Új Kelet, 1995. december (2. évfolyam, 282-305. szám)
1995-12-20 / 298. szám
10 1995. december 20., szerda Közelkép UJ KELET „Imádok játszani!” Ady egy Petőfiről szóló méltatásában fogalmazta meg: szerinte a legnagyobb elismerés, ha azt tartják a művészről: gyermek. Vajas Máriáról is az jut az ember eszébe legelőször: ha teáskannát formál meg, biztosan Andersen rátarti edényére gondol. Mari Orosról indult el néhány tét mások műveiből. Igyekéve a Magyar Iparművészeti Főiskolára. Ma az intézmény három harmadéves porcelán szakos hallgatója közül ő az egyik. Egészen az idei tanévig keramikus volt, ekként mutatkozott be a különböző kiállításokon. Munkájáról, múltjáról és terveiről kérdeztük. —Hogyan lettél keramikus? A családom ügyes, de rajtam kívül senki sem képezte magát. Amikor az általános iskola elvégzése után felvételiztem a nyíregyházi művészeti szakközépiskolába, a grafikus és a szobrász szakon kívül még erre lehetett jelentkezni. Gondoltam: miért ne próbálnám meg? Tulajdonképpen nem is tudtam pontosan, mi vár rám. Csak annak örültem, hogy nem kell majd súlyos köveket emelgetnem, mint egy szobrásznak. Azután Mészáros Gábor iparművész lett a tanárom. Az első órák valamelyikén azt mondta az osztálynak: tessék felrakni a korongra egy 10 centiméter átmérőjű hengert! Egyedül nekem sikerült. Gábor látta, hogy a kezemben ott a lehetőség, de a fejemben még rengeteg a pótolnivaló. Könyveket adott, diákat vetített, kiállításokra cipelt—egyszóval megtanított látni. Mindig mondom: mi lett volna velem, ha nem találkozunk? —Harmadszorra kerültél be a főiskolára. Biztosan van valami hozzáfűznivalód ahhoz a mendemondához, hogy az ilyen művészeti elitképzőkbe csak protekcióval lehet bejutni. — Van olyan társam ott, akiről gyanítom: nem egyenes úton került be. Ám el nem tudom képzelni, hogy lehet kijátszani egy olyan felvételi rendszert, ahol a nevünk helyett csak számokat használnak. Egyébként éppen a múltkor számoltuk össze: most az ipar- művészetin húszán vagyunk a nyíregyházi művészeti szakközépiskolából. Szóval Nyíregyháza elkezdett márkanévvé válni bizonyos körökben. — S ahhoz mit szólsz, hogy egyesek szerint az igazi őstehetségnek csak árthat, ha a főiskolán elkezdik alakítgatni? — Erre is azt tudom mondani: látok magam körül olyanokat, akiket csak elronthatnak, de én azok közé tartozom, akik gyakran merítenek ihleszem vonalakat, formákat ellesni például Toulose Lautrec- től, Henry Moore-tó\, Pevsner- től, Gabotól — s továbbgondolni, amit ők elkezdtek. Sokszor szigorúak a tanáraim, Mészáros Gábor például megkövetelte, hogy először rajzoljuk meg, mit akarunk csinálni, és faragjuk ki gipszből. Ne félkész állapotban derüljön ki az agyagmasszáról, mi lesz belőle. S a főiskolán is előfordult már, hogy azt mondták, nem az volt a feladat, amit én bemutattam. Ugyanis egyszerű kávéscsésze helyett hullámosat terveztem. Nem bánom, hogy így történt, hiszen nagyon jól tudom, hogy engem fegyelemre kell szoktatni. Például szörnyen türelmetlen vagyok. Az utosó munkafázisokat elkapkodom, mert annyira szeretném már látni az elkészült darabot. —Ragaszkodsz a munkáidhoz? Nehezen adsz túl rajtuk? — Néhány darabot eladtam egyszer. Utána rengeteget bőgtem: vajon hová kerülnek? Fogják-e őket úgy szeretni, mint én? Fogják-e használni őket? Hozzájuk nyúlnak-e valaha is? Én minden munkámba megpróbálok életet lehelni. Arra törekszem, ha hozzáérnek, mozgásba lendüljön, hangot adjon, „reagáljon”. Imádok játszani. Izgat a gömb és él, a pozitív és negatív kapcsolata. A kedvenc darabom egy teasüteményes edény, amit én skót kínálónak nevezek. Aki belenyúl, csak két-három kekszet tud kivenni egyszerre. Az egész onnan jutott eszembe, hogy láttam a Sivatagi show című filmet, amiben egy mohó kismajom keze beszorult egy fa odvába — Ha minden tárgyadhoz egy külön történet fűződik, nemigen leszel alkalmas arra, hogy diploma után valamelyik porcelángyárban asszisztálj az ezredik széria születésénél. — Nem akarok porcelán- gyárban elhelyezkedni. A képzőművészet ágai összeolvadnak. Például egyazon alkotáson dolgozhat az üveges, az ötvös és az építész . —Mégis, hol lesz állásod? Elvégzed majd az iparművész—tanári szakot? — Nem hiszem. Most viszont éppen a siketnémák jelelését tanulom, mert belegondoltam, mennyi érzékeny ember lehet köztük, akiket nem szabadna hagyni elkallódni. Egy, csak egy leány van... A tizenéves zeneszerző A kép éppen a Cantemus Japánban tartott hangverseny- kőrútján készült Timiről Dragony Tímea 19 éves. Már a nagymamája is hegedült. Az édesanyja zongorázott és énekelt. Timiről hároméves korában derült ki, hogy különlegesen jó a hallása. Hatesztendős volt, amikor zenei tanulmányait elkezdte. Akkoriban történt, hogy otthon a tévében szólt a Kings Singers. A kislány állandóan átrohant a nagyszobába, és felhan- gosította a készüléket. A mamája többször rászólt, hogy ne böm- böltesse azt a muzsikát, hanem üljön le a közelébe. Csak nem lett a szavának foganatja. Már éppen veszekedni akart. Belépett a kislány szobájába. Hát látja, hogy a gyerek az asztalon áll, vele szemben, a szekrény tetején ülnek a babák meg a mackók, és a csöppség nagyban vezényel nekik. Ezekután a szülők meg sem lepődtek, amikor az idő múltával nyilvánvalóvá vált: a családi életüket, munka utáni programjaikat a kis hölgy zongoraóráinak és gyakorlásainak kell alárendelniük. Problémát csak a népes szomszédsereg hozzáállása jelenthetett volna. Hiszen egy tízemeletes panelházban nem csak jótét lelkek élnek. Ám csodák csodájára senki sem tett feljelentést a hatóságoknál. Sőt, zohorálás helyett dicsérték az ifjú pianistát, mert szépen haladt. (Azért Dragonyék később vettek egy szintetizátort. Azt lehet használni fülhallgatóval is.) Timi — aki Nyíregyházán él — a csúcson lévő Cantemus kórusba is bekerült. Járta a világot. Tinédzserként eljutott Amerikába, Japánba, Kanadába, Olaszországba, Franciaországba. Néha két és fél hónapot volt távol otthonától. Megszokta, hogy mindenütt föl kell találnia magát. Első osztályos volt a művészeti szakközépiskola zenei tagozatán, amikor bejelentette: a Zeneakadémián kíván továbbtanulni. Ha szabad ilyet mondani, a zenemánia egyre inkább elhatalmasodott rajta. Hajnalokig fenn időzött miatta, de sosem volt fáradt. Három évvel ezelőtt reneszánsz motettákat énekeltek a szakközépiskola kórusával, amikor arra az elhatározásra jutott, ő is komponálni kezd. Még aznap este felvázolta első darabját. Azóta kiderült, hogy roppant termékeny szerző. Irt többek közt öt hegedűetűdöt, egy-egy klarinétkvartettet és -szólót, egy trombita-zongoraszonátát, egy kyrie misetételt a capella női karra, egy G-moll fantáziát nagybőgőre és zongorára, egy duettet két szoprán hangra. Két szerzői estje volt eddig, Nyíregyházán és Debrecenben. Jelenleg a debreceni Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola elsőéves hallgatója. S mivel túlesett egy sikeres zeneakadémiai meghallgatáson, valószínű, hogy januártól egyszerre lesz a két intézményben magántanulód Az akadémiai értékelésen főleg összetett egyéniségét méltatták, s azt, hogy elő is tudja adni a műveit.) Hétvégén röpke időre hazautazott az édesanyjához, akkor beszéltünk vele. Ahogy ültünk Beethoven szobrát tartó zongorája mellett, két dolog tűnt fel: öltözködését, egész sílusát tekintve ízig-vérig mai fiatal. A másik: nem örül neki, hogy a sikereit nagydobra verik. Talán túlságosan is szerény. Azért mégis válaszolt az alábbi kérdésekre: —Milyen élményre, állapotra van szükséged ahhoz, hogy komponálni kezdj? — Tulajdonképpen semmilyen különleges megrázkódtatás vagy öröm nem kell hozzá. Egyszerűen hallom belülről a zenét. Leülök a dohányzóasztalhoz, írok, közben nyugodtan szólhat mögöttem a tévé. Néha odamegyek a zongorához ellenőrizni amit papírra vetettem. — Bevallom őszintén: a tiéden kívül egy magyar zeneszerzőnő neve jut eszembe hirtelen: Szőnyi Erzsébeté. Szerinted hátrány vagy előny ezen a pályán, hogy nőnek születtél? — Valószínűleg egy nőnek sokkal többet kell bizonyítania. Én Szőnyi Erzsébetet csak láttam. Érdekes lenne vele megismerkedni. Kocsár Miklóssal viszont sokat beszélgettünk, amikor részt vett a miséjének ősbemutatóját megelőző Cantemus-próbákon. — Mennyi idő alatt születik meg egy darabod? A rövidebb lélegzetekhez elég egy hét. A trombita-zongoraszonáta zongoraszólamát ezzel szemben egy hónapig írtam. — Kedvenc hangszereid? — A zongora, trombita, hegedű és klarinét. —Előfordult-e már, hogy egy konkrét előadónak írtál művet? —Kétszer is. A trombitadarabot például Bakó Leventének írtam, aki nyíregyházi és zeneakadémista. Ősszel én kísértem zongorán, amikor az itteni görög katolikus templomban előadtuk a szonátát. Egyébként nagyon jól esik, hogy igazán lelkiismeretesen felkészülnek a kompozícióimból az előadók. Nem tapasztaltam semmiféle irigységet. — Kedvenc zeneszerzőid? — Bach, Brahms, Sztravinszkij és Honegger. Ebben a sorrendben. — Pedig már kezdtem reménykedni, hogy megúsztad a honeggeri hatást. — Nem én! Most dolgozom egy XX. századi stílusban fogant hegedűversenyen. Azért ezen kívül készül egy rézfúvós zenekari darab, egy harsonatrió, egy fuvolakoncert, egy ária és egy kürt előadású mű is. — Nem sok ez egyszerre? — Dehogy! Nekem a muzsika önkifejezési lehetőség, feloldódás és megnyugvás. Pásztor Márta, a csendes sámán Hol volt, hol nem volt, a város egyik általános iskolájában élt egy napközis tanárnő. Olyan csendesnek és alázatosnak adta az Isten, hogy még a gyerekektől is majdnem bocsánatot kért, ha rájuk szólt. S akármilyen furcsa, már öt (egyéni vagy közös) kiállításon szerepelt, mire a kollégái megtudták: olyasvalakivel dolgoznak együtt, akinek a tiszadobi könyvtár előtt már szabadtéri szobra áll. Ezt a mesebeli lányt Pásztor Mártának hívták. Jobban mondva hívják. Merthogy szerencsére valóságos lény. Huszonhét esztendős. Hét éve szerzett diplomát a Bessenyei György Tanárképző Főiskolán. Ám nem rajz szakon, hanem tanító—népművelésen. Bár már a főiskolai évek alatt is járt a Népművészeti Stúdióba és nyári kézműves táborba, de az igazi fordulatot az hozta meg az életében, amikor 1990-ben Krupiczer Antal szobrászművész tanítványa lett. Ma már főként nem a fával, agyaggal, gipsszel, kővel és fémmel bíbelődik. Akvarelle- ket készít. Munkáival bemutatrémben, Szolnokon, Nyíregyházán és Tiszadobon. Tagja a Szabad Képző- és Iparművészek Országos Szövetségének. A nyíregyházi 17. sz. iskolában találtuk meg. — Ezt a mai világot nem a művészeknek találták ki. Aki érzékeny, belegebed... — Engem az alkotás kifacsar, de ugyanakkor meg is véd. A gyerekkort hozza vissza, amikor olyan önfeledten matattunk az anyaggal. S egy még mélyebben rejtőzködő, nyugalmas világot. Ha a belső harmóniát meg tudjuk jeleníteni, az utána a legszürkébb napokra is erőt, bizonyságot ad. Meg hitet is, hogy hátha mások otthonába is be tudjuk csempészni a jó érzéseket esztétikus tárgyak segítségével. —Munkáidról a tűz lobogá- sa, a virágok kelyhének kipattanása, a tánc jut eszünkbe. S az őskori szertartások is. — Néha úgy érzem, mintha visszajutottam volna az időben egészen a sámánok koráig. Az alkotás lebegő állapotában az ember kapcsolatba tud kerülni az őseivel. Ha volt előző életem, én is valamiféle varázsló lehettem. Ezt onnan gondolom, hogy például kislány koromban is erősen gyanítottam: létezik bioenergia, amivel gyógyítani lehet. Pedig a ’70-es években erről Magyarországon még nem beszéltek. — Isten adományának tartod-e a különleges képességeket? — Nem. Panteista vagyok: Istent a természettel azonosítom. —Elégedett vagy az életeddel? — Pályakezdésem óta szűkre szabottnak érzem azt az iskolai keretet, amiben dolgozom. Folyamatosan próbálkoztam szakkörök vezetésével, legutóbb Tiszadobon, a gyerekvárosban tartottam agyagozó és tűzzománckészítő foglalkozásokat. Olvastam, hogy a statisztikák szerint zenetanítással, tanulással visszaszorították az öngyilkosságok számát. A képzőművészet, a kézművesség, a hozzá kötődő alkotó folyamat is sok ember lelki problémáin tudna segíteni. Ezt tapasztaltam az állami gondozottak között is. Az oldalt írta és összeállította: Gyiire Ágnes
