Új Kelet, 1995. augusztus (2. évfolyam, 178-204. szám)
1995-08-01 / 178. szám
ÜJ KELET Atlétika 1995. augusztus 1., kedd Emlékképek az Európa-bajnokságról Hajnalba nyúló záróbulival köszönt el Nyíregyházától a XIII. Helia-D Ifjúsági Atlétikai Európa-bajnokság. Lapunk bőséges terjedelemben számolt be a versenyről, kiemelt jelentőséget tulajdonítottunk annak, hogy városunkban soha még ilyen rangos kontinentális viádalt nem rendeztek. Megszólaltattuk a hősöket, a díszpáholy vendégeit, hangot adtunk az apró malőröknek. Még napokig beszédtéma lesz a küzdelmek egy-egy pillanata, ami némelyeknek földöntúli boldogságot, másoknak módfelett szomorúságot okozott. Végezetül bemutatunk két egyéniséget, akik minden bizonnyal felejthetetlen élményekkel térnek haza Nyíregyházáról. A nyíregyházi rekortánról az iskolapadba Vasárnap délután, az Eb zárónapján utolsó „csapatvadászatára” indul kétszemélyes stábunk. Ezúttal határozott célpontunk van — hozzá egy pár furcsa kérdésünk —, semmit sem bízunk a véletlenre. Szóval irány a TK kollégiumának 106-os szobája, egészen pontosan egy német hosszútávfutó (10 000 méteren versenyez) leányzó: Sylvia Nüss- beck. Már ismerjük egymást, ahogy megpillant minket a szoba küszöbén, rögön tudja, hogy itt bizony újabb interjú készülődik, így hát hamarjában félre is teszi a Galilei élete című könyvét. — Mi volt az, ami a leginkább és a legkevésbé tetszett neked Nyíregyházán? — szegezem neki első kérdésemet. — Nem tudtam igazán szétnézni, de amit láttam, az szimpatikus volt. Megragadott a verseny hangulata, a egységes csapatszellem, ami az egész Eb-re jellemző volt. A város csinos és kedves. Ami nem tetszett? Talán a vécék — neveti el magát Sylvia. — Komolyan? — Igen, eleinte voltak problémáink a vécépapírral, de ez már megoldódott. — Korábban voltál már Magyarországon? — Nem, még soha, most vagyok először. — Olvastam a német Leicht- atletik című újságot, benne azt is, hogy a Nyíregyháza név kimondása igen nyelvtörő próbálkozás a számotokra. Igaz ez? — O, igen. Még az elutazásunk előtt kaptunk jónéhány szót — köztük a Nyíregyházát is — fonetikusan leírva, hogy „Jól mondtam, hogy Nyíregyháza?” Bocsi Krisztián felvétele is kellene ejtenünk — azzal meg is próbálkozik a nagy feladattal. Elsőre „Nírjecsaza”, másodikra „Niregaza” sikerül, én persze könnyen beszélek, hogy is kellene kiejtenie. — Na és mi a nehezebb? — kérdezek rá kíváncsian. — A futópályán nyerni, vagy a Nyíregyházát kimondani? Sylviának tetszik a kérdés, jót nevetünk rajta, annál is inkább, mert én is belebonyoló- dok a német mondatba. — Azt hiszem, nekem nyernem nehezebb — feleli csodálkozásomra. (A ’77-es születésű Sylvia hazájában, korosztályában a második legjobb idővel rendelkezik, de a nemzetközi élvonalban nem számít éremesélyesnek.) — De a Nyíregyháza is eléggé akadozva megy... — Igen, de ha az ember gyakorolja... — Gyakorlód majd? — fogom szaván. — Igen, feltétlenül. Nagyon szép ez a név... —A magyar nyelv—mondják a külföldiek — meglehetősen bonyolult. Esetleg megtanultál egy pár szót itt- tartózkodásod alatt? — Pedig tudtam... — gondolkozik „Szilvi”. — Néhány napja még eszemben volt az, hogy „danke”. — Segítsek? Bólint. — Köszönöm. — Tényleg... Emlékeztem is rá, hogy három ö van benne. — A te számod ugye a 10 000 méter, amely vasárnap, azaz az utolsó napon zajlik? Tehát eltelt 5-6 nap. Mit csináltál ezalatt? — Volt, hogy pinentem, elbújtam a nagy hőség elől, de az utóbbi napokban már voltak teendőim, edzenem kellett. —Hol is laksz pontosan Németországban? — Delmenhorstban, Brémától 20 percnyire.-— És mi lesz az első dolgod, amikor hazaérkezel? — Legelőször is kipihenem magam. Aztán csütörtökön kezdődik az iskola — újságolja meglepődésemre. :— Szerdán el kell hoznom az órarendemet, hogy egyáltalán tudjam, mivel kezdünk csütörtökön. Egyébként egy delmen- horsti gimnáziumba járok, most leszek végzős, azaz tizen- harmadikos. Remélem, minden jól végződik majd... Mire e sorok megjelennek, a német csapat — Sylvia is — már otthon van. így hát azzal köszönünk el egymástól, hogy hamarosan a postaládájában találja ezen írást... Csiky Nándor Az ifi Eb showman-je Az ifjúsági atlétikai Európa- bajnokságon sokszor lehetett hallani, hogy az a francia futó srác micsoda egyéniség. Szinte lerí róla, hogy élvezi a középtávú futást (10 000 és 5 000 m), és amellett a „szertelenkedéseit” is láthatta a nyíregyházi publikum — az a közönség, amely minden „furcsaságra” vevő volt. Gondolom, már sokan kitalálták, hogy ez a francia futó csak a gall kakasok kétszeres Európa-bajnoka lehet — Zwierzchiewski Benoit. Nos, a tízezer méteres távon hatalmas előnnyel ért célba, s mindenki láthatta, amint a lekörözött vetélytársai fenekére csap vagy honfitársának — akit szintén lekörözött — a tenyerébe üt, biztatván őt a további, minél jobb eredmény elérésére. De ugyanezt „bemutatta” rövidebb számában, az ötezer méteren is. E szám eredményhirdetése után sikerült néhány szót váltanom e furcsa figurával. — Mondd, te mindig így verseny zel? A futásaiddal — ha teheted—állandóan szórakoztatod a közönséget? — Az az igazság, hogy a verseny indulásánál mindig csak az ellenfeleimre koncentrálok. Akkor még nem látok, nem hallok. Ha sikerül jól beindulnom, és érzem, hogy különösebb „baj” nem történhet, akkor jöhet a többi. Szeretek bohóckodni és viccelni. Ha tehetem, akkor a közönségnek is megpróbálok maradandót nyújtani, s nemcsak a futásommal, hanem más dolgokkal is, hiszen szeretnék az emberek emlékezetében megmaradni. Soha nem tudni, mikor találkozhatunk újra.-— Az a fenékre ütés vagy a röplabdás módra tenyérbe csapás mit jelent nálad? ti, utolsó éved az idei. Hogyan tovább? — A felnőtteknél igen erős a mezőny mindkét számban. Természetesen atletizálok tovább, s majd az idő, illetve az eredmények eldöntik, hogyan is tovább. Lehet, és ezt csak suttogva mondom, hogy áttérek a maratoni távra. Szeretem a hosszú távú futásokat, s az az érzésem, hogy a 42 kilométert nekem találták ki. Majd meglátjuk. Továbbra is minden nap edzem, és a többi majd magától kialakul. Egy biztos: az atlétikától nem válók meg, és megváltozni sem igen fogok. Ez vagyok én, és ez is akarok maradni. Azt hiszem, Benoit-val még találkozni fogunk az atlétikai pályán, hiszen a saját sportágában egyéniségnek ismerhettük meg, s az ilyenek mindig viszik „valamire”. De addig is: viszlát, Zwierzchiewski Benoit! Batai János Benoit az Eb-arannyal a nyakában — Semmi különöset. Én ezt nem lebecsülésként csinálom, hanem megpróbálom őket jobb teljesítményre sarkallni, hogy gyerünk pasikáim, ne adjátok fel. Egyébként nálam ezek a dolgok maguktól jönnek, sohasem tervezem el, hogy ha lekörözök valakit, akkor a fenekére vagy a tenyerébe csapok. Ez csak úgy jön. — Ami az ifjúsági kort ille
