Új Kelet, 1995. október (2. évfolyam, 231-255. szám)
1995-10-30 / 254. szám
Kultúra UJ KELET A VELENCEI KALMÁR Bemutató a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban lock hivatásszerű harácsolásá- val, bár az uzsorás az első felvonásban megosztja a nézővel a „szakma” ideológiáját: Miért lenne tisztességtelen az uzsorajövedelem, hisz nem lopott!? Syhlock aljassága nem is ebben gyökerezik, hanem a cselszövésben, a bosszúban. A színmű másik szálán szerelmi mesék és történetek „segédszálai” futnak, és nincs más jelentőségük, mint dramaturgiai teret adni a Shylock-jelenség felmutat- hatósága érdekében. SHAKESPEARE Velencei kalmárja happy enddel végződik — győz a jó, megbukik a rossz, és tő és zsidógyalázó Hegedűs a háztétőn-t, vagy egy nácikat éltető Anna Frank naplóját? Nagyon sajnálom, hogy pontosan ebbe a darázsfészekbe kell belenyúlnom, annál is inkább, mert a helyzet szinte sugallja, hogy aki meg meri kérdőjelezni Telihayt, az antiszemita nézeteket vall... Mégis kötelességem — éppen a színházi tisztesség és Shakespeare iránti tiszteletem okán — reagálni erre az arrogáns teátrumi provokációra! Hangsúlyozom, nem politikai és emberi, hanem színpadi provokációra, mert nekem az elvvel van bajom — tani mindenkit és mindent, embereket, szöveget. Azért fájdalmas ez, mert Telihay ragyogó rendező. A dolog ugyanis majdnem működik, még így is. Sziporkázó szakmai tudása átsütött a második felvonás „harmadik választásának” néma jelenetén, és az egész harmadik felvonáson. Pontosan ez a tehetség kéne, hogy kötelezze őt! A néző ugyanis nem biztos, hogy hajlandó azonosulni — Telihay szándéka ellenére — a harmadik felvonásban ráosztott „Shy- lock-ellenes” inkvizítori szerepkörrel! Aki ilyen harmadik Shakespeare-l bemutatni mindig nagy vállalkozás és ünnep egy színház életében. Ezt a művet pedig különösen az! (Magam majd’ harminc évet vártam rá.) Valahányszor egy teátrumkedvelővel beszélgetvén szóba került A velencei kalmár, azt tapasztaltam, hogy mindenkinek saját képe van a darabról, és ezek a vélemények mindig a mű alapos ismeretét tükrözik. Kérdezhetnők, hogy honnan e mély ismeret, ha nem tudnánk, hogy mindenki — egy-két kivétellel — saját olvasatát ismerteti, mivel színpadon nem láthatta. Az ember szuverén joga úgy értelmezni egy színdarabot, ahogy az számára megnyilatkozik. Joga van olyan értelmi síkokat kölcsönözni vagy felfedezni, amit egyedül csak ő lát és érez. Mindenkinek! Illetve nem mindenkinek... A klasszikusok köteleznek. Nem "klasszikus hangvételre, nem avitt stílusra, nem szolgai tolmácsolásra, hanem a MŰ TISZTELETÉRE! Shakespeare Velencei kalmárja valóban kényes darab. Sokak érzelmi ellenállásba ütköztek. Antonio, a „jó” velencei kereskedő, hogy barátját, Bassaniot hozzásegítse a boldogsághoz, kölcsönt vesz fel Shylocktól, a félelmetes hírű zsidó uzsorástól. Mivel Shy- lock bosszúra vágyik a keresztény kereskedőkkel szemben, „keresztényi” kölcsönt (azaz kamatmentes, uzsoramentes kölcsönt) ajánl fel Antonionak. Csupán egy feltétele van: késedelmes fizetésre nem tart igényt, de ebben az esetben egy font húst vághat ki adósa testéből, és onnan, ahonnan akar. Antonio és barátai nem is sejtik, hogy a szíve az egyfontnyi tét! Shylock — ez a szövegből világosan kiderül — régóta készül erre a „lehetőségre”. Több „jó oka” van rá. Egyrészt, Antonio halála után szabadon és egyeduralkodóként kereskedhet majd Velencében, másrészt megbosszulhatja az őt — mint zsidót — ért súlyos sérelmeket... Shylockot gyűlöli az egész város. Nem azért, mert zsidó—ezért legfeljebb „csak” gúnyolják —, hanem azért, mert kíméletlen, és ez a kíméletlenség egy IDEGEN kíméletlensége. Még lánya, Jessica sem vállal vele közösséget, s — bár később kétségek támadnak benne tette helyességét illetően — megszökik apja házából szerelmével, Antonio egyik barátjával, akit azonban ugyanúgy motivál Jessica otthonról ellopott pénze, mint maga a lány. Ez azonban — a velencei aranyifjak „természetes” hozományvadászatánál semmivel sem romlottabb szándék — súlyánál fogva sem azonos Shya szerelmesek egymáséi lesznek. Mindenki megkapja, amit érdemel... Ez az előadás azonban egyáltalán nem erről szólt! Sokkal inkább az ellenkezőjéről. Természetesen nem azt nehezményezem, hogy a rendezőnek mondandója van egy darabbal, mert ez éppen Hogy feltétele a jó előadásnak* Még az eről- tetetebb „beleérzés” sem korholható, főleg, ha az a célja, hogy az igazságot körüljárva megkísérelje a negatív hős igazát is megtalálni, megkérdőjelezvén ezzel a fekete-fehér és sarkított romantikus ábrázolás moralizáló szándékait. Itt azonban nem ez történt. Valami egészen más. Nevezetesen pedig az, hogy a rendező ellenkezőjére fordította Shakespeare mondandóját. Homlokegyenest az ellenkezőjére!!! Ez, és még sok minden más, amit tapasztalhattunk, felveti annak a kérdését, hogy hol húzódik a rendezői koncepció eti- kusságának a határa? Fel nem foghatom, hogy miért választ valaki egy altatódalt, ha riadót akar fújni?! Annyi remek színmű van a világirodalomban, ami hordozza azt a mondanivalót, amit Telihay Péter rendező A velencei kalmárra ráerőltetett, hogy önkéntelenül vetődik fel a kérdés — legközelebb színre visz egy pogrom-isteníazzal, hogy a drámairodalom egyik legnagyobb klasszikusát tartalmilag a feje tetejére állították. Nem formailag — az kevésbé lenne bántó, és már meg is szokjuk lassacskán... Azt mondják, hogy egy ország rendőrsége akkor működik a legjobban, ha létezéséről szinte nincs is tudomásunk, és a rend természetes, a rendőrök pedig nem látszanak. Mert a rend a lényeg, nem a rendőri tevékenység látványossága! Számomra ugyanez az elvárás a színházi rend tekintetében is! A rendet várom el — a darab rendjét —, és nem a rendező bravúrfitogtatását... Egyértelmű a koncepció — ami a művet alibivá degradálja —, szegény Shylock nemes bosszúja kudarcot vall az ellenséges világ ármánykodása következtében. Lányát siratja, nem a pénzét — bár arról beszél, hogy inkább látná halva, csak kincseit visszakapja. Egészében azt mondhatjuk, hogy a rendező leglényegesebb törekvése az, hogy az uzsorás mindig mást gondol, mint amit mond. A kérdés csak az, hogy ezt honnan veszi? A darab ugyanis nem erről szól. Az már csak következmény, hogy — mivel a szöveg át meg áttöri a rendezői cél emelte falakat — össze kellett mosni a többi figurát, egyenszürkévé nyomorífelvonást tud rendezni, az miért mossa szét az első felvonást? Éppen ekkor juthatnánk azokhoz az információkhoz, melyek nélkül — tudatlansá-. gunkban — manipulálhatóvá válhatunk! Vagy éppen ezért?... A nézőkön kívül az előadás legnagyobb kárvallottjai a színészek. Mindannyian heroikus küzdelmet vívnak azzal az ellentéttel, amelybe kényszerülve saját szövegeik ellen kell dolgozniuk. Egyértelmű — szinte hallható az instrukció: ne játssz! Ne legyen figurád! így valóban nem lehet játszani. Ennek csak az lehet a következménye, hogy a hangosabb, érzelmektől telítettebb szövegrészek talajtalanná, szinte érthetetlenné válnak. Egyedül a Shylockot játszó Gazsó Györgynek adatott meg, hogy igazi színészi teljesítményt nyújthasson — azt is persze kontrában. Amit játszik, az remek! Csak éppen nem Shylock... Az igazsághoz nagyon is hozzátartozik, hogy ez az egész előadásra igaz. Remek, izgalmas, formalitásaiban megkapó és érdekes, csak éppen nem A velencei kalmár. Nagyon is fontos megnézni, már csak azért is, hogy mindenkinek saját véleménye legyen. Biztos vagyok benne, hogy még sok vitát vált ki ez az előadás. Palotai István 1995. október 30., hétfő Tíz éve halott a kultúratisztelő zseni (Annyira szeretett élni, hogy inkább meghalt) „Elhatároztam, hogy életemet a továbbiakban is a szabadságnak, a szerelemnek, a művészeteknek és a tudománynak szentelem” — írta Bódy Gábor 1981-ben, négy évvel halála előtt. A magyar filmművészet egyik sötétebb napját 1985. október 24-én jegyezzük, e napon vetett véget életének Bódy Gábor. Szűkszavú bevezető ez, pedig lehetne róla nagy szavakat mondani. Bódy azonban soha nem tartozott azok közé, akik megelégelték volna társaiktól az Ügyes vagy, Gábor ! -hátbaveregetésL Számára a nyugtató pont az izzó tempójú forgatás, a „peregjenek az események”, a munka volt. Kibontakozni, megvalósítani a rengeteg ötletet, a képi világot, az új video- műfajokat. (Erre szokták mondani: hagyjuk magunk után egy szigetet, ahová mindenki bemerészkedhet.) Itt lépett közbe a filmszakma, mert egy szó mint száz, a filmrendezőt a filmipar ölte meg, némította el örökre. A kinematográfust gúzsba kötötték, érkeztek az ellenfelek, és kezdetét vette a véres támadás a magyar zseni ellen. Magyarországon így nem tudott dolgozni, Berlinben nehéz volt a beilleszkedés, bár a dolog pikantériája, hogy a német városban készítette legjelentősebb videomunkáit. Ezeket még mindig homály fedi, az Amerikai anziksz, a Psyché, a Kutya éji dala című filmekről mit lehet még írni, amikor mindenki előtt tény és való: a kultúratisztelő 10 éve halott! A Kutya éji dalából azért egy kép még mindig előttem lebeg, a valószínűtlen hosszú futásra bizonyára sokan emlékeznek. A papot megformáló Bódy Gábor egyre fáradtabban, egyre kifordultabban lohol a filmben, később szabályosan kilép a filmkockák tengelyéből. És ez az. ami. előidézte bennem a legrosszabb gondolatot: ez az a furcsa állapot, ami a halált megelőlegezi. Külön tragédiának érzem, hogy amikor személyesen találkozhattunk volna — a videoszemlére vártuk Nyíregyházára —, bekövetkezett az a bizonyos október 24. 1989 novemberében a Budapesten tartott Bódy-szim- poziumon többek között Csapiár Vilmos, Vidovszky László, Peternák Miklós, a Bódy-barát munkatársak — visszaemlékezéseit hallhattuk vele kapcsolatban, ott ígérték meg, hogy az elhangzottak könyv alakban is^napvilágot látnak. Bódy fennmaradt írásos hagyatékának gyűjteménye kiadóra vár. Az időnek érnie kell, de meddig még? Felföldi Oszkár
