Új Kelet, 1995. december (2. évfolyam, 282-305. szám)
1995-12-23 / 301. szám
UJ KELET Csendes éj 1995. december 23., szombat III A belső hang Nem hit kérdése. A tagadók is nagyon jól tudják lelkűk mélyén, hogy létezik! Nem a Fiú — őt tagadni „történelmietlen” volna —, hanem az Atya! Az út végén mindenki fohászkodik, könyörög. Még Rákosi Mátyás is beleegyezett — amikor operálták —, hogy a feszület a műtő falán legyen... Az más kérdés, hogy a veszély elmúltával ezért felelősségre vonta az orvost. Valahol itt a dolog lényege. Ha minden rendben van az emberek életében, ha „fut a szekér”, akkor hajlamosak a feledésre... Önvédelem? Igen — legalábbis látszatra... Mert bizony mindannyian halálos kórban szenvedünk: az anyag múlandóságában. Ezt legfeljebb csak elhessegetni lehet, mint egy gondolatot, de ettől még tény marad. Ezt a tagadók is kénytelenek elismerni. Csak nekik sokkal nehezebb. Nem azért, mert a teljes múlandóság gondolatával kell szembesülniük — bár ez sem lehet könnyű feladat —, hanem azért, mert önmaguk belső hangjával kell vitába szállniuk. Ez a belső hang pedig maga az Igazság, az az „istendarabka”, amit mindenki magában hordozni kénytelen, ha akarja, ha nem. Állj csak ki egy csendes nyáréjszakán az égbolt alá. Ne gondolkozz, csak figyelj! Úrrá lesz rajtad — biztosan — valami titokzatos elvágyódás. Hová? A meghatározha- tatlanba. Valahová, ahol minden szép és minden jó... A válasz, az igazi válasz ugyanis — itt, a Földön, a matéria rabságában — azok számára, akiknek csak atomok, elektronok, pozitronok léteznek kimondhatatlan. Ha valaki elindul egy úton, akkor halad csak, ha célja van. Ha nincs, csak bolyong. A születéssel — ha a „belső hangra” figyelünk — már értelmet és célt kapott az életünk. Minden egyéb csak bolyongás, sodortatás. Azt mondják, mindenki a maga sorsának a kovácsa. Ez igaz. Vannak azonban olyan kovácsok, akik jobbára csak felolvasztják a fémet — sorsuk fémjét — és csak rombolnak. Holott a feladat adott. Nagyon is világos... Igaz, ehhez a világossághoz el kell ismerni annak tényét, hogy a Földön nincs az a tökéletes sötétség, amit meg ne törne egyetlen kicsiny gyertya fénye... Higgyünk a fényben, higy- gyünk lelkünk „szemének”. Mert egyszer mindenki az út végére ér, és a kapkodás méltatlan lesz a legnagyobb készülődés előestélyén... Ki ekkor, ki akkor. Senki sem tudja. Egy biztos: egy zuhanó repülőgépen nincs egyetlen ateista sem... Palotai „Nemesebben es jobban, kegyelemmel éljünk!” Interjú dr. Keresztes Szilárd hajdúdorogi megyéspüspökkel A kereszténység egyik legnagyobb ünnepe a karácsony. Ekkor elcsendesednek a lelkek, kinyílnak a szívek, és elénk tárul a karácsony titka. — Excellenciás uram! Mi a karácsony igazi titka és üzenete a mai kor emberének, hogyan készülhetünk fel kellőképpen, hittel és alázattal a Megváltó születésére? — A karácsony — a húsvét után — valóban a kereszténység egyik legnagyobb ünnepe. Húsvétkor megváltásunkat, Jézus halálát és feltámadását ünnepeljük. A karácsonynak azonban a hitbeli tartalma közvetlenebb. A hitigazságok emberi közelsége és az, ahogyan megjelenik előttünk a karácsonyi történet, a legnépszerűbb ünneppé teszi ezt a napot. Érdemes ezen az ünnepen elgondolkodni arról, amit mi, hívő, keresztény emberek gondolunk, hiszen ahogyan az első karácsonynak az ajándéka éppen az volt, hogy az Isten belépett az emberiség történetébe, a karácsony tartalma mindig is ezt az ajándékot hozta rajtunk keresztül az egész világnak. Karácsony ünnepe megmagyaráz valamit az Istenről, az emberről, az emberi történelemről. Egy-egy ünnepi esemény mindig alkalmas arra, hogy a maga sajátos eseménysorozatában a bibliai történet elevenségével, életszerűen mutasson be olyan igazságokat, amelyeket elvont, hittani igazságokként is meg lehetne fogalmazni. Ha azt kérdezzük, hogy ki az Isten, akkor a katekizmus szavával nagyon egyszerűen tudunk rá válaszolni. A karácsony válasza azonban sokkal életszerűbb. Isten az, aki „úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát küldte, hogy aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Isten nem egy filozófiai fogalom, amit meg kell tanulni, nem egy törvény vagy rend, amit meg kell valósítani és aminek a megsértése büntetéssel jár. Isten nem a kinyilatkoztatott igazságok összessége, amit az embernek el kell fogadnia, Isten nemcsak az abszolút úr, a Mindenható, a mindent alkotó, hanem ennél sokkal több. Isten maga a szeretet. Mindezek az igazságok a sze- retetben érik el csúcspontjukat és válnak az ember számára megfoghatóvá. Karácsonykor ez a szeretet egy egészen különleges történetet produkál ebben a világban. Isten egyszülött fia emberré lett. Megszületett mint kisded csecsemő Betlehemben, szegényen, kitaszí- tottan, veszélyeztetetten, névtelenül, hogy majdan — amikor nyilvános működését megkezdi — váljon igazán ismertté. Utána az évszázadok és évezredek feladata legyen, hogy az ő igazságát kifejtse, megértse, megmagyarázza, továbbadja és ezzel az emberiség üdvösségét szolgálja. Isten tehát az, aki a maga szeretetében mindenestől részt akart vállalni az ember életében. Nem kívülálló tényező, benne él mindenben, az ő gondolata és akarata érvényesül. Az emberiség számára sem kívülálló személy. Isten fia emberré lett, hogy az emberek Isten fiaivá legyenek. Mindannyiunkat ez az igazság hatja át, és karácsony ünnepén érezzük, milyen közel áll hozzánk Isten. Egy lett közülünk, osztozott minden bajunkban, mert ennyire szerette a világot. A megtestesülés, Jézus születése titkát úgy mutatta be Izaiás próféta, aki a maga nagy jelét éppen abban látta, hogy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk, mert velünk az Isten. Ez karácsony jelmondata. Nem vagyunk egyedül. Isten szeret, meglátogat bennünket. — /I mai korban, a XX. század végén élő ember hajlamos a pesszimizmusra, különösen akkor, amikor déli határainkon nemrégen hallgattak el a fegyverek. — Ha a karácsony titkából indulunk ki, nemcsak az Istenről tudunk meg sokat, hanem az emberről is. Hajlamosak vagyunk arra — és sajnos jó okkal —, hogy sok mindent rossznak tartsunk az emberi életben és az emberiség történelmében. Saját gyarlóságaink, az emberiség hibái, a történelem nagy vétségei, jelen korunk mulasztásai, háborúskodásai, igazságtalanságai, szeretetnélkülisége mind olyan tényezők, amely az embert lehangolják. És mégis ez az ember, akit Isten saját képére és hasonlatosságára teremtett. Ez az ember a legkiválóbb teremtmény ezen a Földön. Elég jó ahhoz, hogy Isten fia emberi alakban jelenjen meg. Elég nemes ahhoz, hogy Isten ilyen mértékben is vállalja a közösséget. A karácsony az ember ünnepe is, mert Jézusban mutatkozik meg, mire is teremtette Isten az embert: arra, hogy benne új emberré váljunk. Nemesebben és jobban éljünk. Hitünk szerint a kegyelemmel Isten életét éljük. Karácsonykor ezt az embert ünnepeljük, akinek a példaképe Jézus. Azokat ünnepeljük, akik elég bátrak ahhoz, hogy Jézust válasszák példaképül, és maguk is becsületes, tiszta hitből és szeretetből táplálkozó emberi életet éljenek. Ha ebben az emberben gondolkodunk, meglátjuk, hogy miért a karácsony az emberiség történelmének középpontja. Mert hitünk szerint az emberi élet akkor kapja meg a maga teljességét, amikor ennek a földi életnek az ősforrásához, Istenhez csatlakozik. Karácsony ennek az örök csatlakozásnak és találkozásnak az ünnepe. Ezért áll a történelem középpontjában. A hívő ember történelemszemlélete szerint az üdvösségtörténet abban áll, hogy az ember életének a kezdetétől, a bűnbeeséstől Isten ígéretére hallgatva készül arra, hogy várja és befogadja a megváltót. Amikor eljött Jézus, Szent Pál apostol mondása szerint az idő beteljesedett. Jézus az idő teljességében született meg. És azóta ez a teljesség tart az emberiség életében és fejlődik egészen addig, amíg a történelem Isten akarata szerint, dicsőségesen be nem fejeződik. A történelemben egyaránt vannak jó és rossz emberek. Vannak sugárzó egyéniségek, de vannak bukdácsoló élettörténetek is. Büszkék vagyunk a nemes és szép korszakokra, amikor egy-egy nemzet őszintén és tisztán építette — és építi — a maga jövőjét, történelmét. De vannak tragikus korszakok is, amelyeket a történelemírásnak szégyellnie kell. És mégis, ez a történelem a maga összességében, sikereivel és kudarcaival, ragyogó egyéniségeivel és szégyenfoltjaival együtt munkálja Isten tervét és az ember üdvösségét. Nekünk ezt kell látnunk a történelemben és így kell értékelnünk azt a felelősséget, amit mi viselünk a mai nap történelméért. Ha azt mondjuk, hogy a karácsony a hit ünnepe, akkor felvillantunk valamit Istenről és az emberről, az emberiség történelméből. — A szeretet ünnepén a családok milyen lelkülettel járuljanak a képzeletbeli betlehemi jászol elé? — A hitbeli gazdagodás mindig a csendes és elmélyült elmélkedésben valósul meg. A karácsony a csendes melegség, a családi együttlét, a diszkrét szeretet ünnepe. Ilyenkor másként hangzik szívünkben az imádság is. A gyermek Jézus elcsendesíti életünk zaját. A karácsony ünnepének mindenfajta szokása, vallásos, családi és társadalmi szokása hozzájárul ehhez a csendhez. Milyen jó dolog a mai, nagyon zajos világban, hogy a karácsonyhoz fűződő szokásaink még nem zajo- sodtak el. Az ünnepen mindenki szeretteivel kíván lenni és szeretettel kíván viseltetni a másik iránt. A csendes átgondolás ideje ez. Amikor a csendben érlelődnek az emberséges, a hitet és a kereszténység tanításait hordozó gondolataink és meggyőződéseink, ekkor meghitt körben tudunk szembenézni a családdal, egymással és közvetlen munkatársainkkal és ezen keresztül önmagunkkal is. Ne térjünk ki a szembenézés elől, mert ez mindenképpen nemesíteni fogja életünket, és ez teszi igazán tartalmassá imádságunkat is. Karácsony a szeretet ünnepe és az ajándékozás napja is. Most sokan elfelejtik; az ajándékozás mögött az a gondolat áll, hogy Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött fiát ajándékozta nekünk. Amikor az Isten ezen nagy szeretetére gondolunk, önkéntelenül bennünk van az a vágy, hogy mi is nemes ajándékokat adjunk egymásnak. Az igazi ajándék nem az, ami a karácsonyfa alatt van. Az igaz ajándék az a lelkűiét, az a szeretet és ragaszkodás, amely a karácsonyfa alá téteti velünk a szerény vagy akár gazdagabb ajándékcsomagot. De a legnagyobb ajándék mi magunk vagyunk. Az Istentől merített szeretetetből a jóságunkat, a hűségünket, a ragaszkodásunkat tesszük oda a mások karácsonyfája alá. —De az ajándék önmagában véve kevés, sok a nyomorgó, szenvedő ember. Mennyire kell majd a történelem során a mi korunknak is szégyenkeznie? — Az ajándékon keresztül mindig emberséget is akarunk adni másoknak. Ennek az ajándékozási szeretetnek különösen nagy értelme és jelentősége van, mert szomorúan látjuk, mennyi ember van ma közöttünk bajban. Az okokat talán értjük, de ez nem ment föl minket az alól, hogy ne lássuk, hány ember éhezik és fázik. Hányán nem tudnak magukról és családjukról úgy gondoskodni, ahogyan arra szükségük len-' ne. Látjuk azt is, hogy háborúk pusztítják a világot, és bizony a mi korunknak is lesz majd mitől szégyenkeznie a történelem előtt. Egyikünk sem tudja ezeket a gondokat feloldani, de mindnyájan tehetünk egészen konkrétan valamit, amivel egy másik embertársunk baján segítsünk. A karácsony alkalmas arra, hogy kitárjuk a szívünket, ne csak saját családunkban gondolkodjunk, hanem ez a szolidáris szeretet mások iránt is megnyilvánuljon. Ez lenne a kereszténység legnagyobb küldetése. Jó dolog tudni azt, hogy karácsonykor nemcsak az egyházak veszik ki részüket mások megsegítéséből, hanem sok társadalmi szervezet is. A karácsony gondolatának ez egy igen értékes megnyilvánulása. A karácsony rendkívül optimista ünnep. Hajlamosak vagyunk a pesszimizmusra, és erre sokszor meg is van az okunk. De karácsonykor egy másik ember lép elénk. Karácsony ünnepe a maradék jót is kihozza, ami bennünk van. Ilyenkor mindenki szereti a jobb, a szeretetre méltóbb és a szeretni jobban tudó oldalát mutatni. És ez így van jól, mert az embert elsősorban nem a rossz tulajdonságairól kellene megítélni, hanem arról a jóról, ami benne van. A karácsony meggyőz bennünket arról, hogy nincs olyan ember, akiben ne lenne valami jó. Csak ezt fel kell fedezni, és ezt támogatni kell! Az embereknek lehetőséget és bizalmat kell adni. Bizalmat adni, hogy az ő jóságukra szükségünk van. Az ajándékozásnak ez az öröme, az ünnep meghitt csendje bátorít minket, hogy bízzunk az emberekben és egyházunkban. — Úgy tűnik, napjainkban az emberek egyre inkább keresik az Istennel való találkozás lehetőségeit. Ebben nagy feladat hárul az egyházakra. Mennyire tudott ezeknek az elvárásoknak megfelelni a görög katolikus egyház? — Egyházunk tudja hibáit. A korlátáinkat ismerjük, többet szeretnénk tenni, mint amire képesek vagyunk, és ez sokszor a mi hibánk. Mégis, látnunk kell azt, hogy milyen lehetőségeket kaptunk éppen ezekben a években a történelemtől egyházunk számára. Jó dolog összegezni azt, hogy fellendülőben van az egyházi élet. Élénkebben és életszerűbben kezdenek működni az egyházközségek, új templomokat is szenteltünk, iskoláink jól működnek. A magyarországi egyházak — és benne a görög katolikus — is élni akarnak azokkal a lehetőségekkel, amelyek az elmúlt években a szabadsággal adódtak meg nekünk. Ilyenkor jó lenne, ha mindnyájan összegeznénk azt, ami szép, ami jó és eredményes volt ebben az évben is, mert ez lehet erőforrása annak, hogy a következő évben ezeket az eredményeket és sikereket majd folytatni tudjuk. Karácsony ünnepén engem ezek a gondolatok foglalkoztatnak. Ezekkel a gondolatokkal is szeretnék megyénk és városunk minden lakójának boldog ünnepet kívánni. Ezekkel üdvözlöm az Új Kelet minden kedves olvasóját és kívánom, ünnepünk legyen szép, meghitt és családias, amelyből mindnyájan lélekben gazdagodhatunk. Tassy Tamás
