Új Kelet, 1995. november (2. évfolyam, 256-281. szám)
1995-11-02 / 257. szám
4 1995. november 2., csütörtök Nyírbátor UJ KELET VÁROSRÓL VÁROSRA UJ KELET NYÍRBÁTORBAN Az „ésszerűsítés” áldozata Pályaválasztás Másodszakmások Deák Gabriella élelmiszer- és vegyiáru-eladó Vajda Mariann informatikát tanul Néhány évvel ezelőtt, ha valaki egy szakmát megtanult, azt gondolta, nyugdíjas koráig már nincs is más feladata, abból megél. Újabban egyre többen tanulnak második szakmát is egykori középiskolájukban. Két ilyen lánnyal beszélgettem a nyírbátori szakmunkásképzőben. Vajda Mariann tizennyolc éves, másodikos az informatikai szakközépiskolai osztályban, pályaválasztásáról a következőket mondta: — Az első szakmám nőiruha- készítő volt, de már a szakmunkáséveim alatt úgy terveztem, hogy leérettségizem levelezőn. A szakma kiváló tanulója versenyen voltam, amikor megtudtam, hogy a mostani szakomon indul érettségit adó képzés. Azt gondoltam, hogy ez ugyan tovább tart, de jobb iskolai végzettséget ad, ezért ismét belevágtam a tanulásba.-—Ez tekintélyt ad a diáktársaid előtt? — Sokan mondják azt, hogy ezért választottak meg a diákönkormányzat vezetőjének. Én meg azért vállaltam szívesen, mert ismertem már jól az iskolát, tanárainkat, a diákok többségét, és úgy gondoltam, rutinosan szervezhetem a különböző sulirendezvényeket. Deák Gabriella huszonegy éves, harmadikos az élelmiszer- és vegyiáru-eladó szakon. — Az első szakmám férfiruha-készítő volt. Mindig szerettem volna ruhatervező lenni, rengeteg rajzot készítettem különböző, általam megálmodott kosztümökről, kabátokról. Felvételiztem Debrecenbe a ruhatervező szakra, de nem vettek fel, ami nagy csalódás volt, és nem mentem a szakmámba dolgozni. — Helyette? — Egy presszóban dolgoztam Nyírvasváriban, közben terveztem a sportuhákat, mert magam is szeretem a mozgást, a futást, és közben rájöttem, hogy hiába ábrándozom, ezért, miután a felvételin megfeleltem, belekezdtem új szakmám elsajátításába. — Hogyan fogadták döntésed a szülők? — Nem szóltak bele, de ők is úgy gondolták, jobb, ha nem munkanélküli vagyok. Nekem csak a szakmai tantárgyakat kell tanulnom, mert a közismereti tantárgyakból már vizsgáztam, ezért dolgozom a Csekő kávéházban. — Ott viszont süteményeket meg fagylaltot készítenek. — Ebben is sokat segítek, és már gondoltam arra is, hogy ha végzek, a cukrász szakmát is megtanulhatnám. Egy gyest kap — két pár cipő keli Segítenek a szülők Együtt a Szabó család Új lakást épített Szabó János és családja. A fiatalembernek szüksége van a nagyobb házra, mert van, aki belakja, élettel töltse meg. — Amikor összeházasodtunk tizenegy éve, még nem gondoltuk, hogy ilyen népes családunk lesz —- mondta büszkeséggel Szabóné Illés Erzsébet. — Tervezgettük Jánossal, hogy két gyermekünk lesz, mert se neki, se nekem nem volt testvérem, és a mi gyermekeink úgy nőjjenek, hogy családba jöjjenek haza, legyen kivel beszélni. — Most viszont már négy gyerek van. — A férjemet közben leszázalékolták, én egy vállalkozónál bolti eladó voltam, és úgy gondoltuk, teljes a család. A gyógyszer mellett mégis terhes lettem. Aggódtunk, hogy valami baja lehet a születendő gyereknek. Amikor megtudtuk, hogy ikrek lesznek, akkor meg végképp kétségbeestünk, de az ofvosok megnyugtattak, nem lesz semmi fejlődési rendellenesség. A szüléskor voltak komplikációk, mert hét hónapra jöttek a csöppségek. Alig másfél kilóval születtek, nyolc napig életveszélyes állapotban voltak, de még ezután is három hónapig intenzív osztályon kezelték őket Debrecenben. — Majd együtt örülhetett a család a jövevényeknek. — És gondolkodhatott is. A lakás ezzel a gyarapodással kicsinek bizonyult, új építésére meg nem volt pénzünk. Kaptunk szociálpolitikai támogatást, de az kevés volt a kivitelezéshez, ezért eladtuk a saját lakásunkat, most mint albérlők lakunk benne, amíg a mienk lakható nem lesz. Ha a férjem szülei nem segítettek volna anyagilag meg fizikailag is, akkor még így sem tudtunk volna építkezni. Még nedvesek a falak, de ha kiszárad az új lakás, akkor költözünk. — Egy nyugodt, nagyobb családi otthonba... — Nem tudom, hogy nyugalomra lesz-e okunk. A férjem rokkantnyugdíjával, az én gyesemmel és a családi segéllyel havonta harmincezer forint a bevételünk. Még a nagymama és a nagypapa is segít bennünket, nem is tudom, nélkülük mi lenne velünk. Hiába ikreket szültem, egy gyest kapok, pedig két pár cipőt kell venni, két liter tejet. Lassan a gyes is lejár, addigra lehet, hogy megszünteti a kormány a főállású anyaságot, de négy gyerek mellett még dolgozni sem mehetek. Ezért ne is csodálkozzanak a politikusok, hogy a gyereküket becsülettel felnevelni akaró szülők egy-két babánál többet nem vállalnak. Szerencse — többféleképpen — A magam szerencséjéről beszéljek, vagy a városiakéról?— kérdezett vissza Bardóczi József kis asztalkája mellől, miközben fényképeztem a szeren- c s e j á t é k - árust. — Előbb a sajátjáról... — Az első szerencsém az volt, amikor ’45-ben szüleimmel elmenekültünk Erdélyből az orosz és a román csapatok elől. Otthagytuk szülőföldünket, Gyergyószentmik- lóst, mert apámnak, mint a Magyar Királyi Vasút alkalmazottjának jönnie kellett. udvarlás, majd házasság. A két fiunkat itt neveltük fel, itt vannak az unokáink, ide köt minden ehhez a városhoz, ahol tizenöt évvel ezelőtt nyugdíjazásomig bútor- boltvezető voltam. Most meg árulom a szerencsejátékokat, ha a fájós ízületem engedi, hogy kijöjjek. —Akkor viszont szerencsét hoz a nyírbátoriaknak... — Jó lenne, ha hoznék nekik, mert sok emberre ráférne itt a pénz, de sajnos ritkán van valamilyen nagyobb nyeremény. Kemecsére helyzeték. és onnan jártam Nyírbátorba dolgozni, mert itt kaptam munkát, mint asztalos. —Aztán a városban maradt... — Itt maradtam, mert szerencsémre üzentek nekem Erdélyből egy tanítónővel, aki itt telepedett le, miután átjött. Aztán ebből az üzenetből több is lett, Félelem A gimnázium aulájában egy kiállítás látható. Sötét háttér, szomorú nőalakok, gyerek a bölcsőben és alatta. Szalma és tengeriszár. — A rajzórán az volt a feladat, hogy készítsünk egy olyan kiállítást, ami megdöbbenti, elgondolkodtatja az embereket — magyarázták a IV. d-sek. A háborúnál nincs megdöbbentőbb. Ezért készítettünk Anna Frank naplója alapján egy padlásszobát, ahol nők és gyerekek rejtőznek. Félelmetes, komor a hangulat, az ablakon sem mernek kinézni. A délszláv háborúra is figyelmeztet ez az összeállítás. Mindenki csendben megy el a kiállítási sarok mellett. ül i s || Hagyományok tánclépésben —Nem szeretem az olyan fiatalokat, akik csak komolytalan táncokat járnak — mondta élénk tekintettel a tizenhat éves Oláh Tímea. Nekem a tanulás mellett is van időm a néptáncra, mert ez életem egyik legkedvesebb élménye. — Ami, úgy tűnik, nem most kezdődött. Oláh Tímea — Már második osztályos koromban volt az átlalános iskolában egy pedagógiai asszisztens, aki vizsgázott néptáncoktató volt, és tanítgatott bennünket a lépésekre. Amikor kinőttem az általános iskolai korcsoportból, két évig nem táncoltam, mert nem volt hol. Az elmúlt évben viszont alakult egy városi együttes, melynek azonnal tagja lettem. Az idén a Határőr Ki mit tud?-on országos második helyezett lettem, még most is nagy örömet ad visszagondolni a csillebérci versenyre. —Mit jelent neked a néptánc, hogy ennyire szereted? —- A magyar népi hagyományok ápolását tánclépésben. Olyan gazdag ennek a kis országnak a tánckultúrája is, hogy elég megismerni, pedig már régen gyakorolom. — Mi lesz akkor, ha „kiöregszel" a táncból? — Lesz jó szakmám, a cipőipari szakközépiskola elvégzése után. Lehet azonban, hogy ezzel sem elégszem meg, mert az az elképzelésem, hogy tovább tanulok bőrdíszművesnek — talán a főiskoin.
