Új Kelet, 1995. augusztus (2. évfolyam, 178-204. szám)
1995-08-17 / 192. szám
UJ KELET Bűnügy 1995. augusztus 17., csütörtök _________________„Előre jelezték, hogy irgalmatlan nagy lopások készülődnek”_________________ / Ér patak cinkosan hallgat, sokan a tolvajok cinkosai A nyár forró hévvel öleli át a falucskát. Portái előtt meggy- és szilvafák vetnek enyhítő árnyat a göröngyös járdákra. Érpatak csöndes, kihalt. Néha feltűnik egy szaporázó ember, kúthoz igyekvő asszony, aztán eltűnnek házaikban, mint a látomás. A falu ugyanolyan álmos, egyhangú, mint a Nyírségben mind. Csak az udvarokon több a kutya, acsarkodva ugatnak, felborzolt szőrrel villantják az idegenre sárga agyaraikat. Ám amikor leszáll az éjszaka, a kertek alján sötét árnyak lopóznak a vén hajlékokhoz. Félelem üli meg az özvegyasszonyokat, a magányosan élők, idős párok szívét, lánccal, lakattal bezárkóznak, behurcolják mozdítható értékeiket. Elreteszelik a tyúkólat, és riadtan fülelnek minden neszre. Amikor elszenderednek, egy halk nyüszítés, és a harcias kutyák gázspraytől aléltan dőlnek a homokba. Pirkadatkor üres a tyúkól, eltűntek a libák, a kacsák, kirámolva a kamra, kihúzgálva a krumpli, a gyümölcsöt érlelt fiatal fáknak csonkjai meredeznek ki a földből, a korosabbakról letarolták a termést... AZ ÉLETÜKET IS FÉLTIK Hugyaj — a falu régi neve — valószínűleg csillagot jelent. Érpatak fekete csillag lett az utóbbi években. A tolvajlás- ból élő cigányfamíliák és a vagyonkájukért remegő magyarok viszálya festette a bánat színére. Amióta néhány olajos bőrű legény — nem szándékosan — megölt egy asszonyt a faluban, sokan már az életüket is féltik. Nevüket és arcukat ezért nem merik felfedni a nyilvánosság előtt, amelynek erejében bíznak, de a megtorlástól reszketnek. — így a! — kontráz rá szomszédasszonya sírós szavaira egy ráncos arcú, eres kezű néne. — Félünk tőlük, ilyen falu nincs a környéken, mint Érpatak. Rá se mertünk gondolni, hogy ez lesz. Kilesik, hogy mikor alszanak el az öregek, és éjszaka karóval jönnek... — Megvertek már valakit? — Nem tudok róla — inti némaságra szomszédasszonya. — A karóval leütik a lakatot, vagy amit az ól mellett találnak, azzal. Viszik a tyúkokat, amit érnek. Nappal itt járkálnak, hogy mit lehet ellopni. Négyen-öten vannak, az egyik résen áll, a többi pakol kifelé. A határban nappal elviszik a bicikliket, a batyukat, nem lehet kint hagyni semmit. Állandóan csak mindenkitől azt halljuk, hogy eltűnt a fasorból, kaszálóról minden holmijuk. Meglett korú férfi lép a nyárikonyhába, leül akenyér- morzsás asztalhoz. Hallgatja kis ideig a panaszt, majd ha- ragvón megszólal: — A cigán sose jár egymagában, még párban se nagyon. Bandában lop. Van két- három família, azok. Ide a kést — bök a nyakára —, hogy valakik szervezik ezeket. Régebben lakott vagy négy család a falu széli Dögtéren, azokkal nem volt soha bajunk.- Csak mióta betelepedtek ide más famíliák, a tanács lakást adott nekik. Míg kevesebben voltak, nem loptak. — Hát mi történt a múltkor — fűzi tovább a néne -, a harmadik utcában, amikor éjszaka az a hatalmas vihar volt, a kamrából ellopták a sódart, szalonnát, gázpalackot, húsz tyúkot, két kerékpárt hajnalra. Oszt ott volt a kutya, a nyárikonyhában aludt az ember. Kivágták hátul a kerítést, elszédítették a kutyát. Hetvenötezer forint kárt csináltak annak a családnak. — Megvannak a tettesek — magyarázza a férfi. — De a rendőrök nem hozták el a gázpalackot, mert nincs száma, nem tudják bizonyítani a lopást. A szegényeket rabolják meg a cigányok, és senki se tesz semmit! Kapják a segélyeket, mert követelőznek, minket meg elutasít a polgár- mesteri hivatal, hogy nincs rá keret — vágja bele dühös erővel bicskáját a paprikás szalonnába. BELHÁBORÚ KÉSZÜL? Orgován Zoltánt, a Magyar Cigányok Kulturális Szövetségének helyi elnökét, a presszó tulajdonosát otthon találom. Kívülről a ház nem rangos-gangos, de a kerítet- len udvaron drága autó áll, bent tartózkodó jómód fogad. A lassú beszédű, eszes szemű fiatalember nyakában vastag aranyláncon kereszt lóg. — Egy régi, tősgyökeres, nagy família él a faluban, a többiek betelepültek, azok vannak vagy százötvenen — becsüli hirtelenjében. — Leírni is nehéz, hogy milyen nyomorúságos körülmények között lakik a legtöbb cigány. Általában saját lakásokban, putrikban, a cigánytelepen egy szőlőskert mellett. Mindenki igyekszik magának akármilyen rozoga kis házikót rakni, itt még nem jött divatba, hogy üres házakat törjenek fel. Mindössze háromnak van munkahelye, napszámból vagy a családi pótlékból tengetik napjaikat. De szinte az egész falu szegény és munkanélküli. — A védtelen, kis nyugdíjból élő öregek panaszolják, hogy a cigányok állandóan lopnak tőlük. Egy tyúk, liba, rossz bicikli nekik nagy érték... — A falu nagy része igen öreg — válaszolja némi gondolkodás után. — Voltak kirívó esetek, amik megrázták a falut, az asszony halála például. Nagyon sok volt a betörés a nyolcvanas években, tavaly és az idén is. Véleményem szerint ezeket nagy százalékban a cigányok követik el, de közéjük vegyültek magyarok is. Ezek a dolgok szoros kapcsolatban vannak azzal, hogy az önkormányzat megszorító intézkedéseket, szankciókat alkalmaz a cigányokkal szemben. Pályázat révén kibővült a szociális keret, ha a cigány kérelmet adott be, ezer-ezeröt- száz forintot szorítottak ki neki belőle. Ellenben, ha egy ma^ gyár beküldte, háromezer forintot kapott. így ment hónapról hónapra. Megkérdeztem, hát hogy osztotok ti segélyt? Mondták, hogy van, aki a kocsmába hordja. Egyetértek, annak ne adjanak. De itt kezdődött a konfliktus. Gyűlésen is a szemükbe mondtam, hogy a rendes emberből is tolvajt csináltok, mert munkahelye nincs, a szociális pénzeket nem adjátok át, szorítjátok lefelé. Kapja meg az, akinek jogos, aki rászorult. A cigány meg olyan, ha látja, hogy a gyereke megéhezett, bármi áron betör. — A magyarok szerint más a helyzet: inkább a cigányokat segélyezik, őket alig. — Ez nem így van, meg kell nézni az iratokat. — A szavaiból az csendül ki, hogy a cigányok a megélhetésük miatt kényszerülnek ellopni a másét. — Sajnos igen — bólint. — Egyesek viszont erre specializálódtak. Azok a szennyemberek csinálják, akik*bekerültek és kerülnek be ma is a faluba. A fiatalabbak, mert az idősebb korosztállyal nincs gond. — Csakhogy a megélhetési kényszer senkit sem jogosít fel lopásra. Beszélgetett az erkölcsről a cigányokkal? — Egy dolog, hogy rákénykülönböző okokból. Mondtam nekik, hogy ez nem állapot, magatok ellen fordítjátok az embereket, a rendőrséget, minket senki se nézzen le. Többször előfordult, hogy elvitték a gyereket a polgármesteri hivatal elébe: itt van nektek, etessétek, ruházzátok! Vagy tudjátok mit, máma megyek lopni, betörök vagy valamit csinálok... — kerülgeti a választ. Egyik mondatát a másikba ölti, azt sem titkolja, hogy indult a polgármesteri választáson. Sürgetésemre kiböki: — Mondtam, hogy erkölcstelen is. De adjanak nekik munkát, mert ha valami van, cigányokat nem vesz föl az önkormányzat. Egy éve tudja minden cigány, minden magyar, hogy bármelyik percben kirobbanhat közöttük egy komoly konfliktus. Régen nem volt ilyen nyílt cigánygyűlölet, biztosan hozzájárultak a lopások is. Már előre jelezték, hogy irgalmatlan nagy lopások készülődnek. Én semmit se tudok tenni, nem is akarok, mert amit eddig tettem, nem ismerték el. A saját pénzemből, saját autómmal szerveztem egy cigány polgárőrséget, akkor nem volt lopás egy se! De az önkormányzat nem adott benzinpénzt, így abbahagytam. Azt mondták: azért csinálom, mert sok a pénzem... AKI TISZTESSÉGES, AZT SEGÍTIK Kóczon Pál polgármesternek befelhősödik a homloka, mihelyt elmondom a hallottakat. A vád, hogy a magyarok cigánybarátnak, a cigányok ellenségnek tartják, nem újdonság neki. — A szociális segélyekről környezettanulmány alapján a testület dönt, nem én. A cigányok is, magyarok is megkapják, ami kötelezően jár. De elutasítottunk például a múlt hónapban olyanokat, akik részt vesznek a tolvajlásokban. A tagok tudják, ki mennyi pénzt ér, hiszen Érpatakon élnek. A cigányok nem kapnak többet, mint a magyarok. Aki tisztességesen dolgozik, és rászorul, azt segítjük, de ebből a normatívából nem tudunk mindenkit támogatni. Még az iskola befejezéséhez is hitelt kellett felvenni — indul az iratokért. — Mi a véleménye a cigány—magyar konfliktusról, ami lassan etnikai belháború- vá fajul? A meglopottak szerint egy éve vált pokollá az életük, már nem is mernek aludni. A cigányok a kályhacsőtől az ágyneműig mindent elvisznek tőlük. — Magyarok is vannak benne — helyesbít. — Felháborodnak azok a szegény öreg nénik, akiket meglopnak. De Érpatak közbiztonsága nem a legrosszabb a megyében, amikor még Újfehértóhoz tartozott, akkor volt igazi „Csi- kágó”. A polgárőrségnek visszatartó hatása van. Szerintem ide máshonnan is járnak lopni, nemcsak a helyiek csinálják. Az sem igaz, hogy cigányokat nem hívunk munkára, aki jelentkezett és szeret dolgozni, végig munkát kapott a gázberuházásnál. De például az életveszélyes iskola bontásánál csak két-három cigány volt, a többieket nem érdekelte. Még az sem, hogy az anyagból építhettek volna maguknak lakást. Ez kétezer lakosú falu, többszörösen hátrányos helyzetű, az önkormányzat dédel- gesse-babusgassa azokat, akik semmit nem hajlandók magukért tenni?! NEM FAJI ELLENTÉT Karikás szemekkel, nyúzott arccal fogad Képes Lajos, a nagykállói rendőrőrs parancsnoka, éjjel egy percet sem aludt munkatársaival együtt. Az őrshöz tartozik Nagykállón kívül Biri, Geszteréd, Bököny és Érpatak. A rossz úton járók pedig sose pihennek... — Mit tudnak tenni az érpataki ügyekben? — Csak tüneti kezelésre van lehetőségünk — feleli a sokadik kávéját kortyolgatva. — Megelőzésre nincs pénz, igaz, hogy a faluban működik a területünkön legjobban szervezett polgárőrség. Mi kimegyünk, nyomozunk, és az ügyet átadjuk az ügyészségnek. Nagyon nehéz bizonyítani, a tyúkokat általában meg- kopasztva, a bicikliket szétszerelve találjuk, kettőből csinálnak egyet, és eladják. Megyei szinten is a felderítési mutatóink meghaladják az ötven százalékot, nincs miért szégyenkeznünk. Egyébként Érpatakra különösen figyelünk. Van két-három família, ezek lopnak, sőt még más megyékbe is járnak betörni. — Azt mondják, hogy megélhetésük miatt kényszerülnek rá. — Valóban nő a megélhetési bűnözés — bólint. — Érpatakon évente nyolcvan-kilenc- ven bűncselekményt követnek el, jórészt a régi bűnözők leszármazottai. A legutóbbi időben sportot űztek a boltbetörésekből. A baromfit, télen a sonkát rendszeresen viszik, de szezonális jellegűek a bűncselekmények. Legalább ketten-hárman összeállnak, és elmennek lopni. De más, ha valaki ellop egy liter tejet, fel- húzgálja a krumplit, vagy azért mert kell a pénz az új autóra, amit úgy cserélget, mint más a fehérneműt. Logikus, hogy valamiből meg kell élni, a megélhetési bűnözés a magyarokra is vonatkozik. Viszont sokan akkor se dolgoztak, amikor volt rá lehetőségük. — Csak a szegény öregektől lopnak, a többi falubelitől nem? — Szerintünk azoktól is, de nem jelentik. Morognak, duzzognak, és mégsem fognak össze ellenük. A faluban jelentős azoknak a magyaroknak a száma, akik olcsón vesznek cigarettát, italt, egyebet a cigányoktól. Tudják, hogy lopásból, betörésből származik, ám nem látnak, nem hallanak, nem beszélnek, mert orgazdák. Mások közömbösek, viszont elvárnák a rendőrségtől, hogy rendet csináljon. Amíg ez a szemlélet nem változik meg, Érpatakon továbbra is lesznek vagyon elleni bűncselekmények. Mi cinkosságot és nem faji ellentétet tapasztalunk... Ballagok ki a faluból. Sötét az ég alja, a szél homoktölcséreket hajt maga előtt. Megdördül az ég, és vakító fény csap le a fellegekből. Ember, állat behúzódik hajlékába. Dörög- csattog minden, előbb pár csepp eső hullik rám, majd kitör a vihar. Mintha csak azt jelezné, amiről Érpatakon suttognak midenfelé. Tóth M. Ildikó Sajnos, ezt a falu nem látja he. szerül, vagy rákényszerítik Letarolt fák... (Fotó: Harascsák)
