Új Kelet, 1995. augusztus (2. évfolyam, 178-204. szám)
1995-08-17 / 192. szám
8 1995. augusztus 17., csütörtök Emberekről Ami igazán fontos, az megfogalmazhatatlan... mmUJ KELET Először kinevettek minket 1995. június 22. és augusztus 8. között Bálint Orsolya életében érzései szerint örök érvényű, meghatározó esemény zajlott le. Nem is csoda, hiszen tizennégy évesen közel két és fél hónapot tölthetett el Japánban... — A nyíregyházi Kodály Zoltán Általános Iskola 8.-os tanulója vagyok, és zenei alapismereteken kívül hegedülni tanulok. Két éve vettek fel a Cantemus leánykórusba. Az utazás előtt körülbelül három hónappal tudtuk, hogy a kórus 130 tagja közül kik azok a szerencsések, akik elmehetnek a japáni hangversenykörútra. Harminchatan voltunk, és még két tartalék. Sok gyerek közülünk el sem tudta képzelni, hogy életében valaha is eljut majd oda... — Milyen útvonalon utaztatok? — Budapestről egy kisebb repülővel Párizsig, majd onnan leszállás nélkül Tokióba. Tizenegy órás út volt. Hú, az is nagyon klassz volt! Hóbortos voltál kicsit? Meglehet. Talán nem is Te, hanem az élet, a történelmi közeg, amelyben élned adatott... Erre a Világra való voltál? Nem tudom. Talán jobbra. Ez a valószínűbb. Az azonban biztos, hogy példaképe lehetsz mindazoknak, akik alkalmazkodni tanulnak az állandóan változó — és néha már minősíthetetlen — viszonyokhoz, mindazoknak, akik sohasem adják meg magukat az úgynevezett sorsnak, önmaguk és embertásajk előtt semmilyen helyzetben el nem ismervén vesztességüket. Pontosan ettől legyőzhetet- lenek. A képzeletbeli „Morális Egyetemen” kéne oktatni azt, ahogy tisztelted és vállaltad a MUNKÁT, bármi is lett légyen az, ha tisztességes és ha éppen csak is, de meg lehet belőle élni — azonban ez az „egyetem” mostanság technikai és egyéb „objektív okokból” átmenetileg nem üzemel... Dicsőségére válnál a tudásra vágyóknak, akik azért szerzik, gyűjtik, halmozzák ismereteiket, hogy a gyakorlatban azonnal meg is méressék azokat, és ezáltal újra és újra önmagukat... Te voltál az igazi vállalkozó! Sutba mertél dobni mindent, ami már nem jelentett számodra örömöt, amivel úgy érezted, hogy nincs többé dolgod ezen a világon... Te voltál a kínkeserves muszájból is győztesen kikerülő — Hol jártál eddig a kórussal, Orsolya? — Voltunk Németországban, Ausztriában, Szlovákiában és Szlovéniában. —Nem mondom, két év alatt nem rossz egy tizenegynéhány évesnek... — Hát, igen — ragyog Orsolya szeme — annnál is inkább, mert imádok utazni. — Japánban hol jártatok és hány koncertet adtatok? — Húúú! Na megpróbálom... szóval Tokió, Aomori, Kyoto, Osaka, Niihama, Niigata, Kazuno... és még sok más városban is Tokió körül. Teljesen bejártuk az országot, mind a négy szigeten voltunk. Összesen 43 napot tartózkodtunk Japánban, és 33 hangversenyt adtunk. Ebből 30 úgynevezett nagy és nehéz hangversenyünk volt, ami azt jelenti, hogy másfél-két órás repertoárt adtunk elő. — Hogy fogadtak benneteket? Sikeretek volt? kényszervállalkozó, pedig a kor, amelyben éltél — bármivel is foglalkoztál — ellenségesen sandított Rád... A legbátrabbak közül való voltál. Mindig képes megfordítani a vesztésre álló mérkőzéseket, pedig hányszor de hányszor tűnt úgy, hogy nincs kiút, most az egyszer már tényleg „annyi” a terveidnek... Hadd legyek őszinte. Neked mindig mindent a sírból kellett visszahoznod, mert túlontúl optimista, idealista voltál terveidben, és talán megbocsátod, ha azt mondom, hogy álmodozó és „irrealista”. Mégis mindig Te győztél! Mi volt a titkod? Ugyan ki a megmondhatója ebben a mai negativista és mindenre csak legyintő világban? Talán az akarat, a kitartás, a bizalom, a jogos önbizalom és az ÉLET tisztelete. Látom, amint isi- ászgörbítette kezeddel óriás kondérokban kevergeted malackáidnak a moslékot, hallom nevetésedet, ahogy azon mu— Talán ez volt a legnagyobb élmény a számunkra! Olyan nagy szeretettel vettek körül minket, amit eddig soha, sehol nem tapasztaltunk. Minden olyan más ott... nem is tudom. Persze a siker is hatalmas volt, de az is más... úgy telistele van szívvel... Például minden hangverseny után találkoztunk a közönséggel, akik azt sem tudták, hogyan ajnározza- nak bennüket. — Ki szervezte, ki fizette az utazásotokat? — Van egy Harmónia nevezetű japán-magyar társaság, és ennek a tagja egy idős testvérpár, egy nagyon aranyos néni és egy bácsi. Mindent ők intéztek nekünk. — Mit csináltatok a szabadidőtökben, ha egyáltalán volt ilyen? — Hát... nem nagyon volt, de minden percet kihasználtunk, ami adódott, hogy a városokban bolyongjunk, mindent megnézzünk, amit érdemes és persze rengeteget vásároltunk. Gyönyörű népművészeti dolgok vannak arrafelé, azt sem tudtuk, hogy miről mondjunk le! Gyönyörű napernyők, ruhák, lakásdíszek... — Egy „mezei” magyar turista biztosan vásárolt volna valamilyen műszaki mütyürt is. Ti hogy voltatok ezzel? — Ááá! Mi nem nézegettünk ilyesmit! —Orsolya! Én biztos vagyok benne, hogy egy ilyen utazás egy kicsit megváltoztatja az embert. Te hogy érzed ezt? — Ez igaz, csak éppen nem tudom megfogalmazni, hogy mi is történt bennem. Valami nagyon fontos dolog, az biztos! látsz, hogy a Gödöllőről repülővel Debrecenbe szállítatott 600 naposcsibéd közül csak 150 érkezett meg élve. Könnyű volt Neked nevetni, hiszen egy év alatt nevelgetvén, szaporít- gatván őket, ezt is képes voltál pozitív mérleggel zárni... Nem is Te lettél volna, ha ezek után továbbra is fontos lett volna számodra a baromfitartás. Neked a győzelem kellett a SORS felett. Neked az kellett, hogy a tyúkok szálláshelyére rádiót szereltess, mert ki akartad próbálni, igaz-e, hogy sokkal többet tojnak, ha muzsikálod őket. Igaz volt! Mondd, kitől, mitől féltél Te, ha féltél egyáltalán? Talán még a Vén Kaszás is szégyenkezve vitt el... Özv. Nagy Józsefné, született Tóvízi Aranka. 1910-1995. Édesapja akaratának megfelelően elvégezvén a Zeneakadémiát, zongoratanári diplomájával zsebében, haladéktalanul cukorkaüzletet nyitott, hogy ennek jövedelméből tanulhasson a Közgazdasági Egyetemen, ahol suma cum laude diplomázott. Ezek után újságíró lett, és hogy munkáját hatékonyabban végezze, gyors-és gépíró iskolába ment. 1941-ben megnyerte a gyors- és gépíró világbajnokságot. 1940-ben belép a Kommunista Pártba, ahonnan 1949-ben kilép. 1944-től tömegesen bujtat, menekít üldözötteket. 1949-ben, dacolva minden politikai tendenciával, hat hód földet és gyümölcsöst vásárol, amit — állandóan képezve önmagát a mezőgazdasági ismeretekben — kiváló eredménnyel művel. 1951-ben mindenét elveszik. Az addig virágzó terület a TSZCS kezeÉrdekes... mindig így vagyok vele., ami igazán fontos, arról nehéz beszélnem. — Talán ez azt jelenti, hogy elkötelezted magad a komolyzenének, tehát hivatásos muzsikus lesz belőled, ha „nagy” leszel? — Á, nem. Én annyira, de annyira szeretem az állatokat, hogy azokkal szeretnék majd foglalkozni... — Tehát állatorvos akarsz lenni! — Nem, búvár! —Hogy? Mi? Most nem biztos, hogy jól értelek.. — Na, elmagyarázom. Én a tenger alatti élővilágot szeretem nagyon, a tengeri élőlényekkel akarok foglalkozni. Ebből akarok élni, de a kóruséneklés, azt hiszem, örök életre megmarad nekem. Azt sohasem szeretném abbahagyni! —Szóval ott tartottunk, hogy mi is az, amit olyan nehéz megfogalmazni? Mi történt benned az utazásod alatt? — Valahogy — nem is tudom — úgy érzem, hogy valami fontosat és nagyot kell tennem az életben! Na nem úgy... nem én... szóval nem csak én... Nem hős akarok lenni vagy ilyesmi, de részt akarok venni valamiben, ami igazán fontos. Talán ez az, amit érzek. Hát igen. Azt hiszem, értelek, Orsolya. A szeretet és a siker varázslatos dolog. A kóruséneklés pedig különösen értékes ebben a vonatkozásban, főleg manapság, amikor mindenki egyéni eredmények után fut. Talán a közösségi sikerélmény egyik utolsó fellegvára... Palotai István lésében hónapok alatt lepusztul. Ekkor 150 oldalas köz- gazdasági tanulmányt ír arról, hogy ezáltal mekkora veszteség érte a „népgazdaságot”, amit személyesen Rákosi Mátyásnak küld el. Ennek eredményeképpen — cssodával határos módon — 1952-ben (!) visszakapja mind a hat holdat. Sertéstenyésztésbe kezd, beszolgálta- tási kötelezettségeit túlteljesíti. Már nem fiatal, de kitartóan küzd és gürcöl. Magányosan. Már majdnem 60 éves, amikor emberi elvárásainak megfelelő társra lel, és feleségül megy Nagy József nyugdíjas vasutashoz. Úgy tűnik, magányra ítélte a sors, mert három év boldog házasság után férje tüdőrákban meghal. Nem adja fel. Magányosan tovább küzd társadalmi viszonyokkal, időjárással, a földdel és egyre gyengülő fizikumával. Amikor már segítségre szorul, munkatársainak magasan az átlagos feletti bért fizet, bejelenti őket az sztk-ba, pedig ő maga mindennek mondható, csak jómódúnak nem. Soha nem is volt az, bár éjt nappalá téve dolgozott egész életében. Nem is érdekelte a pénz. Nem volt „jó üzletember” a szó mai értelmében. EMBER volt. Egy nyári éjszakán részeg csavargó tört be Újfehértó környéki tanyájára, megerőszakolta, és mivel csak 650 forintot talált nála, bosz- szúból meggyilkolta és a házát rágyújtotta. Aranka néni nyolcvanöt éves volt... P. I. Magyarul tanítják számolni a vendéglátókat Rekviem Amerika, A szülők általában rettegnek attól, hogy gyermekük iskolát váltson. Okuk van rá, hiszen a megváltozott környezethez, az új osztályhoz és az idegen tanárokhoz való alkalmazkodás Amerika USA iskoláiban, feleletválasz- tásos módszerrel ellenőriztek bennünket a tanárok. A pedagógusoknak is könnyebb, hiszen nem kell dolgozatfüzeteket cipelniük és órákat eltölteSarolta és István nagy nehézségeket okozhat a kisdiákoknak. Sértő-Radics István azonban nem féltette csemetéit. Néhány éve ösztöndíjat nyert az Amerikai Egyesült Államok egyik egyetemén. Feleségével és két gyermekével Baltimoreba költözött. Abban az időben Sarolta az általános iskola harmadik osztályába lépett, István pedig a gimnáziumot kezdte. A gyerekek amerikai élményeikről meséltek. — Csodálatos volt — mondták szinte egyszerre —, szívesen visszamennénk. —Tizenegy hónapig éltünk ott, Istvánnak már felsőfokúja van angolból — vette át a szót Sarolta. — Néhány szót már ismertünk, de az nagyon kevés volt. Az amerikaiak nincsenek tekintettel a külföldiekre, képesek gátlástalanul röhögni a tört angolsággal beszélő embereken, úgy hiszik, hogy az ő nyelvüket mindenkinek ismerni kell. Én még a nevemet sem tudtam megmondani, mert nem értettem, hogy mit kérdeznek. Azt feleltem, hogy nem tudom, ezért kinevettek. Angol nyelvű iskolába jártam, voltak olyan tantárgyak, amelyek anyagát már tanultuk itt, Magyarországon, így matekból és énekből én voltam a legjobb. Tanultunk olyan dolgokat is, amit itt nem, például társadalmi és könyvtári ismereteket. — Én egy felzárkóztató iskolába jártam, úgy gondoltuk, hogy inkább itthon kezdem a gimnáziumot — mondta István. — Nagyon sok gyereket ismertem meg, akik a világ különböző területeiről származnak, és az osztálytársaim lettek. — Hogyan tudtatok felelni, számot adni a tudásotokról? Gondolom, az elején sokféle kommunkációs problémával küzdöttetek. — Egy év kellett ahhoz, hogy igazán jól tudjunk beszélgetni, és ne nevessenek rajtunk a kiejtésünk miatt. Szóbeli feni a javítással. Tanulni sem kell délután, csak a házi feladatot kell elkészíteni. Reggelente a sárga iskolabusszal utaztunk. Ahol megállt a busz, leállt az egész közlekedés. Az iskolabusz becsben van tartva, és valamennyi oktatási intézménynek saját tulajdonát képezi. — Hogyan éltetek, milyen volt az élet Amerikában? — Csodálatos volt — vette át a szót István. — Mindenünk megvolt, jól éltünk, pedig apa nem sok ösztöndíjat kapott. Tapasztalataim szerint vagy nagyon gazdagok, vagy teljesen lecsúszottak az emberek abban az országban. Aki tisztességesen dolgozik, meg tud élni. Mi egy kertvárosban laktunk, teljes biztonságban, de a belvárosban nem lehet nyugodtan közlekedni. A centrumban mindig olyan érzésünk volt, hogy bármikor a hátunk mögé állhat egy bérgyilkos vagy egy rabló. — Számomra furcsa volt — folytatta Sarolta —, hogy az amerikai gyerekeknek fogalmuk sincs Magyarországról. Európa számukra csak Franciaországból és Németországból áll. Az általános műveltségük igen alacsony. — Saroltát zsúrra is hívták az osztálytársai — szólt közbe István. — Születésnapra voltam hivatalos. Olyan volt, mint egy állófogadás, utána pedig jót játszottunk a barátainkkal. Az volt az érdekes, hogy nemcsak az ünnepelt kapott ajándékot, hanem a vendégek is. — Olyan szívesen beszéltek a baltimore-i élményekről, pedig már három éve, hogy hazajöttetek, és ez év szeptemberétől Fehérgyarmaton folytatjátok tanulmányaitokat. Visszamennétek újra az Egyesült Államokba? — Haza se kellett volna jönni — mondta István. — Ha a szüleim is jönnének, szívem szerint újra kimennék. Kép és szöveg:
