Új Kelet, 1995. október (2. évfolyam, 231-255. szám)
1995-10-19 / 246. szám
UJ KELET Markóbokor 1995. október 19., csütörtök Markóbokorban a helyzet változatlan itt lakni Jó Két évvel ezelőtt költözött ide férjével és első kisgyermekével a közeli Táncsicsbo- korból Márföldi Lúszlóné. Férje a cserkészi téeszben dolgozik, a fiatalasszony is ott volt bérszámfejtő, de a gyerekek még kicsik, szükségük van anyjuk féltő gondoskodására. — Jó itt lakni — mondja Márföldiné —, van víz, gáz, jövőre jön a telefon is. Kell is az, mert ha a férjem nincs itthon, nem tudok hová szaladni, ha valami történik a gyerekekkel. Lakásunk mellett van egy fél holdas gyümölcsös, egyszer talán sikerül megvennünk. Márföldiné lánykorában Tiszavasváriban lakott, tudja tehát, milyen a városi élet. — Egyelőre nem hiányzik a szórakozás — mondja —, a gyerekek lekötik minden időnket, a ház felújítása is sok munkát kívánt. Azt éppen nem lehet mondani, hogy olcsóbb itt az élet — a vetőmag, a jószágok eledele is pénzbe kerül. Márfüldi Lászlóné A földre nem lehet haragudni M arkóbokor. Kicsiny Szabolcs megyei település Nagy- cserkesz és Nyírtelek között, a hatalmas szántóföldek közepén. A Tiszavasvári út felől ide vezető bekötőút kihalt, csak ritkán tűnik fel egy-egy magányos kerékpáros vagy munkába siető traktor. Két kanyar között házak állnak az út mentén, szinte minden portáról jól megtermett kutyák hada csaholja az arra tévedő autót. Új ház nemigen van, akad itt még nádfedeles épület is. Egy másik világ ez, melyről kevesen tudnak, igazából csak az itt élő maroknyi ember ismeri jól a környéket, csak ők tudják számon tartani a rengeteg apró tanya nevét, elhelyezkedését. Mindenki ismeri a másikat, tudják egymásról, ki honnan jött és hová tart. Gondolataikban világosan kirajzolódik az átutazó idegen szeme előtt összefolyó tanyavilág. A városi idegennek érthetetlen életforma számukra ténykérdés — nincs rajta mit gondolkodni, nem kell magyarázni. Ok így élnek és legtöbbjük nem is vágyik másfajta létre. Ebben a világban vannak otthon és a városok betonjárdáin ők az átutazó idegenek, akik dolgaik elintézése után a tanyára sietnek haza. Az anyagi létet előtérbe helyező fogyasztói társadalom számára Markóbokor a következőkkel írható le: Élelmiszerbolt Nagycserkeszen, vagy a másfél kilométerre lévő Halmosbokorban van, de az idősebbek nem mennek el még idáig sem, inkább úgy vásárolnak be a hetente kétszer erre járó mozgóboltban, hogy kitartsanak a következő szállításig. Azokban a családokban, ahol még van aktív kereső, szinte mindenütt tartanak autót. Nem fényűzésből, hanem kényszerből — anélkül nem tudnának létezni. A tanya közepén állnak a zöld színű postaládák, de nemigen használják őket, mert aki küldeményt vár, az kimegy a délután egy óra körül érkező postás elé. A gyerekeket minden reggel óvodába vagy iskolába szállítják, ki Cserkeszre, ki Nyírtelekre, ki Nyíregyházára. A busz csak Halmosbokorig jön be, pedig mindössze egy kilométerrel kellene többet megtennie ahhoz, hogy felvegye a markó- bokoriakat is. Akinek nincs autója, annak télen-nyáron a tiszavasvári úti buszmegállóba kell vinnie a gyerekeket. V íz és elektromos áram természetesen van, tavaly ősszel a gázvezeték is elérte a települést. Egyetlen új ház épül, a mintegy húsz családból talán csak hat-hét a fiatal. a legtöbben életük alkonyán lévő nyugdíjasok. ________________________y Ko sa János Markóbokorban született, lakását 1960-ban építette. Azelőtt a nyírteleki gépállomáson dolgozott. Három gyermeke már kirepült a családi fészekből, lánya Záhonyba ment férjhez, két fia Nyírtelken él és dolgozik. 1970-ben kezdte a gazdálkodást, pedig akkor még ferde szemmel néztek a maszekra, és ahol lehetett, nehezítették a dolgát. Mégsem adta fel, ma már tizenkét hold föld tulajdonosa. Annak idején ő kezdett nagyban dinnyét termelni, sok gazdával ellentétben az idei termésre sincs komolyabb panasza. Sajnos a kora és a traktor okozta gerincbántalmai nem engedik, hogy négy-öt holdat vállaljon, egyszer próbált meg ilyen méretű dinnyeföldön termelni, és majdnem beletört a bicskája. A miskolci piacon minden nap egyedül adott el 20-22 mázsa dinnyét. Az idén két holdon termelt dinnyét, két holdon krumplit, három hektáron hagymát, ezer ölön karfiolt, van háromszáz darab almafája, melyen — sok gazdáéval ellentétben — gyönyörű gyümölcsök termettek. Hetven Közel Éppen Nagycserkeszre indul biciklijével Pál András, felesége kíséri ki a kapuig. 1958 óta élnek Markóbokorban. — 1946. november 14-én házasodtunk össze — vágja ki András bácsi határozottan. — Negyvenkilenc éve vagyunk együtt. A három gyerek forintért adta a goldent, valamivel többért a jonatánt, az ida- redet nyolcvanért. Gazdasága elég jól gépesített. — Szerencsém volt, hogy annak idején a téesz semmibe se nézte a gépet — mondja —, olcsón be tudtam szerezni három traktort. A nagyobb családnak van még több személyautója, egy Avia és Aro kisteherautója. A gyerekek úgy intézik a dolgaikat, hogy tudjanak nekem segíteni. kirepült, már a négy unoka is saját lábra állt, három dédunokával ajándékoztak meg minket. A téeszben dolgoztak mindketten, összesen 25 ezer forint nyugdíjat kapnak. Nagyrészt ők is a mozgóboltból vásárolnak, de a tejet inkább a szomszédtól veszik — finomabb is, frissebb Gazdálkodási képességeire jellemző, hogy szőlőt is nemesít, és magától értetődő természetességgel beszél a bonyolultabb szakmai fogásokról is. — Tízéves voltam, mikor apám meghalt, így kénytelen voltam a magam kárán beletanulni a gazdálkodásba. A gyerekeket is úgy neveltem, hogy mindegy legyen nekik, szántanak vagy nyulat vágnak, érteniük kell mindenhez. is, olcsóbb is, mint a bolti. Ha valami más kell, András bácsi biciklire ül, kikarikázik a forgalmas Tiszavasvári útra, egyik fiánál—Nagycserkeszen—leteszi a kerékpárt és buszra száll, ha a megyeszékhelyen van dolga. Cukorbetegsége miatt erősen megromlott a látása, ezért igencsak veszélyes a főúton kerekeznie. Pálék is értetlenül állnak a tény előtt, hogy nem képesek idáig beküldeni a buszt naponta legalább kétszer. Nem lenne nagy kerülő, és nekik is kényelmesebb lenne — az öregek már nehezen mozognak. Amikor arról érdeklődöm, hogy a környéken mi volt a legnagyobb esemény, némi gondolkodás után a közeli düle- dező házra mutatnak: a gazdát a hatvanas években kuláklis- tára tették. El kellett költöznie, mert nem akart belépni a té- eszbe. Valahol a városban halt Kosa Jánosnak sok bosszúságot és még több anyagi veszteséget okoznak a környéken garázdálkodó, jórészt cigányokból álló tolvajbandák. Az idén loptak tőle káposztát, egy távolabbi gyümölcsösén pedig egy szem almát sem hagytak, több mint harminc mázsától szabadították meg. Több tíz fős csapatokban járnak, így aki látja is a bűntettet, inkább csendben marad. — Semmit nem lehet tenni ellenük. Annak idején többet megszorongattam közülük, de akkor meg a gyerekeket kezdték ki az iskolában. A Belügyminisztériumnak, a rendőrségnek sajnos nem terjed ki idáig a figyelme, pedig csak az ő segítségükben bízhatnánk. Kosa úr erőteljes férfinak látszik és hallani sem akar arról, hogy feleségével a gyerekekhez költözzön. — Én ízig-vérig parasztember vagyok — mondja mosolyogva. — Szeretem a földet, ha néha bele is bukom, nem tudok rá megharagudni. meg. Néhány évvel ezelőtt egy baleset borzolta az egyébként nyugodt idegeket: egy tizennégy éves fiú motorjával egy teherautó elé szaladt, a helyszínen meghalt. Egyébként semmi. így élnek ők, markóboko- riak a maguk kis világában csöndben, nyugalomban. A városi idegen nem érti őket, csodálkozik azon a csökönyös ragaszkodáson, mellyel kapaszkodnak a földbe, a szülőhelybe, azon, hogy nem vágynak a zajos, füstös, közönyös városba, hogy nem vágynak társaságba, esetleg moziba, szórakozni. De kell ezen egyáltalán csodálkozni? Az oldalt írta: Vasas László, Fotók: Harascsák Annamária Pál András és felesége Kosa János és fia a miskolci piacra indul az aranylakodalom Csak a magadét ne hagyd! A 84 éves özvegy Magna Andrásné, Juliska néni egyedül él kutyájával az öreg házban. Életét a környező bokrokban élte le, Markóbokorban huszonegy éve lakik, második férje tizenhárom évvel ezelőtt hagyta egyedül, első férje a Don-kanyamál esett el. Négy gyermeke van, kettő Nagycserkeszen, egy Vajdabokorban, egy pedig Budapesten lakik. Unokáit már nem is tudja számon tartani — lehet vagy húsz — mondja, a dédunokák tízen vannak. A gyerekek gyakran látogatják, még Pestről is eljönnek néha. Nyugdíjából éldegél, a hetente kétszer érkező moz.luliska néni góboltból vásárolja az élelmet. — Nem megyek én sehová— legyint nevetve —, négy éve ki sem voltam a tanyából. Elég az kettőnknek — int a kutya felé —, amit a mozgóboltból veszek. Nyugodtan éldegélek, nem háborgat engem senki. A szomszéd gyerekek gyakran átjönnek teázni, vagy egy kis gyümölcsért. Úgy hívnak, hogy mama. Juliska néninek sincs szándékában elköltözni innen: — A férjem itt halt meg a házban, utolsó perceiben azt mondta: „Anyukám, csak a magadét ne hagyd! Ott leszel nyugodtan, ahol a magadé van.” Ez maradt az egykori 'kulák'-házból
