Új Kelet, 1995. november (2. évfolyam, 256-281. szám)
1995-11-13 / 266. szám
UJ KELET Zsebből nyert versenyek Kultúra 1995. november 13., hétfő A Vidám Színpad előadása Újfehértón 9 Beszélgetés a Banchieri együttes tagjaival A haszonhetedik Tolosai Nemzetközi Kórusversenyen — mint az már köztudott — a nyíregyházi Banchieri együttes a világi zenét éneklő kamarakórusok kategóriájában első, az egyházi zenét éneklő kamarakórusok kategóriájában második díjat nyert. Ez a „fegyvertény” annál is inkább figyelemre méltó, mert a tolosai kórusverseny a világ legrangosabb eseménye ebben a „műfajban”. Szabó Somát, az együttes vezetőjét kérdem először: — Hány kórus indult Tolo- sában összesen? — Harminckettő. Ebből nyolc kórus ugyanabban a kategóriában, amelyben mi voltunk. Nagyon nagy ellenfeleink voltak. Talán elég, ha annyit mondok, hogy Németországból ott volt a lipcsei Tamás-templom kamarakórusa, Regensburgból is kitűnő együttes jött. Nekik például már három CD- jük is megjelent, de a cseh Brnói Akadémiai Kórusnak már öt. Voltak még svédek, finnek, oroszok, olaszok is. — Hogyan lehetett nevezni? Vagy meghívásos verseny volt? — Mi azzal nyertük el a részvétel jogát, hogy tavaly megnyertük az arezzói kórusver- sertyt. Meghívásos verseny volt. — Hogy tetszettek a többiek produkciói? — Elvileg nem lett volna szabad egymást meghallgatni, de nekünk „jó szervezőnk” volt., így az utánunk következőket meg tudtuk lesni. A két német csapat félelmetes ellenfél volt... — Különbözött egymástól a kórusok repertoárja vagy nagyjából hasonlított egymásra?' — A kiírás szerint régi és új szerzőktől egyaránt kellett énekelni mindenkinek. A lipcseiek a régiben voltak nagyon erősek, a regensburgiak pedig a mai zenében. Például Ligeti művét is énekelték. / Harmadik alkalommal adták át a Ratkó József-díjat. Ezúttal Acél Géza költő (a képen balról), az Alföld című folyóirat főszerkesztője vehette át a jeles kitüntetést Antall Istvántól (jobbról), a Hangsúly főszerkesztőjétől a legutóbbi adás keretében. —Hány kórusművet adtatok elő? — Kilencet. Húszperces volt a műsorunk. Madrigálokat énekeltünk Lassus tói és Gesual- dótól, majd egy angol népdal- feldolgozást, de Farkas Ferenc- művet is. — Mit jelentett az első díj? Mit nyertetek? — Pénzt — nevet Szabó Soma —, nagyon jól jött, legalább így nem lett olyan szegényes a túránk... — Sokat nyertetek? — Nem lettünk gazdagok, mit mondjak... Az utazást, a benzint, az autópályadíjat, mindent mi fizettünk. Jól jött a kompenzáció. — Ezzel most azt akarod velem elhitetni, hogy az ország egyik legjobb kórusának nincs menedzselése és saját zsebből utazik megnyerni a világversenyeket? — Nincs menedzserünk. Nem is nagyon lehetséges, mert Magyarországon a komolyzenei kóruséneklésnek nincs olyan néző- és közönségbázisa, hogy menedzselni lehessen a tevékenységet. Nyugaton más a helyzet. —Magyarán teljesen magatokra vagytok utalva? — Sok segítséget kapunk a négyes iskolától. Például nem kell fizetnünk a próbalehetőségért. Termet kapunk ingyen. Máshoz viszont senkihez sem tartozunk — veszik át a szót a kórus tagjai. — A régi értelemben vett fenntartó szervek megszűntek létezni. Maradnak a cégek. Azok viszont másokkal vannak elfoglalva, mintsem hogy kórusokon segítsenek. —- A város és a megye azért csak segít! — Persze! — törnek ki hangos nevetésben a fiúk. — Egyetlen fillért sem kapunk sem a várostól, sem a megyétől! Helyesbítek — mondja Szabó Soma —, öt éve kaptunk ötvenezer forintot, amikor megnyertük a Ki mit tud?-ot. Igaz, 1991- ben azt mondta Endrejfy Ildikó, akkori alpolgármester, hogy ha bizonyítunk, akkor kapunk pénzt. Úgy látszik, nem volt elég bizonyíték, hogy megnyertük az olaszországi versenyt, mert azóta sem kaptunk egy buznyákot sem. — Most sem kaptatok semmit? — Nem. Úgy tűnik, ha vannak, akik lobbiznak egy csapatért, akkor van pénz, ha nincs ilyen embered, akkor nincs pénz. A teljesítmény tökéletesen lényegtelen. — Keserű a szájízetek emiatt? — Nem. Az elismerés azonban jólesne. Mi nem könyör- günk senkinek a pénzért, hanem tesszük a dolgunkat. Ha felfigyelnek ránk, akkor rendben van, ha nem, akkor is... Illetve nincs rendben, mert azért Szabó Soma: A cégek mással vannak elfoglalva van, akinek ez is a dolga volna. — Pályázni nem szoktatok? — Dehogynem. Tavaly is megpályáztuk a Városvédők Klubjának támogatását. Beléptünk a klubba is. Ott az a rendszer, hogy a tagok közösen szavazzák meg a pályázatok odaítélését. Nekünk nem mondta meg senki, hogy mikor lesz a szavazás, tehát nem tudtunk elmenni és magunkra szavazni, így a dologból egy fillér sem lett. Ennyit a pályázatokról. — Együtt marad a kórus? — Okvetlenül! Ha kell — mint ahogy már sajnos kellett — cserék árán is, de együtt marad. Amikor már mindannyian végeztünk az iskoláinkkal, ebből szeretnénk élni. — Mikor és hol hallhatunk benneteket itthon? — December elején szeretnénk koncertet adni a négyes iskolában. — Sok sikert! Köszönöm a beszélgetést! Palotai Próba közben. A próbateremért (még) nem kell fizetni Négy meztelen férfi Francia tévesztővígjáték? Vagy tán magyar, csak francia miliőben? A néző előtt örök titok marad. Ugyanúgy, mint az író neve és az előadás rendezője. Ki mit játszik? Úgy tűnik, ez is lényegtelen. Ha nem lenne az, akkor plakát is lett volna. Nem volt. Sőt! Markos György kérésére bezáratták a színészbejárót is, így az újságíró sem tudhatta meg, hogy „ki kivel van” — azaz ki mit játszott? Maradt volna a kizárásos alapon történő következtetés, ha igazán szót érdemelne... Mindenesetre gyanús, hogy a budapesti Vidám Színpad előadását láttuk-e, vagy csak a Vidám Színpad színészgárdájának hakniját? A díszlet az előbbire utal, az „anonimitás” az utóbbira... Felvetődik a kérdés: mennyire lényeges a társulatnak maga a közönség, ha még arra sem méltatja, hogy tájékoztassa a legalapvetőbb dolgokról, legalább arról, hogy mit és kit lát a pénzéért? Vagy csak éppen a pénze a lényeg? Pontosabban a gázsi...? Maga a darab — akárki is írta — meglehetősen célirányos és leegyszerűsített dramaturgiára épül, arra, hogy minél hamarabb gatyára vetkőztesse az előadás összes férfi művészét. Négyen laknak egy lakásban, a házinéni, egy fiatal festőnő, egy zongoratanárnő, és a cselédlány. Mind a négyen feladnak egy-egy hirdetést — természetesen nem tudván egymásról. A házinéni, aki különben kiöregedett díva, a lakást akarja eladni, a festőművésznő Spartacus- modellt keres, a zongoratanárnő tanítványt, míg a cseléd férjet. A hirdetésre érkező férfiakat magától értetődően „ke- resztbe-kasul” fogadják — így az öreg színésznő a Spartacus- modellt, akit vevőnek vél. Spartacusunk — jövetele céljának megfelelően — természetesen levetkőzik, festőművésznek gondolván az idős hölgyet. Nem folytatom, mert különböző párosításban négyszer ismétlődik meg az eset — a tévesztővígjátékok örök törvényei szerint. Az első kép maga a katasztrófa! A cselédlány — akárki is, aki játssza —, víúamini Rátonyi Hajnalka úgy recitálnak a színpadon, hogy az már-már szinte elviselhetetlen. Olyan szájbarágós és didaktikus a bevezető jelenet, hogy felvetődik a kérdés: nem nézik-e kissé hülyének a közönséget? Az erőltetett poénok lógva maradnak a levegőben. Végre bejön a színre Kállay Ilona\ Eleganciája, mértéktartó, ízléses humora végre színházi pillanatokat teremt. Mármár reménykedik a néző, hogy színházat láthat, de nem. Megjelenik Markos György... A figura valóban remek, amit valaki — egy dadogós kiaggott bunkó izompacsirtát —, azonban mondatról mondatra fokozatosan önmaga karikatúrájává tesz! A darabtól teljesen idegen, öncélú, ripacs poénjai — bár a közönség nevet rajtuk — teljesen szétveri az előadást. Markos nincs kímélettel kollégára, jó ízlésre, előadásra, semmire és senkire, csak nyomul és nyomul. De hová? Mert ez már régen nem színház, hanem Markos exhibicionizmusa. Legalább orgánummal bírná! Ki kivel van? Hangja fedett, fátyolos, szövegei érthetetlenek. Különösebb gyakorlati okom nincs azonban sóvárogni a félig érthető szöveg után, mert az is silány. Az első tévesztődialógus kínosan erőltetett és túllihegett. Markos György nem színész. Nem is „több” ennél, de nem is „kevesebb”. Más. Túl erős egyéniség ahhoz, hogy kötött szövegek tolmácsolására legyen képes. Valósággal letarolja a darabot. Amikor Kállay Ilona megint színre lép, kissé javul a helyzet, de Markost ő is képtelen megfékezni. Közben olyan ötletdömping veszi kezdetét, aminek már semmi köze a darabhoz, mégis mindenki a hasát fogja a röhögéstől. Markos iszik, Markos vetkőzik... A második felvonás egy Kállay—Straub Dezső jelenettel kezdődik. Ez már közelebb áll a színházhoz, bár ripacsko- dásban most sem „szenvedünk hiányt”. Már megél a szöveghumor is, Straub aranyos, félszeg slemil figurát alakít, aki egyre részegebb, űzött vadként menekül az idős hölgy vélt támadásai elől. O már színészi, színházi eszközökkel manipulál, vetkőzőjelenete olyan remekül koreografált, hogy felmerül bennem a gyanú: látta ezt valaha egyetlen rendező is? Túl poéncentrikus minden... A következő kép Rátonyi Hajnalka és Böröndi Tamás mérkőzése. Rátonyi itt már elviselhető, csak éppen nem festőművésznő, hanem egy csiripelő csitri... Böröndi alakítása viszont olyan az egész előadásban, mint egy oázis a Szaharában. Remek színész! Emberi hangon beszél, nem ripacsko- dik, eszközei tisztességesek. Az a szolid, becsületes figura, akit játszik, hamar a nézők szívéhez nőtt. Ez az egyetlen jelenet, ahol a színészek nem „szólóznak”, hanem kapcsolatban állnak egymással, ahol „élet” van. Lám, lám, alpári eszközök nélkül is ugyanakkora a siker és a kacagás, mint azokkal. Ezen a jeleneten viszont érzek kimondottan jó rendezői jegyeket, és most már végképp nem tudom. hogy rendezték-e, vagy csak úgy összeállt — amolyan hak- nrs módon? A darab végül öt mondattal megoldódik, kiderül, hogy ki kié, és már mehetünk is haza. Az előadásnak óriási sikere volt — ez hozzátartozik az igazsághoz. Tudom jól, manapság azt tartják, hogy az a jó előadás, amit megvesznek, amin sokan tapsolnak. Elgondolkodtató azonban az a kérdés, hogy szabad-e visszaélni a színháznak a kacagásra szomjas nyomorúsággal? A profik megszolgálták a fizetséget, de üzenem nekik, hogy a nevetés emberibb megnyilatkozás, mint amikor halálra röhögi magát a publikum. Palotai István Egy jobb pillanat (Böröndi Tamás és Rátonyi Hajnalka)
