Új Kelet, 1995. augusztus (2. évfolyam, 178-204. szám)
1995-08-16 / 191. szám
Ir Játszva tanulni, egymást megismerni ÜJ KELET Megyénk életéből 1995. augusztus 16., szerda 5 A lélek csendességével „Jóskát láttam, a kisbírót!” Az ibrányi Tisza-parton éppen a játékos illemtan egyik foglalkozásának közepébe cseppentünk. Pásztor Zoltánná körül csak úgy rajzanak az udvariasabbnál udvariasabb „urak és hölgyek”. Felnőttes viselkedésük nem meglepő, ha tudjuk: a mai foglalkozáson a felnőttek világa a tematika. Természetesen szerepjátékokkal. —Nagyon szeretnek szerepelni, játszani, képességeiket bontogatni. Az életből mentett témákat dramatizáljuk, s ilyenkor mutatkozik meg igazán az emberek jelleme s például az önfegyelem is — mondja Pásztor Zoltánná, aki Gávavencsellőn könyvtáros, s első alkalommal kiscsoportvezető a táborban. — Meglepett az olvasótábornak az iskolaiakétól eltérő, oldottabb, kötetlenebb légköre, s az is, hogy milyen szívesen végzik a feladatokat a gyerekek. Könyvtárlátogatáskor a katalógusok és a lexikonok használatát sajátították el. A Kárpátaljáról és Romániából érkezett tanulók mellett az itteniek többsége is hátrányban van, hiszen sokuk számára elérhetetlen a könyvtár, mivel a lakóhelyükön azok évek óta zárva vannak. A határon túliak közül Mihók Éva Beregszászról érkezett. — Örülök annak, hogy itt lehetek. Nagyon sok a jó program, kirándulunk, játékos foglalkozásokon veszünk részt, dalokat tanulunk és előadásokat hallgatunk. Nekem még az is tetszik, hogy itt szinte felnőttként kezelnek, bár még csak most végeztem el a hetedik osztályt. Kárpátalján nincsenek ilyen táborok, ezért örülök, hogy huszonhárom társam közül rám esett a választás. Átlagban négyes tanuló vagyok, s nagyon érdekel a történelem és az irodalom. Ezeket nálunk magyarul tanítják. Angolt negyedikes koromtól tanulok, és természetesen ukránt is. A Szatmárnémetiből érkezett Mona Erikának szintén tetszenek az olvasótábori programok. — Bár én már többször jártam Magyarországon, így Nyíregyházán is, mégis számtalan újat tudtam meg a városról, a Sóstóról és a megyéről, amikor kirándultunk. Bár nagyon vágyom szüleim után, mégis jó lenne, ha még tíz napig itt lehetnék az olvasótáborban. Szatmárnémetiben én az 1903- ban épült, II. Rákóczi Ferenc nevét viselő iskolába járok, s a hetediket végeztem el 9-es eredménnyel. Szeretnék idejárni, bár egyre nehezebb lesz nálunk. Tavaly megváltoztatták az iskola nevét is Grigore Moisilre, s a történelmet, valamint a földrajzot románul tanítják. A testnevelésórán románul vezényelnek, és a politechnikai oktatáson is románul magyarázzák el azt, hogyan horgoljunk. Engem az osztály- főnököm javasolt az olvasótáborba, aminek nagyon örülök. Azt, hogy mi szeretnék lenni, még nem döntöttem el. A tanulmányi eredményemtől függ, hogy líceumba megyek-e. Ha minden sikerül, szeretnék tanítónő lenni, de ha fodrász leszek, akkor sem fogok elkeseredni. Budaházi István A munkanélküliség adta az ötletet „Itt nem a helybéliek isznak” Csaroda utcáin járva egy gatóknak eddig megnyerte a Ezen a környéken nincs munkedves fogadót találunk a harangláb közelében. Fehérre meszelt fala, muskátlis ablakai valósággal vonzzák az arra járót. Az udvaron lévő asztaloknak, karos lócáknak nádtető ad árnyékot. A kellemes környezetben órákat lehet eltölteni kedves társasággal egy pohár ital mellett. A fogadóban Székely Imréné szolgált ki bennünket, aki fia helyett állt a pult mögé. — A faluban van néhány kocsma, italbolt, ahová beülhetnek az emberek. Az önök fogadója azonban merőben eltér ezektől. — Innen még senki sem ment ki részegen! —mondta Székely Imréné. — Ezen a helyen nyugodtan lehet beszélgetni, ismerkedni. Az igazság az, hogy itt nem a helybéliek isznak. Ezen a helyen is megtalálható minden: üdítőt, kávét vagy mást lehet fogyasztani. Az ide látotetszését az üzletünk, ami valamikor egy rossz, romos ház volt. Nem kellett senkinek. A magam ízlésével rendeztem be, ahogy azt megálmodtam. Nem kértünk hozzá segítséget, a fiammal és a férjemmel készítettünk mindent.Tudom, hogy a pvc nem illik bele a környezetbe, de naponta többször kell felmosni, ezért célszerűségből kellett ezt használnunk. A fapadokat kizárólag ide készítettük, a függönyöket és a térítőkét a két kezemmel, egyedül hímeztem. Igyekeztem előhívni a régi hagyományok jellegét, hangulatát. — Ebben a kis faluban szükség van erre? — Amikor hozzáfogtunk az építkezéshez, azt hitték, hogy valami bajunk van. Nem értették, hogy mit akarunk. Bennünket a munka éltet, muszáj dolgoznunk. A munkanélküliség kényszerített erre az ötletre. kalehetőség. Az ember segélyre vár, vagy megpróbál valami új és jövedelmező dologba fogni. Mi ezt találtuk ki. Hogy mi adta az ötletet? Az utca végén volt egy telek, ahová jártunk dolgozni. Zöldségeket, gyümölcsöket termeltünk. A turisták gyakran bekérezkedtek, hogy megtekintsék azt a kis házat, ami a kert elején állt. Miért ne készíthetnénk vagy újíthatnánk fel valami hasonlót? — kérdeztem magamtól. Az ide látogatók igénylik, van, aki csak benéz, mások órákat töltenek el itt. Az elmúlt napokban budapestiek látogattak ide, a vízitúra utolsó állomásaként. Nem akartak elmenni, olyan jól érezték magukat. Igaz, itt nem lehet sietni. Aki eljön, egy nyugodt, boldog szigetet talál ezen a helyen, ahol beszélgetni is lehet. Kozma Ibolya Valóban hangulatos a kis fogadó Bozsó Katalin felvétele A beregi tájak szépséget és nyugalmat sugároznak. Az egyszerű falvak megőrizték természetességüket. Az itt élő emberek nyitottak, szívesen beszélgetnek a falubéliekkel és az arra járó turistákkal. A híres beregi keresztszemes motívumait a tákosi asszonyok gyakorolják a leghívebben, akik a templom tövében hímezik a térítőkét, párnahuzatokat, kendőket. A 'nem tudom'-szilva- fák árnyékában letelepedtünk közéjük. — A legendák szerint valamikor egy vándor járt a faluban — mesélte Simon Józsefné. — Levett néhány szem gyümölcsöt a fáról, és távozóban megkérdezte, hogy mi a neve ennek a szilvának. Nem tudom — volt a válasz. — A falu gyümölcsét nem ismerik... — motyogta az orra alatt a vándor. Lassan derült csak ki, hogy a szilvafajtának ez a neve: nem tudom. — A parasztember reggelente, amikor a határba indult egy szelet pucér kenyérrel, megállt a fa alatt, és elköltötte vele a reggelit — szólt közbe egy idősebb néni. — Én vacsorára szoktam enni belőle, egyik kedvenc ételem. Itt van a falu közepén, bárki ehet belőle! — Tákos község nem csak a szilvafáiról híres... — A beregi keresztszemesről — vágta rá Simon Józsefné. — Ez hozzátartozik a község népművészetéhez. Minden anya megtanította hímezni a gyermekét, sőt, az iskolában is gyakoroltunk. Régen a kézimunkájáról ítélték meg az asszonyokat. Abból látszott kitartásuk, türelmük és szépérzékük. A sta- fírung sok mindenről árulkodott. Akkoriban nem volt minden háznál kemence, a harmadik, negyedik lakásig is el kellett menni kenyeret sütni. Nem volt mindegy, hogy milyen kendővel takarja le a szakajtókosarat a háziasszony. A község nem csak kézimunkájáról híres, néptáncunk is egyedi sajátosságokra utal. A versenyeken, fesztiválokon általában az Ököritófülpösi fergeteges mögött végzünk, legtöbbször a második helyen. A pedagógusok kezdik újjáéleszteni a régi hagyományokat, most érzékeA táncosok kötényén is jól mutat a keresztezemes lik azok fontosságát. Sajnos, Tákoson nincs iskola, a szomszédos Csarodára járnak tanulni a gyerekek. Szívesen foglalkoznék velük, hogy táncokra és a népművészet egyéb területeire tanítsam őket. Karácsonykor egy egészen jó játékot mutattak be az általános iskolások. Elfacsorodott a szívem, színpadi előadás lett mindaz, ami valamikor elevenen élt bennünk és gyermekeinkben. —Bizonyára rengeteg emlékük maradt a régi időkből. — A legelevenebben emlékszem arra, hogy a csépkével — amikor leszedtük róla a fonalakat — ki kellett szaladni a lányoknak az utcára. Engem is kiküldött az édesanyám, hogy megtudjam, mi lesz a keresztneve az uramnak. A csépke arra szolgált, hogy elválassza egymástól a fonalakat. Amikor végeztünk a munkával, elvágtuk a szálakat, és futottunk a csépkével. Ha Pista nevű fiút látott meg a lány, a — hiedelem szerint — jövendő férjét is úgy hívták. Én Jóskát láttam, a kisbírót, és a párom neve is József. Véletlenül, vagy így lett rendelve? Azóta sem tudom. A fonóban is sokat bolondoztak együtt a fiatalok. A legények eldugták a lányok orsóját, és csak csókkal lehetett kiváltani. Ha a lány nem volt hajlandó csókolózni, akkor úgy elterelték az orsót, hogy kárba veszett az egész napi munka, ezért bizony otthon kikapott a szerencsétlen leányzó. A lekvárfőzésnél is együtt dolgozott és játszott a falu ifjúsága. Minden évszaknak megvolt a maga munkája, ünnepe, talán a sajátos illata is. Hétvégeken, vasárnapra készülve a sárga mázoló illata áradt szét a kicsi házakban. Szombat délután a földes házakat ezzel kentük fel, hogy tiszta és szép legyen. — A múltat már felelevenítettük, de a jelenről még keveset beszélgettünk. Mióta itt vagyunk, egyetlen pillanatra sem hagyta abba a munkát. Mennyi ideig tart megvarrni egy tűpárnát vagy egy nagyobb térítőt? — A tűpárna egy napunkba kerül, de reggeltől estig varrni kell. Ha megnézi, igényesebb és szebb munka, mint amit a nép- művészeti boltokban árulnak, A terítő és a párnahuzat három hetet, sokszor egy teljes hónapi munkát is igénybe vesz. A turisták sokallják érte a kétezer forintot, de csodálkoznak, amikor kiderül, hogy mennyi kitartó munka van mögötte. Ezt az egyszerű hímzést is kénytelenek vagyunk iparszerűen végezni. Télen is kell társadalombiztosítást fizetnünk, pedig ebben az időszakban képtelenek vagyunk bármit is eladni. — Én a lányaimnak készítem — szól közbe egy néni — mindháromnak van már bőven stafírungja. Minden évben hímezek nekik párnát és térítőt is. — Egész életét a lányainak szánja — szól közbe egy másik hímző asszony. — Amikor elvégezzük az otthoni munkát, kiülünk ide tevékenykedni. Az imént tréfálkoztunk, hogy még nem is voltunk szabadságon. — Beszélgetve, lelkünk csendességében végezzük a munkát, mi őrizzük a Bereg hagyományait. K. I. „Bálos szalma eladó!” — hirdette az egyik megyénkben településen a főút mellé kihelyezett táblácska, megannyi egyéb portékát kínáló társai sorában. Előbb az villant be: itt valamiféle bájos, „elsőbálos” Szalmáról — becézgetve Szalmácskáról, Szalonról, Szalmonelláról—lehet szó. mivelhogy felnövekedett, nagy lány osodott, hát istenem! — eladó. A rögvest szalmalángra lobbant szívemet egy hamari, újabb gondolat híítöt- te le:—Na jó. de lehet ez akár burkolt prostitúció! Idejövet, lám, az utak mentén hány de hány barna bőrű hableány is állt, kéjtárcára várva. Igaz, nem volt náluk tábla, ám rájuk volt írva. „Bálos szalma eladó!” Még egy darabig eljátszadoztam vele, aztán korholni kezdtem magam: — Az ember mennyi marhaságot összehord, csupán azért, mert némelyek nem tanultak meg helyesen írni, a hálást balosnak írják... (lefler)
