Új Kelet, 1995. december (2. évfolyam, 282-305. szám)
1995-12-11 / 290. szám
ÜJ KELET Labdarúgás Egy sikercsapat edzőjének keservei 1995. december 11., hétfő Kitüntették Harcsa Zoltánt 15 Saját embere csapta be az ificsapatot! Akit leszavazott a Család Igen mozgalmas fél év van az újfehértói labdarúgás mögött. A gondok még az ősz elején, a megyei első osztályú felnőtt csapatnál gyűrűződtek, melynek következtében edző- és vezetőségváltásra került sor. A város ificsapata — a felnőttekkel szemben — kimagasló fél évet zárt, a 23 éves, agilis edző, Takács Mihály irányításával rajt-cél győzelem sikeredett, méghozzá imponáló, 74-13-as gólkülönbséggel. Ezek után ki gondolná, hogy a tettre kész tréner elkeseredésében a lemondás gondolatával foglalkozik? ...pedig minden olyan szépen indult! A honi futballt igazgatók szombaton a fővárosban a Magyar Labdarúgásért Emlékérem aranyfokozata kitüntetésben részesítették Harcsa Zoltánt. Az 58 éves szakember a megyei utánpótlás-bizottság elnökeként rabjává vált hivatásának, csalhatatlan ösztönnel egyengetve mindazok útját, akik megcsillantják tehetségüket, akikben mocorog valami... A „kölkök atyja” örömeibe, gondjaiba engedett bepillan— Február végén vettem át a társaságot — mondja Takács Mihály. — Furcsa módon a bajnokság kezdete előtt két héttel kerestek meg, vállaljam el az ifit és a serdülőt. A serdülőben benne is lettem volna, de az ifit túl nagy feladatnak találtam, már csak azért is, mert tőlem mindössze 5-6 évvel fiatalabb srácokról volt szó. Aztán végül bólintottam, és a téli kilencedik hely után az ötödiken tudtunk zárni. Nem is annyira a mérkőzésekre figyeltünk, hanem arra, hogy megismerjük, felmérjük egymást, azt, ki, mennyire képes. Az edzéseket is így próbáltam összeállítani. Összeszokott a csapat, én is próbáltam beilleszkedni. — Aztán jött egy nyár... — ...és az Újfehértón szinte már megszokott vezetőségváltás. De szerencsére — Forró Zoli vezetésével — nagyon jó stáb jött össze Fehértón, a szakmai munkát Szénay Péter és Mirgai László végezte. Igen szoros barátság alakult ki közöttünk, kiváló támpontot jelentettek ők a számomra, sokat tanultam tőlük. Én pedig kemény alapozásba kezdtem kis csapatommal. Heti 3-4-5 edzésünk volt, és a fiúk jártak is becsülettel. Még Szénay Peti is kisegített, és volt néhány srác, aki előtt kinyílt a felnőtt csapat kapuja. Célunk az volt, hogy az első 5-ben végezzünk, ám sorozatban jöttek a győztes meccsek. Nyíltan megvallva erre én sem számítottam, bár a fiúk pedzegették, hogy kirobbanó erőben érzik magukat. Egyre jobban összeszokott a gárda, jó baráti társaság alakult ki, a mindenki megcsinálta azt, amit vártam tőle. 9 GYŐZELEM, 1 DÖNTETLEN -ELTANÁCSOLÁS? — Valami mégis beárnyékolta az örömödet. Mi is volt az? — Amikor Szénay Péter elment, velem is akadtak problémák. A 10. fordulóban becsúszott egy döntetlen — addig minden találkozónkat megnyertük. Az alakuló vezetőségnek — talán ezért? — valami gondja akadt velem, a konkrét okát nem tudom, mindenesetre el akartak tanácsolni. Sajnos Újfehértón vannak olyan emberek, akik, ha látják, hogy valaki elér valamit, nemtetszésüket nyilvánítják és ezt be is akarják bizonyítani. így hát hihetetlen dolgok történtek. Megesett például a következő. Én a mérkőzések előtt ellenőrzőm az igazolásokat, a játék- engedélyt, a sportorvosit. Mindent rendben találtam. Nagyon csodálkoztam, amikor a bíró azt mondta, nem játszathatom a centerhalfomat, mert nincs meg a játékengedélye. Holott előtte a buszon megnéztem. Viszont — nevek említése nélkül — tudom, hogy a mi stábunkból ki volt előtte benn az öltözőben, akinek a keze benne van a dologban... Kérdem én, hol vannak így a közös célok? Hogy lehet így dolgozni egy cél érdekében? Az is megesett, hogy edzőtársaim a fejemhez vágták: sok túlkorost játszatok, ezért állunk az élen. Nos, mindenkit megnyugtatok, legfeljebb három túlkoros játékost szoktam pályára küldeni, és nem vétek a szabályok ellen! Ahhoz is mindenáron ragaszkodtam, hogy a három edzésünk meglegyen egy héten. Nem kértem szertárost, azt sem kértem, hogy fűtsenek, csak tudjunk edzeni. Erre leveszik a lakatot, nem tudunk bemenni! Ez a tengernyi zavaró tényező egy idő után tornyosul, és ezt sem idegileg, sem szakmailag nem lehet bírni! Ha én kitalálok egy edzéstervet, és azt nem tudom — mert nem engedik — megvalósítani, akkor megette a fene! Éreztem a vége felé — ekkor többször remiztünk —, hogy kevesebb edzéssel nem tudunk győzni. Pont annyi hiányzott, amennyit elvett tőlünk ez a hercehurca. És ha ez tendencia, akkor az ember elgondolkodik, hogy érdemes-e ezt így csinálni. — És érdemes...? — Nagyon szeretném továbbra is edzeni a srácokat, megismertem őket, barátok is lettünk, ugyanakkor azt is tudják, hol van a határ. Csinálnák ők — ezt eddigi dicséretes eredményeik is bizonyítják —, csak engedni kellene őket! Január elején lesz egy vezetőségi értekezlet. Csak ennyi lesz a kérésem: hagyjanak dolgozni. Semmi más! Ha ezt nem tudják teljesíteni, nem folytatom! „AZ EDZŐSKÖDÉSRE TETTEM FEL AZ ÉLETEMET” — Mihez kezdesz, ha abbahagyod? — Harmadéves testnevelésföldrajz szakos hallgató vagyok a tanárképző főiskolán. Lehet, hogy ez zavarja őket? A testnevelés területén akarok dolgozni, erre tettem fel az életemet. Azt is eldöntöttem, hogy edzősködni szeretnék, ameddig lehet, addig akarom csinálni és minél magasabb színvonalon. Ehhez megvannak a jó tanáraim a az iskolában, támogatnak a csoporttársaim, akik, míg zajlott a bajnokság minden hétfőn azzal a kérdéssel vártak, hogy mit játszott a kis csapatom. Ez nagyon jólesett. A családom és a menyasszonyom is végig mellettem volt, de a támadások roppant módon bántottak. — Mostanában hogyan telnek a hétköznapjaid? — A fiúkkal tornaterembe járunk, végzem a főiskolát, edzem magamat. És az újfehértói általános iskola harmadikos-negyedikes csapatával is> foglalkozom. Ott nagyon jól érzem magam, a gyerekek hálásak, lelkesek. Remekül ki tudok kapcsolódni, ha velük vagyok. Mindenesetre ha nem folytatom az ifikkel, megpróbálok egy másik együttest ketást. 455C[2.<3ß — Amióta hivatásszerűen dolgozom a futballban, ilyen magas elismerés még nem ért. Meg kell mondjam, korábban nem is volt divatban ez a fajta kitüntetés. Az MLSZ elnöksége — a közgyűlés jóváhagyásával — csak a közelmúltban döntött arról, hogy valamilyen formában jutalmazza azok munkáját, akik hosszabb távon kiugró eredményeket produkálnak. Büszke vagyok, hogy több mint húsz esztendeje teszek eleget tisztségemnek, s még régebbre nyúlik vissza a fiatalokkal való kapcsolatom. Idestova harmincötödik éve lesz, hogy erre adtam a fejem. Érdemtelenül nem honorálják az ember tevékenységét, valamit letehettem az asztalra, hogy felfigyeltek rám. — Sosem vágyott arra, hogy felnőttcsapatot irányítson ? —Lett volna rá lehetőségem! A nyolvcvanas évekre fordulván komoly ajánlatot kaptam, az egyik szomszédos megye élvonalbeli klubjának vezetői kerestek meg. Összeült a család, feltettem a kérdés, nem húzom tovább: a feleségem, a lányom és a fiam 3-1 arányban leszavaztak. A gyerekek ragaszkodtak Nyíregyházához, én pedig maradtam. Végül is nem bántam meg, bár anyagi szempontból biztosan jobban jártam volna, értesülve a kollégák kudarcairól, majd, hogy a sikerek sem kerültek el, nincs mit felrónom a sorsnak. Mottóm: ahol többet tudok segíteni, ahol hagynak érvényesülni, ott a helyem. — A fiatalokkal való foglalatosság velejárói a mostoha munkafeltételek, a pénztelenség, legalábbis Magyarországon... Mi tartja a pályán? — Ahogy voltak szép időszakok — mert most mélyponton van a szakma —, remélhetőleg lesz jobb is! Talán felvirrad még a mi napunk! Szeretném mindenkinek az eszébe vésni, a piramis alját szélesíteni kell, enélkül a csúcsra kapaszkodás megvalósíthatatlan. Ha az utánpótlás-nevelés teret nyer, a mostoha körülmények ellenére is felkapaszkodhat a magyar labdarúgás. — Soha nem morfondírozott azon, hogy hagyja az egészet a fenébe, s más időtöltés után néz? —Hm... A srácok lelkesedését látva sok mindent elfelejt az ember. Elfelejti azt, hogy menyit idegeskedik, amikor harmincnyolc gyereket kell összeterelni, egyben tartani a négy megye tornáján, amikor éjszakákat virraszt át, ha valamelyikük beteg lesz, ha nincs megfelelő szerelés... a napi tizenhat órás felvigyázó szerepet. Néha elkeseredtem a nem kellő hozzáállás, kollégáim megbecsülésének hiánya miatt. Nem az anyagiakra gondolok, hiszen arról már lemondtunk. Gyakran saját zsebünkből áldozunk arra, hogy ne legyen fennakadás, mert egy-egy túra során többet költöttünk magunkra és a kiadások fedezésére, mint a felajánlott tiszteletdíjunk. Nem ezért csináljuk! Azonban érezzük azt, hogy a munkánkra szükség van, az általunk istápolt fiatalok a megyei másodosztálytól az NB II- ig, a területi, valamint a kor- osztályos válogatottakban úgyszintén mindenütt jelen vannak, tisztességgel helytáll- va, bárhonnan is jöjjön meghívó. Ettől mindig jóleső elégedettség tölt el. — A tehetségek kiválasztásánál milyen tulajdonságokat részesít előnyben? — A legelső, legfontosabb szempont: az illető szeresse a labdarúgást. Ha még valaki nem is istenáldotta tehetség, amennyiben génjeiben hordozza a futball iránti rajongást, az nálam nem elveszett ember. Herrera — az olasz sztáredző — annak idején azt mondta: „Adjatok három, tizenegy másodpercen belül futó játékost, s kettőből válogatottat faragok”. Ebben van ugyan némi túlzás, ám a gyorsaságra és a gömbérzékre alapozva már el lehet indulni. Emellett már csak annyi szükséges, hogy a gyerek akarjon is jó focista lenni. — Kik azok a játékosok, akik megfordultak az ön keze alatt, s később karriert futottak be? —Hajajajaj.... Most kerültem bajba, mert nem készültem erre a kérdésre. A válogatottak közül Magyar Gabinak osztály- főnöke voltam, ő úgy lett kaIjß* t ........?íí pu s, hogy az osztályomat állandóan cukkolták az iskolabajnokságban elszenvedett sok vereségért. Elkeztem foglalkozni vele. Csodálatosan védett, majd Székesfehérvárra igazolt, ahol aztán hírnevet szerzett. Közelebbről is említhetek neveket, mint például Gáspár Laciét, ő az NB I-ig, az ifjúsági válogatottságig vitte vagy Vadon Lajosét, őt én ismertettem meg az alapokkal, akit élvonalbeli csapatok ostromolták, ám nem kívánkozott el. Szikszói Misivel is dolgoztam, habár nem annyit, ameny- nyit szerettem volna. Na, de nem folytatom a listát, még sértődés lenne belőle. A hozzátartozók, rokonok is olvasnak újságot, így szememre hányhatnák, miért hagytam ki csemetéjüket. Szűkebb pátriánkban nemigen létezik olyan csapat, amelyben ne futballozna valamelyik korábbi tanítványom. Ha országos szinten felmérés készülne, sokan meglepődnének, hányán, hányfelé sodródtak mindazok közül, akikkel valaha is kapcsolatba kerültem — Zárásként feltéve a kérdést: meddig még, Zoli bácsi? — Ameddig bírom, és ameddig látom, hogy értelme van munkámnak. Bízom benne — nagyon időszerűvé vált —, hamarosan megszületik a sport- törvény, ezzel segítve a labdarúgásárt tenni vágyók erőfeszítéseit. Tarthatatlan, hogy a legnépszerűbb labdajáték támogatás szempontjából örök- kön-örökké ennyire alantas szerepet töltsön be. A tehetségeket felkutatjuk, csakhogy fejlődésük, menedzselésük sok esetben az anyagi források hiányában lehetetlenné válik. Pedig a befektetett energiának valahol meg kell térülnie, különben mit ér a sziszifuszi munka? Az éltet, talán eljutunk odáig, hogy összefogással, biztos háttérrel kikeveredünk abból a kátyúból, amiben a magyar futball jó ideje rostokol. Koncz Tibor Piatini nem adja a nevét Tizenegyezer francia futballkedvelő szerette volna, hogy Michel Piatini nevét viselje az 1998-as, franciaországi világbajnokságra elkészülő új stadion. A francia labdarúgás egykori talán legnagyobb csillaga azonban nemet mondott: — Óriási megtiszteltetés ez számomra, de nem fogadhatom el a névadó szerepét. Különben is, nem szeretnék ilyen hamar megöregedni... Sokkal többet kell tennem még a labdarúgásért ahhoz, hogy egy stadion a nevemet viselje. Piatini egyébként nem ül a babérjain. Gőzerővel dolgozik az 1998-as, franciaországi labdarúgó világbajnokság szervezőbizottságában. Ismert, ő a szervezőbizottság társelnöke. Az egykori „aranylabdás” döntése után éles viták robbantak ki a stadion elnevezéséről. Sokan szeretnék, ha az arénát Jules Rímet-ről neveznék el. A stadion építését finanszírozó konzorcium olyan elnevezést javasol — Elyseum —, amely Franciaországra utal. A döntés végül is Guy Drut, a jelenlegi francia ifjúsági sportminiszter kezében van. A szervezők ígérik: akármi is lesz a neve, a világ legmodernebb, minden igényt kielégítő sportlétesítménye épül fel a „futball- fiesztára”. resm. Csiky Nándor Kíméletlen „arkangyal”..? Nem csitulnak a hullámai a korábban lejátszott Fiorentina—Internazionale olasz bajnoki labdarúgó-mérkőzésnek, pontosabban egy jókora „belépőnek”. Mint ismeretes, a találkozón az Inter brazil játékosa, Roberto Carlos (21) súlyos bokasérülést szenvedett az argentin csatárcsillag, Gabriel Omar Batistuta (26) „szerelése” nyomán. A brazil futballista heves kirohanást intézett az olaszhonban csak „Gábriel arkangyalnak” becézett Firenzei támadó ellen: — Gusztustalan Batistuta viselkedése! Már a mérkőzés előtt megfenyegetett. A találkozón az első perctől kezdve provokált, még akkor is, amikor a labda a közelünkben sem volt! A brazil játékos szerint Batistutát száműzni kellene a pályákról alattomos viselkedése miatt. A két dél-amerikainak nem ez volt az első összetűzése. A nyári Copa America labdarúgótornán már összeakaszkodott egyszer a kétjátékos. Az akkori „kakaskodásnak” nem volt akkora sajtóvisszhangja, mint a mostani itáliainak.
