Új Kelet, 1995. december (2. évfolyam, 282-305. szám)
1995-12-23 / 301. szám
UJ KELET Csendes éj 1995. december 23., szombat „Legyünk hát jobbak... S ne csak így decemberben” Életképek karácsonyi fényben Szép Tündérország támad föl szívemben Ilyenkor decemberben. A szeretetnek csillagára nézek, Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet, Ilyenkor decemberben. Az öreg hasogatja a tűzifát a tyúkól mögött. A nyárikonyhából riadt kotkodácsolás hallik, majd csönd és egy csobbanás. Gáspár bátyó, mint egykor a bibliai király az aranyakat, úgy rakja Eszti néni lába elé a fát. A csöpp kis helyiségben nehéz, tollszagú pára ül. A két öreg szótlan teszi a dolgát. Gáspár bá’ akácgallyakat dug a csikótűzhelybe, ősz hajú asszonya sietve tépdesi a jérce tolláit. Leves fő belőle, illatos, aranyló, teli zöldséggel és maga gyúrta csigatésztával. így szereti a két kamasz unoka. Sűrűn pillogat a kredencen ketyegő vekkerre: az estéli vonattal érkeznek Vecsés- ről a lánya, a veje és a fiúk. — Megfaragom a fát — tá- pászkodik fel a székről a huncut szemű öreg, mintha érezné párja beszédes hallgatásából, hogy láb alatt van. Ahogy kinyitja az ajtót, a hideggel együtt beszökken egy tépett fülű, fekete kutya. Eszti néni odadobja neki a belsőséget és Kormos elinal vele az udvar végébe. — Ni, megindult a hó — pillant ki a kora délutánba. — Nem is karácsony az hó nélkül. Tudja kedves — oldódik meg a nyelve — az én uram jó lelkű, de mindent elkotyog. Az ajándékokat odacsentem a tisztaszobába, hogy ne lássa. A két fiúnak vastag sípulóvert vettem, a lányomnak bundasapkát, a ve- jemnek csavarhúzókészletet a piacon. Az öregem ködmönt kap, azt hozták a románok... Ahogy vénül, egyre fázósabb — teszi hozzá anyáskodó szeretettel. — De kiköltekeztem, hatezer forintba került összesen! Spóroltam is, meg kisnyugdíjasok vagyunk és a tanácstól kaptunk ötezer forint segélyt... — Eszti néni szereti a karácsonyt? —- Nekem ez a legszebb ünnep — fénylik fel az arca. — Eljönnek a gyerekek, beszélgetünk nagyokat. Régen almaszüreten is itt voltak, de a vonatjegy olyan drága lett, hogy van mán négyüknek tízezer forint is...! Nem értem én ezt — tűnődik el és legyint. Nagy piros fazékba jókora marhacsontokat rak, rá a feldarabolt jércét és máris nekifog a bejgli sütésének. Fürgén hajladozik, szeme csillog, valami puha, meleg szeretet öleli át törékeny alakját. Érzem, az ő lelkében ég a karácsony tüze, amitől felolvadnak a jégbe dermedt emberi szívek. Gondolataimból Gáspár bácsi riaszt fel. Havasan, piros orral toppan be a konyhába. — A verendára állítottam a fát, föltettem rá az égőket, holnap a gyerekek feldíszítik — hadarja egyszuszra és nagyokat szimatol a levegőbe. — Majd megehetem a kaparóját? — kérdi esdeklően. Eszti néni nagylelkűen bólint. Szedelőz- ködöm, mire összepakol nekem almát, diót, mákot és üvegben finom sárga kacsazsírt. — Kedves, ne vegye el a boldogságom — előzi meg a tiltakozásomat — szeretettel adom! Fehérgyarmaton megállók egy kocsma előtt. Ismerősöm kért meg, hogy vigyek neki házi szilvapálinkát, mert karácsonyra hazalátogat Amerikából az öccse, annak ajándékozná. Nyúzott képű férfiak bámulnak rám a gomolygó cigarettafüstből. A kopaszodó kocsmáros hátraküld az udvaron megbúvó házba. Felesége azt se tudja hová kapjon: a konyhaasztalon aprósütemények, diós pite sül a gázsütőben, tészta kél egy nagy lábosban. Ugrasztja unott arcú lányát a pálinkáért, míg visszatér, rácsodálkozom a sok finomságra. — Az öregek karácsonyi ünnepére csinálom — mondja idegesen. — Azt se tudom, hol áll a fejem, de ha mások adnak, mi se maradhatunk ki, még megszólnának. — Mit fizetek a pálinkáért? — Kétezer forint plusz az üvegbetét — veti felém. Fölszisszenek. —Mit gondol, mennyi?—vü- lan meg a szeme.—A szomszédban kétezerötért számítják literjét, még én olcsón is adom magának! — és a pénzt tésztás kezével köténye zsebébe gyűri. Az udvaron már ott a karácsonyfa: két méter magas ezüstfenyő fekszik egy Dacia csomagtartóján. .. Bizalmas szívvel járom a világot, S amit az élet vágott, Behegesztem a sebet a szívemben És hiszek újra égi szeretetben Ilyenkor decemberben. Az égből egyre nagyobb pelyhekben hull a hó. Három óra, mire Nyíregyházára érek. A belvárosban minden csillog- villog, az üzletekből a „mennyből az angyal...” és a „Csendes éj...” ájtatos dallamai úsznak ki az utcán járók fülébe, hogy becsábítsák őket a drága holmik közé. A gazdagság káprázik ott bent, amitől megsajdul a lelke azoknak, akiknek nem jut semmi, vagy csak apróság a fa alá. S talán fenyőjük sem lesz, csupán egy ágacskát öltöztetnek ünnepi díszbe. Mint Erzsi, az özvegy takarítónő, aki együtt él béna lábú húgával a körfolyo- sós bérház harmadik emeletén. — Isten hozott! — köszönt és köpenyébe törli szappanhabos kezét. — Mosok éppen — mentegetőzik. Árkos arcú, karikás szemű asszony, kezei vörösek, puffadtak a sok munkától. — Ki az? — kiabál ki a húga a szobából. — Számlás? Nincs pénzünk! Erzsi bocsánatkérően rám néz, besiet hozzá, közben leülök a kopottas, hűvös szobában. A tűzhelyen rántott leves és babfőzelék maradéka. — Kicsit hisztis, fáj mindene erre az időre — lép be és nyögve leül. — Megnyugtattam, bekapcsoltam neki a tévét. Nemsokára jön az orvos, egy hete vénás injekciókat kap — szabja szűkre finoman az időmet.-— Hogy fogtok karácsony ózni? — Szerényen. Az egyháztól kaptam szeretetcsomagot, nem mondtam meg Marikának, az lesz az ajándék. Most van munkahelyem egy kft.-nél, bruttó tizenkétezret fizetnek, nem panaszkodom. Két házhoz is eljárok takarítani, Marika rokkantnyugdíjával együtt összeCsengettyűk... jön havonta huszonhétezer forint. Csak a rezsi, meg azok a drága gyógyszerek... Mindegy, megélünk valahogy. Hát ne haragudj, de meg is kell mosdatnom — áll föl és békessé- ges, boldog karácsonyt kíván Isten áldásával. Tudom, azért sietett, mert nem szívesen beszél az ünnepről, amit csak vallásos hite fényesít meg. A közeli lakótelepen megkeresem Évát, a tanítónőt. Halkan kopogok a tizedik emeleti lakás ajtaján: ilyenkor alussza édesded délutáni álmát a másfél éves Henrietta és az ötesztendős Márk. Éva vizes hajjal, lenge pólóruhában nyit ajtót és máris szalad kávét főzni. — Gyönyörű tiszaság van — dicsérem a frissen kitakarított nagy szobát. Fáradt sóhajjal huppan le mellém a heverő szélére, s míg kortyoljuk az illatos fekete nedűt, suttogva magyarázza: — Anyukám holnap reggel jön, nálunk lesz néhány napig. Megbeszéltük, hogy ő főzi meg a halászlevet és süt két tortát, én vállaltam a takarítást. Amióta apukám meghalt — párá- sodik be a szeme —Feri is ragaszkodik hozzá, hogy velünk ünnepeljen... Tényleg, már itt kellene lennie a férjemnek — pillant a karórájára. — De hát nyomozó, kiszámíthatatlan, hogy meddig dolgozik. Legalább megfizetnék a sok munkáért! —- néz ki az ablakon. —Mitjelent nektek a karácsony? — Amíg apukám élt, sokszor elmentünk haza a gyerekekkel. Addig nem csináltunk belőle nagy ügyet: szentesti vacsora, ajándékozás, játék ß gyerekekkel. Amióta nincs köztünk, egyre jobban hiányzik. Különös, de azóta jobban ragaszkodom anyukámhoz, pedig mennyit veszekedtünk! Hallgat egy sort. — Nehéz elmondani, hogy most mit jelent a karácsony — forgatja kezében a kávéscsészét. — Nekünk elsősorban emlékezést, mert apukámnak ekkor volt a születésnapja is. Szeretnénk boldogságot adni egymásnak és nagyon örülünk, hogy a kicsik annyira boldogok... Nem tudom jobban megfogalmazni ezt az érzést, ne haragudj. Három koppanás hallik, Éva arca felderül: — Megjött Feri! A nyitott ajtóban megjelenik egy sudár fenyőfa, ágai mögül előbukkan férje bajuszos arca. Dermedő ujjai között három csomagot tart. —Itt van a Jézuska!—mondja fülig érő szájjal. — Dugd el gyorsan az ajándékokat, mert meglátják a gyerekek. Beugrottam délelőtt apámékhoz is, azt üzenik, hogy első nap ebédre várnak mindkét. Kapok én is kávét a ház asszonyától? ...És valahol csak kétkedő beszédet Hallok, szomorúan nézek, A kis Jézuska itt van a közelben, Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen, S ne csak így decemberben. Már elállt a hóesés. Vastag paplan alá bújt a város. A kristálytiszta levegő milliónyi éles tűvel szurkálja az arcomat, mégis úgy érzem, hogy melegít ez a vattapuha fehérség. Azokra gondolok, akik egyedül töltik a családi ünnepet. Vajon, jobb-e, ha gazdagságban, mint szegénységben szenvedik végig a magányos órákat? Lépteim önkéntelenül is Eleonóra néni házához visznek. A magas, büszke tartású hajadon egy gazdag ékszerészfamília utolsó sarja. Se kutyája, se macskája, egy bejárónő tartja rendben háromszobás, csupa csipke, csupa perzsaszőnyeg otthonát. — Jól megvagyok — mondja a díszes karosszékben ülve. Szavai, mint a jégrögök, olyan fagyosan koppannak. — De miért engem kérdez maga a karácsonyról? Jézus születésének ünnepe. — Úgy látom, még nem tetszett venni fenyőfát. — Csak bekoszolja a lakást, nem kell — feleli kurtán. — Elég, ha lélekben készülünk rá. Majd elmegyek az éjféli misére, ott ünnepelek. —Eleonóra néninek a városban élnek a másodunokahúgai. Ok legalább eljönnek? Sötéten pillant rám: — Nincs rájuk szükségem, csak a pénzemért szeretnének. Különben ez nem tartozik magára. Késő van, kikísérem. Nem biztonságos ilyenkor járkálni az utcán — enyhíti mogorvaságát. Két házzal odébb lakik Ró- zsika néni. Ura harminc éve elhagyta, egyszem fiát nemrég ragadta el a rák. Menye felé se néz, külföldön lakó lányunokái is elfeledkeztek róla. Mindig szégyellték nincstelenségét és szegényparaszti származását. Tavaly elsírta nekem a bánatát. — Nézze — bontotta ki zsebkendőjéből pár száz forintját szipogva — ennyim maradt. De ezt is szívesen odaadnám annak, akivel megoszthatnám az ünnepet. Olyan, de olyan rossz egyedül! Istenem, miért is élek?! Bezörgetek hozzá, bár az ablakok sötéten ásítoznak. Hallgató csönd. A szomszédban villany gyúl, öregember botorkál ki a kapuhoz. — Rózsika elköltözött a szociális otthonba, mondjam a címet? Üzen neki valamit? —Köszönöm, nem, majd meglátogatom ünnep után. Hogy van? — Beteg szegény — feleli az öreg. — Tüdőgyulladást kapott, mert nem volt tüzelője. A kórházból már vissza se engedték, hálni járt belé a lélek. Mondja meg, hogy gyógyulást kívánunk és a feleségem meg fogja látogatni, mert sikerült eladni a házat, a fiam vette meg. No, jó éjszakát! Hazafelé a hajléktalan szálló előtt vezet el az utam. Sárga fény vetül ki ablakaiból a szikrázó hóra. A társalgóban már öltöztetik a fenyőfát, egy férfi épp nyújtózkodik, hogy nagy csillagot erősítsen a tetejére. A színes lámpácskák villózása becsalogat hozzájuk. Öt asszony szorgoskodik a papírdíszekkel, a férfiak inkább csak nézik őket az asztalok mellől. Egy alma piroslik előttük: ajándék a vacsorához. — Ez is valami — mondja egy kék munkaruhás, csizmás fiatalember és nagyot harap bele. —Ümm, finom...! — Egyed Józsi, mást úgy se kapsz —jegyzi meg gúnyosan a mellette ülő borostás ember. — Jaj, hallgas te ördögfattya! Legalább itt fenyőfánk is van — szól rá a sarokból egy idősödő, kicsi asszony.—Holnap megszületik a Megváltó, inkább imádkozzál. Bocsásson meg az öcsémnek — fordul hozzám — nem rossz neki a lelke, csak már semmiben se hisz, amióta a bátyánk elperelte tőlünk a jussunkat. Meghamisította anyánk végrendeletét és kirakott minket az utcára... —Elénekelhetnénk a Mennyből az angyalt — tereli el a szót a gondnok. — Bele is kezd hangosan, de csak néhányan énekelnek vele. Aztán szomorú, nehéz csönd telepszik ránk. Egymás után állnak föl az emberek, jó éjt kívánva a szobáikba vonulnak. A fiatalember mellém telepszik, cigarettára gyújt. — Maga ezt nem értheti — fújja el messzire a füstöt. — Egy hajléktalannak, aki még nem lett alkoholista, érzéketlen fadarab, a karácsonynál nincs borzasztóbb ünnep. Minden eszébe jut, amit elvesztett, és aki idáig süllyedt, az már mindenét elvesztette. Házat, családot, munkahelyet, mindent!... Nekem volt lakásom, feleségem, munkahelyem, pénzem. Az asszony beleszeretett a barátomba, elvált tőlem, a lakást neki ítélték, mert az anyósomék adták nászajándékba a lakodalmunkra. Esztergályos vagyok, a munkahelyemet megszüntették, tanultam angolul, letettem a középfokú nyelvvizsgát és...? Alkalmi munkákból élek. Szüleim nincsenek, állami gondozott vagyok, ragozzam tovább? — De van remény, nem szabad feladnia — erősködöm. — Nem is adtam fel. Csak azért mondtam el, hogy értse meg a hajléktalanokat. Jó, kapnak levest, ruhát, a szerencsé- sebbje csomagot is kikönyörög, de ez mit old meg? Ettől még nem lesz lakásunk. — Az asszonyok egyetértőn bólogatnak, csak a gúnyolódó ember nővére védi az ünnepet. — Akkor is holnap megszületik a Megváltó Jézus Krisztus. Meglássátok, hogy nektek is megoldódik a gondotok, higgyetek a mi Urunkban! A gondnok kikísér. — Szerencsétlenek, sokan nem is tehetnek róla, hogy ide jutottak, kivert kutyák lettek. Most már szociális munkások fognak segíteni, hogy rendbe- tegyék az életüket. Hát...—toporog fázósan — azért boldog karácsonyt kívánok az ő nevükben is. Holnap osztunk egy kis ajándékot, jobb lesz a hangulatuk. Pilinkézni kezd a hó. Szétnézek. A tél, a nagy varázsló csodás idilli képet festett: mintha összebújnának melegedni a házak a tiszta takaró alatt. Mosolyt csen a emberek arcára: nagy damasztabrosszal terítette meg a tájat, mint holnap sokan az ünnepi asztalt, amit körülülnek a gyertyák reszkető fényében, hogy végre elbeszélgessenek. {Juhász Gyula: Karácsony felé című verse) Tóth M. Ildikó
