos ül benne), viszont kész­ségesen szolgálnak felvilágosítással, hogy hol találunk meg egy serdülő világbajnoki ezüstérmest, aki korcsoportjában olim­piai sportágban vívta ki e sikert. Egy szerény méretű falusi házban, a József Attila u. 27. szám alatt éli mindennapi életét Pistár Róbert birkózó. Az anyuka, Pistár Lászlóné nem titkolt meglepődéssel fogad bennünket. Először őt kérdeztük. Érem a fa alatt? Majd meglátjuk... Két és fél évvel ezelőtt két kis termetű, fáradt fiatalember jelentkezett Pók Istvánnál, az NYVSC elnökénél. Kiderült, súlyemelők érkeztek hozzá, Glückmann Pál, a szakosztály vezetőedzője már ismerte őket, egy szófiai versenyen hossza­san el is beszélgetett Feri Attilával, aki már akkor említette, szívesen jönne Magyarországra. Feri Attila egyébként a Steaua Bukarest versenyzője volt, és vele érkezett Popa Adri­án is. Egyenesen Bukarest mellől, egy sporttáborból jöttek, ami náluk volt a táborban, azt egy sportáskába bepakolták, és felültek egy Magyarországra induló vonatra. Érkezésük teljesen váratlanul érte a vezetőket, először azt sem tudták, mit tegyenek. Az edző, aki tudta, két nemzetközi szintű súlyemelő érkezett, addig-addig erősködött, hogy nem sza­bad elengedni a két sportolót, míg a vezetők is beleegyeztek. Feri Attila azóta két világbajnoki aranyat szerzett, mindkettőt lökésben, egyet tavaly, egyet 1995-ben, az idén az Európa- bajnokságon is jeleskedett. Azóta magyar állampolgár lett, egy önkormányzati bérla­kásban él Nyíregyházán, ott kerestük meg. —Egy kérdés erejéig térjünk vissza a nyári eseményekhez. Hogyan élte át fia szenzációs sikerét? — Kimondhatatlanul boldog voltam! A mindennapos küzde­lemben, amit a megélhetésért folytatunk — hiszen egyedül nevelem a két gyermeke­met —, végre egy fénysugár is érkezett. Nem vártam ekkora sikert, a verseny előtt csak annyit mondtam Robinak, hogy nagyon bízom benne. Talán úgy is fogalmazhatnék, hogy Robi állandóan birkózik az élettel, birkózik értünk és nem utolsósorban önmagáért. Nos, ebből a küzdelemből — akkor — győztesen került ki. — Az ön életében hozott va­lami változást ez a siker? — Nagyon sokat! Szinte Robi tartja bennem a lelket, hi­szen amióta elváltam a fér­jemtől, csak a gyerekek jelen­tik az életet, értük élek! Nagyon nehéz körülmények között élünk, nem „dúskálunk a földi javakban”, hiszen a munkanél­küli segélyből és a családi pótlékból nehéz mindenre „tar­talékolni”. Robi sikere megmu­tatta, hogy ilyen helyzetben is lehet bízni és eredményeket el­érni. Büszke vagyok a fiam­ra! — Nemsokára itt a karácso­nyi ünnep. Mi kerül az asztal­ra, és mi a fenyőfa alá? — Nagyon szerényen ünnep­iünk majd. Nem szoktunk és nem is tudunk különösebben nagy „ügyet” csinálni a kará­csonyból. A fenyőfa alá azok a dolgok kerülnek, melyekre a legnagyobb szükségünk van. Az ünnepi asztalon is olyan éte­lek lesznek, amelyeket Nóra és Robi szeret, és természetesen a sütemények és a bejglik. ' Az anyuka után a húgicát, Pistár Nórát faggattuk. — A nyári világbajnokságon elért eredményére nagyon büszke vagyok! Először voltam a Budapest Sportcsarnokban, és végigszurkoltam Robi küzdel­meit. — A te Jézuskád hoz-e vala­mit Robi számára a fenyőfa alá? — Ez még titok! De lesz Robi számára ajándék a fa alatt. — Az iskolában mit szóltak a testx’éred sikeréhez? — Az osztálytársaim — ki­vétel nélkül — szeretik Robit, így nagyon örültek az ezüst­éremnek. Úgy is fogalmazhat­nék, hogy mindkettőnkre büsz­kék voltak. — A szilvesztert együtt föld­iek? — Még nem tudom. Lehet, hogy Robi külön szilvesztere­zik az edzőjévé],Radócz János­sal, valamint a birkózótársai­val. Én valószínűleg itthon, anyuval, szűk családi körben köszöntőm az újévet. Nóra után Robit kérdeztük, milyen karácsonyra számít. — Megpróbáltam olyan ajándékokat vásárolni, amire anyukámnak és a húgomnak is a legnagyobb szüksége lehet. — Mit jelent számodra ez az ünnep? — A szeretet ünnepét, illet­ve a pihenés és a kikapcsoló­dás időszakát. Ilyenkor össze­jön a család többi tagja is, és elbeszélgetünk. Ez a legfonto­sabb, valamint az, hogy min­denütt szeretet és béke legyen. — Mit vársz a Jézuskától? — Hogy én mit kapok, azt nem tudom, de abban biztos vagyok, olyan ajándék lesz az, amire szükségem van. — És az ünnepi asztalon mit szeretnél látni? — Süteményt és üdítőitalo­kat. Az az igazság, hogy a le­veseket nem nagyon szeretem, illetve „másodikként” is csak a főzelékeket kedvelem. A süte­ményeket imádom, de csak módjával ehetek belőle, hiszen a súlyomat meg kell őrizni, jövőre újra indulok a világ- bajnokságon, és szeretnék is­mét sikeresen szerepelni. Batai János — Attila, miért jöttek el Bukarestből? Annyira rosszak voltak a körülmények? — Már korábban eldöntöt­tem, hogy Magyarországra fo­gok jönni, ezt Czankával meg is beszéltük, hiszen vele állan­dóan együtt voltunk edzőtá­borokban. Aztán ő eljött, nem szólt nekem. Igaz, én is úgy jöttem, hogy a feleségem sem tudta. Bár már 1989 után vol­tunk, de hivatalosan biztos éve­kig eltartott volna, hogy átjö­hessek. Szóval mindenképpen jönni akartam, ráadásul Buka­restben szinte az egész évet edzőtáborban töltöttük. A csa­ládtól távol, valamelyik sporto­lótársaddal egy szobába zárva szinte egész évben, ez számom­ra elviselhetetlen volt. Már nős voltam, és úgy kellett a felesé­gemet néha becsempészni, hogy találkozhassunk. Emiatt döntöttem, hogy jövök. Az élet- körülmények természetesen már Romániában is javultak, de itt még magasabb az életszín­vonal. A sportolókat ott is tá­mogatják. — Miért pont Nyíregyházát választotta? — Glückmann Pállal egy szófiai versenyen találkoztam, és akkor beszélgettünk hosszan a nyíregyházi körülményekről. Szinte véletlen, hogy ide jöt­tem, de gondos válogatás után sem kerülhettem volna jobb helyre. Jó edzőm van, az első év eredményei után már támo­gatóm is akadt, jók a körülmé­nyek a klubban, és a városban is jól érzem magam. Elismerik az eredményeimet, és segíte­nek, támogatnak. — Ha már az edzőnél tar­tunk, az edzőtábor miatt itt is akadtak problémái. — Szerencsére megoldódott. Egyszerűen nem értem, profi szinten semmi szükségét nem látom az edzőtáboroknak. Ha itt, Nyíregyházán minden kö­rülmény adott, minek utazzak el? Itthon is úgy készülök, hogy az egész napirendemet, az ét­rendemet, szinte mindent alá­vetek a sportnak. Ha edzés van, korábban fekszem le, a család is alkalmazkodik hozzám. Nem szeretek tőlük távol lenni — mondja. Miközben mi beszélgetünk, felesége és kislánya a másik szobában már a karácsonyfa körül serénykedik. Az ünnepek alatt hazautaznak Marosvásár­helyre, ahol Feri Attila szüle­tett. Attila ott, Székelyföld fővárosában járt iskolába, ott kezdett el tizennégy évesen súlyt emelni. Aztán vitték ka­tonának és a Steauába került.-—Még az edzéseknél marad­va, úgy tudom, az edzésrend kialakításába is beleszólsz, vé­leményt alkotsz a felkészülés menetéről is. — Bukarestben egy kísérlet­sorozat részese voltam. Sajnos annak következményeként megsérültem, és nem tudtam jól szerepelni Barcelonában. A kí­sérletsorozat alatt többféle me­tódust megismerhettem, és azt is megtapasztaltam, hogy me­lyik a legjobb. Egy profi ver­senyző egyébként nem készül­het úgy, hogy azt várja, min­dent megmond niajd az edző. — Mi dolga marad akkor az edzőnek? — Nagyon is fontos felada­tai vannak. Először is minden­képpen kell valaki, aki kívülről látja az egész felkészülési fo­lyamatot, és ha kell, módosít. A nehezebb helyzeteken is át­lendíthet, a technikai elemek kivitelezését is könnyebb kí­vülről megítélni, látni. Bár ha nagy súlyokkal dolgozunk, ak­kor én is érzem, hogy elrontot­tam valamit. Az izmok csalha­tatlanul jeleznek a szokásosnál nagyobb terhelés — amit egy rosszul kivitelezett gyakorlat is okozhat -— esetén. Szóval egyáltalán nem mondom, hogy nincs szükség edzőre, nem is tudnék Glückmann Pál segítsé­ge nélkül jól szerepelni. Az vi­szont igaz, hogy egy vérbeli sportoló nem minden kérdés megoldását az edzőtől várja. Rossz szokás, hogy a legtöbb helyen szinte alárendeltje az edzőnek a sportolód Kény­szerből nem lehet annyit dol­gozni. Eközben karácsonyfa is elké­szül, a szép, otthonos lakás ün­nepi díszben pompázik. A családfő nem hajlandó elárul­ni, mi kerül a fa alá, egyenlőre titok. Kislánya viszont elárul­ja, hogy egy babát szeretne. Az ajándékok száma igen nagy, ugyanis Attila három és fele­sége öt testvérét is meglátogat­ják, s már sok gyerek van a csa­ládban, bizony teli lesz az autó csomagtartója, mire minden belekerül. —Otthon, Erdélyben hogyan teltek a karácsonyok? — Nagy családban nőttem fel, négyen vagyunk testvérek, így természetes, hogy mindig családi körben ünnepeltünk. Az igazi meglepetést ilyenkor a déligyümölcs, a banán vagy a mandarin jelentette. Vallásos családban nőttem fel, így ter­mészetesen ilyenkor a reformá­tus templomban az istentiszte­lettel kezdődött a karácsony. Édesanyám általában éjszaka díszítette fel a fát, nem hagyta, hogy ott sürögjünk körülötte. A kérdésre, hogy a kará­csonyfa alá kerül-e az arany­érem, nevetve válaszol a világ­bajnok, nem, nem, jó helyen van az, a vb kabalafigurája nya­kába akasztva a nappalit díszí­ti a legújabb szerzemény. Jö­vőre olimpiai év következik, ez a sportolók számára mindennél fontosabb. Feri Attila is készül erre. Az indulásához még a ro­mán olimpiai bizottságnak is hozzá kell járulnia, ugyanis Barcelonában még román nem­zeti színekben szerepelt. — Attila, lassan vége az év­nek, 1996-tól mit vár? — Legelőször is reményke­dem, hogy megkapom az enge­délyt az olimpiai szereplésre. Azontúl egészséget és békés életet. Ezt kívánom egyébként mindenkinek, aki segített, aki szurkolt nekem és az újság ol­vasóinak is. A többit majd meg­látjuk... Révay Zoltán Tóth Laci, a súlyemelő A nyírbátori Éltes Mátyás Diákotthon néhány gyereke szép sikereket ért el súlyeme­lésben. A csapat legjobbja Tóth László. Mátészalkán szü­letett, szülei Porcsalmán él­nek. Nyolc testvére van, kö­zülük majdnem ő a legkisebb. Gyerekkora óta intézetben él. Most másodéves a speciális szakiskolában, utána szeretne kőműves szakmát tanulni. A vállas, magas fiú három éve foglalkozik súlyemeléssel, Csonka Sándor testnevelő ta­nár ösztökélésére vágott bele. Megtetszett neki, csinálja. Úgy tartja, az erős láb a leg­fontosabb. Legjobb eredmé­nye lökésben 95, szakításban 65 kiló. Naponta két órát edz, hogy formában tartsa magát. A könnyű súlyokkal szériá- zik, a nehezekkel csak egyet- egyet nyom. Serdülő korosz­tályba tartozik, legutóbb Szerencsen volt versenyen. Ugyanazt a súlyt emelték hár­man, de néhány dekával ne­hezebb volt a többieknél, emiatt szorult a harmadik helyről az ötödikre. A súlya döntött, de nem keseredett el. Szereti a sportot, addig akar­ja csinálni, ameddig csak le­het. Most ő is a karácsonyra készül, amit bent ünnepel az intézetben. Dojcsák Tibor

Next

/
Thumbnails
Contents