Új Kelet, 1995. augusztus (2. évfolyam, 178-204. szám)

1995-08-29 / 202. szám

UJ KELET Tákos 1995. augusztus 29., kedd Palást és focilabda „Egy fontos meccs hevében a védőm szándékosan le akart fejelni. A labdára mindketten felugortunk. Nem vagyok félős, nem húztam el a fejem. A szemöldökesontomba fe­jelt, neki szétszakadt a homloka és agyrázkódással vitték le a pályáról. Én tovább játszottam. Ez a helyzet a kegye­lem által oldódott meg.” A sport, a labdarúgás volt az, ami először segí­tette Nagy Gá­bort, hogy problémáit or­vosolni tudja. Fiatalkori ér­deklődése ezu­tán a távol­keleti filozófia felé fordult, s keményen részt vett az akkor még új­nak számító karateedzése­ken. A sárga öv megszerzé­se után abbahagyta e küzdő­sportot, mert megváltozott a tiszta gondolatisága. El- üzletiesedett. Jó tanuló volt, több egyetemre is felvették volna, de ő a teológiai tanul­mányok mellett döntött. Ma ő Tákos református lelkésze, de a sporttól nem távolodott el. Mint mondta: az emberi kapcsolatterem­tésnek nagyon szép és nemes eszköze a sport. Mikor a fa­luba került, a sportvezetők felkeresték, hogy játsszon a he­lyi csapatban. Örömmel tett eleget a kérésüknek, de a szép idők gyorsan elmúltak, mert kívülállók elrontották a játék tiszta örömét. Több csapattól kapott ajánlatot, de egy lel- kélsz nem menedzser, s telhe­tetlen, hovatovább kapzsi em­berek szerettek volna tőkét ko­vácsolni belőle. A körülötte zajló dolgok már-már súroltak egy olyan határt, ahol az egy­ház becsülete forgott kockán. Ő ezt szerényén úgy kom­mentálta: a sorsába beleszó­ló emberek nagyon nagy lel­ki terhet hordoznak, aminek csak pici töredékei voltak az őt érintő események. A fut­ball gyakran kemény, durva világáról így vélekedett a lel­kipásztor: — A foci egy rítus, s talán ezért van ilyen nagy vonzása. Az utolsó bás­tyája a férfias­ság egy neme­sebb értelem­ben vett küzdő­terének. Leve­zeti a felesleges energiáját. A keresztyéni jámborság ösz- szeegyeztethető a küzdősporttal, mert a lelkészi hivatás nem lelki gyengeséget, hanem erőt jelent. Krisztus is, vagy a re­formáció kezdeti szakasza is küzdelemben érte el azt, amit elért. A sportnál maradva nem okoztam sem szóban, sem tettben semmi hivatásomhoz méltatlan dolgot — ez egy kicsit hátrányom is volt. En­gem a durvaság nem éltet, csak a tiszta játék. Vitéz Péter Az utolsó patkók Honfoglaló őseink ha tehet­ték, lóra szálltak. Lovon köz­lekedtek, lovon mentek portyá- zó kőrútjaikra, szinte lovon él­ték le egész életüket. Ahogy kiszélesedett világlá­tásuk és újabb lófajtákkal is­merkedtek meg a tenyészetek­ből, megjelentek az első igáslo- vak is. Egészen az első világhá­borúig a ló jelentette a legfon­tosabb közlekedési eszközt, és a csatákat is lovon vívták. Az első gépkocsik megjele­-— Hogyan tetszett megis­merkedni a mesterséggel? — Már nős ember voltam, amikor az egyik rokonomnak köszönhetően Beregszászra mehettem dolgozni. Mentem én örömmel, hogy kitanuljam rendesen a szakmát, amit már akkor is nagyon szerettem. Két év alatt eltanultam minden csínját-bínját, és 1960-ban le­tettem a vizsgát. Ezután egé­szen 1976-ig dolgoztam, akkor sajnos érszűkület keletkezett a nésével azonban fokozatosan csökkent a szerepük. Szép lasan eltűntek a sétakocsik, a postafogatok, és mára már csak hírmondó maradt belőlük. Napjainkban a ló „szereplése” többnyire a lovassportokra koncentrálódik. Ennek elle­nére még mindig vannak emberek, akik az egyik legősibb mesterségnek, a ko­vácsolás szenvedélyének hó­dolnak. A tákosi Kun Béla bá­csit még nyugdíjasán sem le­het eltántorítani attól, hogy odaálljon megpatkolni egy lovat. jobb lábamban bokától lefelé, és leszázalékoltak. Egy dara­big annyira beteg voltam, hogy menni is alig bírtam. — Mitől lett érszűkülete olyan fiatalon? — Az orvosok sem tudták megmondani. Na, szóval, ami­kor már jobban voltam, dol­goztam a földünkön a jószág­gal, de egy idő után úgy dön­töttem, hogy túladok rajtuk. Nem volt aki gyűjtsön, kaszál­jon stb. Túladtam rajtuk. így éldegéltünk szép csendben a feleségemmel. Körülbelül öt évvel ezelőtt azonban eljött hozzám a polgármester, hogy lenne egy kis munka, egy kocsiszánt kellene megcsinál­ni. A környéken csak én fog­lalkozom már ezzel. Igaz, He­tén él még egy kovács, szok­tunk segíteni egymásnak. Mert már nem nagyon bírom egye­dül. Nem bírja a szívem ezt a nagy megerőltetést. — Utánpótlás nincs? — Már akkor sem sokan vá­lasztották ezt a szakmát, ami­kor én tanultam. — Miért? — Mert nagyon nehéz szak­ma ez, kedvesem. Nem leány­álom, a gyengéknek nem való. Lassan én is feladom, pedig még mindig nagyon szeretem csinálni. — Sok munkája van? — Tavaly meg tavalyelőtt szinte mindennap, de kétnapon­ta biztosan Volt dolgom. Nem­csak a faluból, hanem a kör­nyékről is ide hozzám jártak. Az idén azonban mind kevesebb a dolgom. Van, hogy két hétig nem kell csinálnom semmit. Hiába, a kocsik meg a gépek egyre jobban leszorítják az utakról és a földútakról a lovat. De nem is bánom már. Az idei évet még végigcsinálom, de jövőre eladom a felszerelést. — Megéri csinálni? — Nem. Egy lovat 2500 fo­rintért vasalok be. Na most, a szegnek darabja tíz forint, és kell hozzá 50 darab, ez már öt­száz forint. A szénre legalább kell száz forint, ez már 600 fo­rint. Ha megveszem a nyolc félpatkót 176 forintjával, akkor nékem 500—600 forintom ma­rad. Én meg 8 órától 12-ig annyi pénzért nem dolgozok. Most még azért csinálom, mert van előre elkészített patkóm, de ha elfogy, abbahagyom... Évszázados templom Kívülről takaros, belülről gyönyörű muzeális értéke Tákosnak a református temp­lom. Belül a plafont fedő több mint ötven festett fakazetta egyikén az alábbi mondat olvas­ható: „Én Asztalos Lándor Fe­renc csináltam a jó isten sege­delme által, Barát Mihály egy- házfiságában. 1766. június 30.” S valóban, az épületet az évszázadok léleknyugtató, meghitt illata lengi be. A vesszőből font, sárral dagasz­tott ódon falak között megele­venedik a történelmi múlt. Harangszó hallatszik a távol­ból. A bejárati ajtó alacsony szemöldökfája alatt jönnek az emberek, istentiszteletre gyü­lekezik a falu kilenc-tíz, haj­dan volt nemzedéke. A szó­széktől jobbra a férfiak, balra az asszonyok és lányok foglal­nak helyet. Közöttük, a szépen faragott padban a lelkész hoz­zátartozói kulcsolják imá­ra a kezüket... A templom előtt álló fa ha­ranglábat és magát az isten házát a ’90-es évek elején újí­tották fel. A nagy időket meg­élt, malomkövekre épített kis templom újra a régi, nemes egyszerűségében pompázik. A faragott padok, a festett szó­szék. a beszűrődő gyenge fény ma is várja a hívőket — mint háromszáz éve —, akik ma egyre kevesebben vannak és sajnos egyre fogyatkoznak. —vip— A termelőszövetkezettől a selyemhernyóig Amikor felkerestük a pol­gármestert, és arra kértük, nevezzen meg egy-két érde­kes embert. Kosa Zoltán nevét említette meg legelőször. Megkérdeztük, hogy mitől érdekes, mit kell tudni róla. Mindössze annyit mondott: Kosa bácsi világéletében a maga feje után ment, önálló­an gazdálkodott, hat lóval sem tudták volna rávenni, hogy belépjen a szövetkezetbe. —Zoli bácsi, tessék nekünk mesélni a „ téeszundorról” — kértük a 73 éves magánzót, aki mind a mai napig úgy dol­gozik, hogy bármelyik fiatal megirigyelhetné. — A tsz idejében szinte minden gazda szövetkezeti tag volt, de én nem. Soha nem szerettem, hogy ha nem egyformán dolgozunk. A ta­gok közt pedig köztudomást nagyon sok lógós volt, és hát úgy gondoltam, hogy minek dolgozzak más helyett, ami­kor saját magamnak is dol­gozhatnék. —Ha nem volt szövetkezeti tag, honnan tudta mindezt? — Egy rövid ideig, a töb­biekhez hasonlóan, én is el­jártam a tsz-be dolgozni, de hamar meguntam, hogy míg én rendesen dolgoztam, má­sok lebzseltek, és mégis több fizetést vittek haza, mint én. így hát otthagytam őket. Nem akarták engedni, de ki­léptem. Vettem egy lovat Nyíregyházán 2000 forintért — akkor ez nagyon sok pénz volt — és elkezdtem fuvaroz­ni. Abból a lóból éltünk, az tartott el minket. Három gye­reket taníttattam ki annak da­cára, hogy abban az időben még családi segélyt sem kap­tunk. Igaz, nagyon sokat kel­lett érte dolgozni. Napkoron például egy nyáron legalább ötvenszer megfordultam a lőcsös szekérrel. — Pedig Napkor jó messze van ide... — O, hát voltam én mesz- szebb is, például Nyírszőlős­ben. Odafelé mindig takar­mányt vittünk, visszafelé pe­dig búzát hoztunk. A piacon megvettük 400 forintért má­zsáját, itthon pedig eladtuk 800 forintért. Mindig hoztunk négy-öt mázsa búzát, és hát ez volt a jövedelmünk, ebből él­tünk. Égy idő után profilt vál­tottam. A Herbáriának volt itt két hold földje, azt beültettem eperfával, és selyemhernyót te­nyésztettem. Amikor megnőt­tek, összegyűjtöttem és moto­ron bevittem Nyíregyházára. — Mit kellett a hernyókkal csinálni? — Hat hétig tartott, amíg kifejlődtek, és addig minden­nap etetni kellett őket. Szekér­számra hordtam nekik az eper- fagallyat. A padláson tartottam őket, és még a házban is lehe­tett hallani, amikor ropogtat­ták. Amikor megnőttek, zsák­ba raktuk, és vittük eladni. — Meddig tetszett ezzel fog­lalkozni? — Úgy öt-hat évig. Jó pénzt kaptam értük, de az biztos, hogy nagyon meg kellett ne­kem azért a fizetésért dolgoz­ni... Később.Csaa>dán,Wfel- kínáltak nekem két hold ep­rest, azt is felfogtam, aztán a vadásztársuiat két holdját is felfogtam felesben, meg itt is voltak fogat nélküli egyéni gazdák, akik mind jöttek hoz­zám, hogy segítsek nekik. így gazdálkodtam felesben, a fele termény a gazdáé volt, a másik fele pedig az enyém, így éldegéltem évről évre. A tsz-tagok kacagtak rajtam, hogy nem megyek hozzájuk, mert nekik sokkal könnyebb volt a munkájuk. Ledolgozták a napi nyolc órájukat, aztán hazamentek. De én nyugod- tabb voltam így. A magam ura voltam, megvolt a tudásom ahhoz, hogy egyedül gazdál­kodjak. Mert azt nagyon nem szerettem, ha olyasvalaki akart engem utasítgatni, aki nem értett a dologhoz. —Miért tetszett abbahagyni a selyemhernyó-tenyésztést? — Mert később már nem kellett. Bejött a nejlon, és ha­mar divat lett belőle. — Mikor volt ez? — 1970 körül. így hát to­vább gazdálkodtam a földe­ken, meg aztán vállaltam ta­karmányozást is. Itt volt a sa­ját jószág, azt is el kellett lát­ni. Még most is van lovam is, tehenem is. — Tetszik még fuvarozni? — Már nem nagyon, kinőt­tem belőle. De ha hívnak, azért még mindig elmegyek segíteni. Csak hát, idős va­gyok én már ahhoz (Zoli bá­csi az idén töltötte be a 73. élet­évét}, hogy mindennap men­jek. Művelem a kis földemet, ahol megtermelem a jószág­nak meg a magunknakvalót. A községben Úri Mariann és Vitéz Péter járt Fotók: Vitéz Péter

Next

/
Thumbnails
Contents