Új Kelet, 1995. november (2. évfolyam, 256-281. szám)
1995-11-28 / 279. szám
8 1995. november 28., kedd Utak UJ KELET Ők itt vannak otthon” A bárány és az első labda A játék mindig mindenkinek öröm (Fotó: Harascsák Annamária) „Csókolom, Laci bácsi! Jó napot kívánok, igazgató úr...!” Elhangzott még néhány más változatban is a köszöntés, de ezek voltak a leggyakoribbak. Turcsik László igazgatóval sétáltunk végig a szakolyi intézet területén, és az intézetlakók lelkesen üdvözölték őt lépten- nyomon. Barátságosan fogadta a köszönéseket, mindenkivel váltott egy-két szót. — Szívesen megnézném, milyen az a kert tavasszal-nyáron — mondtam, mire az igazgató szeme felcsillant. — Amikor először itt jártam, gyönyörű tavasz volt, pompázott minden. Beleszerettem. Idén június elsejétől dolgozom itt, s most, novemberben kaptam meg a kinevezést. Egyébként szívesen látjuk tavasszal, lesz mit nézni! Gondos kezek ápolta rózsatövek mellett lépdelünk el a kis medence mellett, amelyben már elvermeltek a teknőcök, magányosan nyújtózik a kuglipálya betonsávja, amott pedig egy kutyát dédelget valaki. Legalábbis kutyának vélem az állatot, mígnem kiderül: bárányt ölelget végtelen kedvességgel a lány. A csengő megszólal a jószág nyakában, ahogy elfut jöttünkre. — Sokféle állatuk van a „gyerekeinknek” — mosolyog Turcsik László. — Páva, aranyfácán, bárány, papagáj... Sokat jelent nekik, hogy törődhetnek velük! Kétszáztíz lakója van az intézetünknek, mindannyian közepes értelmi fogyatékosak. Az életkoruk ugyan igen sokféle, hiszen a legfiatalabb 16, a legidősebb 76 éves, mégis, mi csak „a gyerekekéként emlegetjük őket. Az az igazság, hogy fogyatékosságuk miatt örökké gyerekek maradnak, bennünk pedig védelmező-óvó apát, anyát keresnek — és találnak... Figyelem a jól megtermett fiatal férfit, amikor szót vált a seprűkötő műhelyben dolgozó, a műanyag kábelkötegeket réztisztára pucoló, a kézilabdát varró, az udvart takarító, a fal mellett tompán merengve álldogáló, a kukoricagóréban munkálkodó „gyerekekkel”. Derűs és határozott, dicsér és dorgál, mindenkihez van egy jó szava. Kissé mintha zavarba lenne, amikor erről kérdem. — Pedagógus vagyok. Tíz évig tanítottam általános iskolában, magyar—történelem szakos vagyok. Elvégeztem időközben a gyógypedagógiai főiskolát és logopédusi végzettséget is szereztem. Sokáig tanítottam „kisegítő osztályokban”, s megvallom: szerettem ezeket a gyerekeket és felnőtteket. Azt vallom: egy társadalomra alapvetően jellemző, miképp bánik a sérült emberekkel... Ők a leginkább kiszolgáltatottak, különös gondoskodást igényelnek! Ezt igyekszünk megadni azoknak, akik ide kerülnek. — Kik és hogyan lesznek a szakolyi otthon lakói? — „Felnőtt Értelmi Fogyatékosok Foglalkoztató és Rehabilitációs Intézete” — ez a teljes neve. Mint említettem, közepesen súlyos értelmi fogyatékosok kerülnek ide, olyanok, akik önálló, felügyelet nélküli életvitelre nem alkalmasak. A nagy többségük állami gondozott volt, de vannak olyanok is, akiket a család nem tud vállalni, s ide utaltatják. — Laci bácsi! Levelet kaptam! — ujjong az alacsony fekete fiú. — A nőverem írta. — Karácsonyra mennél? — Igen, igen! — Jó, gyere majd be hozzám, megbeszéljük, két-három hétre elmégy szabadságra. A fiú valósággal repül, zabolátlan jókedvvel csapja a cirokcsomót a kis gépre, mely megtisztítja a magvaktól, hogy „seprűképes” legyen. — Vigyázz, te, nehogy az ujjad bánja! — nevet vissza rá Turcsik László. A négyhektáros terület közepe táján emelkedik az intézet lakóinak otthona — egyemeletes modem épület. Rend és tisztaság uralja, eltüntetik azokatat a nyomokat is a gondoskodó kezek, amiket az építők hibái hagytak örökül. — Lenne mire költeni a felújítási pénzt — kesereg az igazgató —, ha lenne. De nincs. A költségvetési keretünk elég szűkös, csak a legalapvetőbbekre elég. A saját bevételünket kell hozzátennünk, ha élni akarunk. Láthatta a seprűkészítő műhelyt, mellette a vályogvetők munkájának nyomait. Azt a területet bérli egy cég, aki a mieinket alkalmazza munkára. A kábeltisztítás, a labdavarrás a Budapesti Kézműipari Vállalathoz tartozik, a mieink lényegében bérmunkát végeznek. Fizetésért, megfelelő normákkal. Csaknem mindenki dolgozik, nagyon ritka a kivétel. — Ha nem volna munkájuk, mi lenne? — El sem tudom képzelni, mit eredményezne, ha nem lenne rendszeres elfoglaltságuk! A tétlenségnél nincs rosszabb! Nem beszélve arról, hogy van egy kis zsebpénzük amellett, hogy be tudják fizetni a gondozási díjat, ami 6-7 ezer körül van havonta. Ami marad, azzal gazdálkodhatnak, vesznek ezt- azt. A szobában öt heverő, az éjjeliszekrényen jókora rádiós magnó, szemközt szép színestévé, a falon képek. Egy szokványos kollégiumi szobának is elmenne. — Nem sok ez: öten egy szobában? — Nem. Az életük nem itt zajlik! Lényegében az egész intézet a lakásuk. Ez csak a hálószoba. Van nappali, étkező, fürdőszoba — csak épp egy kicsit odébb. Ők itt vannak itthon... Eljárnak a munkahelyre, hazajönnek... Külön világ ez, „állam az államban” — legalábbis a bent- élők számára. Minden egy helyen: otthon, munka, szórakozás, kikapcsolódás. És szeretet, gondoskodás. A régi, oszlopos épületben zsúfoltság fogad. Két helyiségben szoronganak a munkálkodók, restelkedik is egy kicsit az igazgató, hogy épp most járunk itt. Festik a többi helyiséget, másnapra kész, akkor sokkal kényelmesebben lesznek. Különleges kis faalkalmatosságon üldögélők közé lépünk be, összeráncolt szemöldökük alól pillantanak fel a munkálkodók, felderülnek, lelkesen köszönnek. A fal mellől fiatal fiú áll fel, az igazgató mellett terem. Ő elmosolyodik, cinkosan kérdi: — Hogy vagy? Hogy megy a munka? — Felém súgja: — Új gyerek, most került ide! A fiú szemén látszik: rettentő zavarban van, legszívesebben visszahuppanna a székére — de feszül benne a közlési vágy is. Egy picit remeg a keze és a hangja, amikor előhúzza a háta mögül a labdát és megszólal: — Készen van! Az első labdám! A dicséret simogatóan végig- omlik az arcán, valósággal megszépül tőle. Bátortalanul mosolyog, a melléhez szorítja a bőrlabdát, úgy ballag vissza a fal mellé. Tarnavölgyi György Változó hangulatok a váróteremben Valami különös lelki kapcsolat születik a vonatra várók között. Ha idejében megjön a szerelvény, a megfoghatatlan kötődés hamar szertefoszlik, de minél többet késik, annál szorosabbak a lelki szálak. Az érzés kezdetben csak néhány szóban vagy fintorban nyilvánul meg: kifelé fordított tenyérrel széttartott kezek, grimasz- ba hajló mosoly. Néhány szó, mellyel érdeklődnek, hogy valójában mikor is kellene befutnia a vonatnak, általában mennyit szokott késni, udvarias-e a kalauz vagy esetenként gumibottal járkál és piszkosak a körmei. Ha még mindig nem jön, a várakozók sorra egyeztetik óráikat — ilyenkor mindig van valaki, aki büszkén mutatja értékes, szerinte hajszálpontos szerkezeté, és megsértődik, ha valaki nem az övéhez passzintja a sajátját. Nagyon sokat kell késnie a vonatnak ahhoz, hogy igazán meginduljon a beszélgetés. Ritkán adatik meg ilyen „szerencse”, de azért előfordul. Eleinte utazási tapasztalatokról, vonaton megesett történetekről esik szó. Nagy havazásokról, lerobbant mozdonyokról, elgázolt lovasszekerekről, sínre borult fákról. Az évek óta ingázók ilyenkor nyeregben érzik magukat, de közülük is kiválik egy, aki viszi a prímet, aki a társaság középpontja lesz. A legtöbb várakozó kis idő múltán már nagy szimpátiával tekint rá. Néhányan követik a példáját, és velük megesett történetekkel rukkolnak elő, de amatőrnek érzik magukat az egyre magabiztosabbá váló mesélő mellett. Persze mindig akadnak, akik nem kapcsolódnak be a beszélgetésbe, és megpróbálnak úgy tenni, mintha nem is késne a vonat és semmi helye nem lenne a bizalmaskodásnak. De a vonat késik, és minél jobban késik, annál inkább nő a szakadék köztük és a beszélgető társaság között. Idővel valamelyikük szeretne átugrani a szakadékon, de ilyenkor általában már késő. Az illető néhány félszeg szóval megpróbál bekapcsolódni, de beleesik a túlságosan szélessé-méllyé vált gödörbe, és pironkodva mászik visz- sza az előző oldalon. A többiek valóságos kis elitklubbá alakulnak, ahová már nem vesznek be akárkit. Ezzel egyidejűleg alakul meg a zárkózottak társasága, egy jóval szolidabb, csendesebb klub. Csak néhány közömbös szót váltanak egymással, de közöttük is kialakul valami összetartozás-féle. Az idő múlásával egyre izga- tottabbak lesznek az emberek. A kedélyes társaság néhány tagja már káromkodik is. Szidja a vasutat, a vasutasokat, a kormányt, a miniszterelnököt, a pénzügyminisztert, a polgármestert, a jegyzőt, a szomszédját, az üzemi konyhát, a terményfelvásárlót, az asz- szonyt, a NATO-t, a Világbankot. Nem biztos, hogy mindegyiket, de a felsoroltak közül többet is. Vitatkozni senkinek sincs kedve, inkább csatlakoznak a szitkozódóhoz. Az előző esti Híradóban látott riportból idézve alkalomadtán megerősítik egymás szavait vagy legalábbis bólogatva helyeselnek. A szolid társaság eközben még csendesebb lesz, de még jobban megerősödnek a közöttük fonódott láthatatlan szálak. Ha tényleg nagyon sokat késik a vonat, bekövetkezik az a periódus, mikor kifullad a felszabadult társaság. A pergő beszélgetést, tréfálkozást minden átmenet nélkül méla hallgatás váltja fel. Elfogynak a történetek, fájdalommal vegyes beletörődéssé csendesül a késlekedés felett érzett düh. És ekkor jön el a szolidabb klub ideje. Csendes, komoly beszélgetés indul, az arcok lassan felderülnek. Ezt látván a hangosak klubjának legtöbb megfáradt tagja elkezd a szoli- dakra figyelni. Hangnemükhöz igazodva bekapcsolódnak a beszélgetésbe, mely nem is igazi beszélgetés, inkább csak kérdő és kijelentő mondatok sora, melyek közt nincs annyi időeltérés, hogy bárki is megszakadtnak érezhetné a társalgást. A szolidak a lovagi- as kegyelemadás gyakorlásának jóleső érzésével engedik maguk közé az ex-han- gosakat, és kialakul az eddigi legnépesebb beszélgető társaság. Az ex-hangosak között lesznek néhányan, akik haj- líthatatlanok maradnak, és eszük ágában sincs a szoli- dakkal közösködni. Ezáltal maguk válnak szolidakká, az egyre jobban bemelegedő társaság pedig lassan hangossá avanzsálódik (vagy degradálódik). A MÁV-nak köszönhetően sosem fajul idáig a helyzet, de a megérkező vonat mégsem tép el minden köteléket. Benyomások, élmények maradnak a szürkeállomány mélyén. Csak egy érzés acélozódik meg újra. Az emberek ismét befelé fordulnak, és merev tekintettel mennek el egymás mellett. —véel— Elment a vonat... (Bozsó Katalin felvétele)
